Sisvai hidegje_2

A történet ideiglenes vége. Később, esetleg tovább “ragozom”.

 

 

 

Egy-egy kiadósabb áldomás után rávették, vegyen részt a csárdában az erővel való virtuskodásban. Versenyt ugrani, birkózni ugyan nem tudott a lába miatt, de hatalmas kezeivel igen jól bánt. Senki emberfia, sem mert vele ökölszorításban kiállni, mert a mindenkiénél hosszabb karjával, erős csuklójával, nagy tenyerével, amiben csaknem mindenkinek elveszett a keze, mihamar lenyomta bárkinek az öklét, hogy az csak úgy koppant, a földbe ásott lábakon álló tölgyfaasztalon. Ilyenkor mindig a vesztes fizette a következő itókát, amit a kikapós csaplárosné öntött a fakupákba.

Nem tudni, hogy a koppanásokra vagy a vesztes feljajdulására, elnyomott káromkodására bekövetkező, jóízű kacagásra-e, de Holló, a János lova gazdája minden diadala után harsányat nyerített. Egyesek azt sugdosták, a Holló táltos volna, aki ilyenkor az erőt fújja a gazdája szájába. Pedig az csak békésen ropogtatta az elébe vetett szénát vagy abrakot. Kanalas Péter, a bolyongó mesélő egyszer állítólag látni vélte, a Holló hollóképében elrepült volna Kabának a nádudvari Sulymos csárda legelőjéről. A csárda a Tökhalmon állt, ami juhlegelő volt. Pétert meg azért hívták kanalasnak, mert evőkanala gém csőréből készült. Mondták is neki a Sándoros* csárda vendégei Nagy-Rábé közelében:

– Nem bort talált kend a csőrével egy kicsit sokat kanalazni, hogy lovat látott repülni Kaba irányába?

(*Ezt a csárdát azért nevezték Sándorosnak, mert később állítólag Rózsa Sándor is járt ott. Eredeti megnevezése nem ismeretes.)

 

A Patkós csárdában történt egy ízben, ahol még nem ismerték a vaskezű Jánost, hogy Füredről egy túlzottan is vidám társaság vetődött be, midőn János békésen falatozott csillagos nyelű bicskájával, a csárdásné által elébe tett sódarból és foszlós fehér kenyérből. Rá veres bort ivott, ami állítólag Egerből, az érsekség pincéjéből lett ötön véve*.

(*ötön véve: öt ujjával elvéve)

 

Egy Nemes Dani nevezetű csikós legény azzal hencegett, nincs az egész Alföldön senki, aki őt lebírná ujjhúzásban. Jánost is bégázták, tegyen próbát Danival, ha a bátorság nem száll az inába. Ám János nem állt kötélnek. Ott maradt ülve a földbe ásott lócán, a hasonló asztal mellett. Intett a fogadósnének, vinné el a megmarad ételt, és hozna még egy kupa bort neki, mert az nagyon csúszott a fiatal hagymával elfogyasztott sódar után.

Dani azonban útját állta az asszonynak:

– Én fizetem az úrfi borát, ha legyőz ujjhúzásban, de az egész csapszékét is. Vagy ő, ha veszít ellenem.

– Kenyeres János a becsületes nevem. Nem szeretem, ha úrfinak szólítanak holmi gyüttmentek.

Ekkor még mindig ülve maradt.

Hirtelen csend lett az ivóban. Özvegy Pók Piroska utolsót simított Légy Lenke vadonatúj, “háziszőttes” ruháján a gerenda zugában, nehogy zümmögni merészeljen. Abbamaradt a pipák állandó szortyogása, az iccék és a meszelyek kalamolása is alábbhagyott az öblítő dézsában. Egyedül a rakoncátlan szél hozott a Tiszáról tiszta illatot, besüvített a keskeny ablakrésen, miközben istenesen megrázta az ajtó előtt nyikorogva himbálódzó cégért, és jókora adag mintát vitt a pipafüstből a levegőégbe, a pitvar szabad kéményén keresztül, ahonnan sziszegve távozott.

 

Az asszony ijedten vitte be a törékeny holmikat a kármentőbe. – Ebből csetepaté, verekedés lesz! Jobb az óvatosság – gondolta. Ekkor János felegyenesedett, és jellegzetes járásával előrébb lépett a csípőre tett kezű Dani felé. A mestergerenda alatt egy szikrányit le kellett hajolnia, a fejét bele ne üsse abba.

– Hát kendben kit tisztelhetek?

Dani egy gondolatnyit hátrább lépett a neki nyújtott jobb kéz elől, majd a karikást áttéve a bal kezébe, kezet nyújtott és egy kicsit megjuhászodva megszólalt:

– Nemes Dani vónék, Haraszti nemzetes uram ménesétől. Ezek itt a cimboráim és Szolnoki Sándor bátyám, a ménesgazda.

János a többiek felé biccentett.

– Na, akkor üljünk az asztalhoz! Jobb- vagy balkezes kend, Dani? – kérdezte János. – Mert a szerint kell leülnünk.

– Én balkezes vagyok. Sejdítem, ez nem zavarja kendet?!

– Engem nem – azzal János feltűrte bal karján a gallér nélküli, kékfestő inget.

Leült a két férfi egymással szemben. Dani karjában dagadtak az izmok, lelkében a korábbi próbák sikerén az önbizalom, és nyújtotta János felé balkeze kissé begörbített, középső ujját. János ekkor emelte fel a balkezét az asztal alól. A középső ujjak egymásba kapaszkodtak. Dani hatalmas szorítást érzett az ujjperceiben. Rémülten látta, ujja töve lilul. Próbált nagyot rántani a kezén. Teste minden erejét beleadta a rántásba, ahogy a jobb kezével a faragatlan asztal peremébe kapaszkodott. De hiszen, mintha a váradi hegyet akarná elhúzni, olyan érzése támadt. Aztán ellenállhatatlan erő húzta az asztal másik oldalára. János hang nélkül, lassú, egyenletes húzással áthúzta a Dani felső testét a saját oldalára úgy, hogy a Dani feje már azt a lócát érte, amin János ült, majd csendesen megszólalt:

– Elegendő-é kendnek ennyi? Mert ha nem, megmutatnám még a hüvelykhúzás mikéntjét is.

– Elegendő, elegendő! – jajgatta Dani. – Még letépi az ujjamat! – azzal a szájához kapta elzsibbadt ujjait, és elismerőleg bólintott. – Ezt megnyerte kend. Bort mindenkinek! Azt a hüvelykhúzást meg megmutathatná. Hadd okuljunk mindannyian.

Ekkor a háttérből Szolnoki Sándor bácsi lépett elő, és fennhangon szólott.

– Egészségére, Vaskezű János uram, és mindannyiónkéra!

Felhajtották a bort, majd az öreg Dani felé fordulva mondókáját folytatta:

– Neked meg, Dani fiam, jó lecke volt ez, hogy ne kössél bele még az élő fába is. Tiszteld az idegeneket, a nálad erősebbeket. Mindazonáltal a hüvelykhúzásra magam is kíváncsi vónék, ha bémutatná kend.

– Szívesen, ménesgazda uram – kezdte János. – Az öregapám öregapja mesélte, hogy eleink az íjak idegét akként húzták a hüvelykujjukkal, hogy annak vége a középső ujjuk második percén nyugodott, mutató ujjuk pedig a hüvelykjüket támasztotta. Így sokkal nagyobb erőt lehetett a húrra kifejteni, gyorsabban el lehetett pattintani azt, és pontosabban lehetett célozni is az ellenre. Megpróbálja vélem ezt valamelyikőjük?

Senki sem jelentkezett, de mindenki jókedvűen kacagott. Dani próbálgatta az ujjait a látottakhoz és a hallottakhoz igazítani. Közben azon morfondírozott – karikással csak legyőzném ezt a híres Vaskezűt.

 

*

 

A farönkök két-három évet is szikkadtak a szárító csűrben, a kész szekéralkatrészek, kerekek, lőcsök, első és hátsó saroglyák, stb. pedig a gazdák padlásain, mielőtt szolgálatba álltak volna. János már rég nem volt éjjeliőr, de mindig szívesen időzött a szárítók és a műhely kellemesen ismerős illatában. Most szigorú tél lévén, nem ez volt a bognárok munkája dandárjának az ideje. Mindenki a meleg, búbos kemencék, kályhák köré telepedett. Mégsem volt ez a tétlenség ideje. Többnyire ilyenkor készültek a szerszámnyelek, hasznos faeszközök, gyűjtő és forgató vellák, gereblyék, tilolók, fakutyák, faragott sámlik, még sótartók is, amelyek szinte nélkülözhetetlenek voltak az akkori udvarokon, háztartásokban. No, meg hát jókat diskuráltak, folyt a mese. A mesélés mellé néha egy kis papramorgó és borocska is akadt, amitől megeredt az emberek nyelve. A korai sötétség miatt meggyulladtak a mécsesek és a gyertyák. Az imbolygó fények egymással viaskodó, táncoló árnyakat vetettek a szerszámokkal teleaggatott falakra.

Csikordult a műhely nehéz tölgyfaajtaja, és a hófúvásból a melegre belépő, nagyszakállú hóember „adjon Isten jó estét” köszönt az iddogáló társaságra. Tiszai Károly volt az, a kovácsok egyike, akikkel a bognárok meglehetős egyetértésben és egymásrautaltságban dolgoztak, készítették a szekereket és egyéb, főleg mezőgazdasági eszközöket.

– Hujj! – fújt nagyot a kovács, miközben leseperte magáról a havat. – Odaki’ farkasordító hideg van. Jön Sisvai hidegje!

– Húzódjék kend közibénk, akad itt még egy üres kupa is a számára! – szólt az első mester, akit az id közben deresre festett.

– Üres kupa otthon is lett vóna. Tőtenek is, kendek bele valamit?

Már ugrott is az egyik legény, és bort töltött a jó nevű mesternek egy kis csobolyóból, aki a férfitársaságra köszöntötte az italt, majd miután megtörölte a szakállát hozzáfűzte a köszöntőhöz:

– Jó ez a bor, de nagyon kis-csobolyó íze vagyon! – mindenki kacagott, és a legény újra töltött a kovácsnak.

János csak kelletlenül mosolygott, mert a Sisvai név mellbe vágta. Most, hogy közeleg a kisded születése, hamarosan vége az úr ezernyolcszázhuszonharmadik esztendejének. Kerekes uram észrevette János színeváltozását, és rákérdezett:

– Mi lelt, János fiam? Tán’ vackorba haraptál? Olyan kesernyés az ábrázatod.

Minden szem Jánosra szegződött, aki egy kicsit feszengett, de lassacskán nekilódultak a szavai, mert úgy érezte, családias részvét és szeretet árad felé.

 

– Enyhe idővel köszöntött ránk ezernyolcszáztizenhat Boldogasszony havának eleje. Szinte tavaszias volt a levegő. Már mindenki azt hitte, megette a kutya a telet. De hiszen nem véletlenül hívták a régi öregek a januáriust a förgeteg havának, mert a hónap végére, nagy hirtelenjében lett olyan kemény hideg, óriási széllel, zimankóval, ami a Kárpátok felől zúdult az Alföldre, hogy a jótét lelkek még a kutyájukat sem verték volna ki a házból. De menjünk csak sorjában!

Huszonkilencedikén vagy harmincadikán, már nem emlékszem pontosan, de, hogy hétfői nap volt, az bizonyos, hívattak volt a kabai szárazmalmok bírái – mellesleg mondván, már akkor is vót Kabán vagy huszonhárom szárazmalom -, vinném el nígy lúval a nádudvari postakocsit Bárándra, amiben a tekintetes Sisvai István postamester ült egy amolyan gyengécske, béleletlen, szűrszerű köpönyegben. Nádudvarról való elindultakor ugyanis a szebbik orcáját mutatta az időjárás. Ám midőn Kabán lovakat váltott volna, már ugyancsak üvöltött a förgeteg.

János itt egy kis szünetet tartott, ivott pár kortyot a kupájából. A műhelyben csak a dobkályha duruzsolása hallatszott, minden szem rászegződött, feszült figyelemmel, a beszélőre. Sanyi, az egyik inas még a száját is tátva felejtette a nagy érdeklődéstől.

– A bírák le akarták nagy erősséggel beszélni Sisvai uramat a bárándi útról, mondván: – Istenkísértés ez, nemzetes uram, ilyen cudar időben útnak indulni.

Sisvai uram azonban nem állt kötélnek. Erősködött, neki még napnyugta előtt Bárándon kell lennie, mert a sógora, a katolikus vice-esperes nagybeteg, aligha éri meg a reggelt. Ezt a vice-esperest Simko Joachimnak hítták, ennek a húga vót Sisvai nemzetes uram hitvese. Hétszáznyolcvankilenctől szógált plébánosként Bárándon, azut’ ű lett a Sárrét vice-esperese haláláig, ami azért, hogy elibe ne vágjak a történteknek, nem következett bé másnapra.

Béfogtam hát a község vorspontos lovait a postakocsi elé, és a kabaiak nagy marasztalásai, óbégatásai közepette elindultunk a Bárándra vivő út felé. A faluszéli nagy sástónál jobbra kanyarodtunk, ahun az út elvált a Tetétlenre vivőtől. Nehezen haladtunk. Szinte semmit sem lehetett látni, úgy vágta a havat a szél az orcánkba. Sisvai uram kopogtatta a kocsi elejét, igyekezzünk jobban.

A kocsinak hintószerű kialakítása vót, zárt utasfülkével. Sisvai nemzetes uram abban gubbasztott, meglehetősen dideregve. A gyertyákkal világoló lámpák, amik a kocsi oldalain és a bak előtt voltak elhelyezve, sütéten meredeztek, már régen eloltották őket a heves szélrohamok, amik üvöltésétől hallani is alig lehetett valamit. Azért csak elevickéltünk a falu szélső házaiig, ahun a kertségek kezdődtek. Az út egyre járhatatlanabb lett. Alig hagytuk el a kerteket, hallottam, a hajszás oldali lovak patái alatt beroppan a jég. Rövidesen csánkig járt mind a nígy lú a jeges pocsolyába’.

Alig telt el egy fertály óra, amikor egy befagyott kottyanóhoz értünk, amibe a lovak szügyig beleszakadtak, és a kocsi is megfeneklett a fagyos sárban. Tudtam, innen se té, se tova.

Azért leugrottam a bakról, és a vezér-lúhoz cuppogtam a sárban, aminek a teteje szinte rögvest be is fagyott, miután a lovak felvágták. Biztattam űket, de azok még mílyebbre süppedtek. Visszamásztam a kocsihoz, mondottam Sisvai uramnak:

– Innen gyalogszerrel sem lenne messzire a Nádas csárda. Oda elérhetnénk, mielőtt megvesz minket az Isten hidege.

– Én nem megyek innen egy tapodtat se. Igaz, fázok. De ha kend ideadná a subáját, akkor kibírnám reggelig.

– Dehogy adom a subámat az uraságnak! – kiáltottam. – Akkor én fagynék meg. A bocskorom, gatyám kötésig olyan már, mintha egybenőtt vóna. Úgy rám fagyott a latyak, mint egy páncél. Kend legalább száraz.

– Kendért nem lészen akkora kár, mint érettem. Meg aztán kendnek se kutyája, se macskája. De nekem sok gyermekeim vagynak.

Azzal elővette Sisvai uram a bibliáját, és példabeszédeket kezdett vót nékem prézsmitálni a felebaráti szeretetről, meg a mennyeknek országárul. Az élet utáni ösztön mindezek ellenére azt diktálta nekem, a subát neki által nem engedhetem.

Még egyszer szóvá tettem, elsegítem a csárdáig. Az öreg nem állt rá a dologra. Sőt! A kocsi hágcsójára kilépvén, le akarta vót tépni rólam a subát. A vézna kis ember a hágcsón állva sem volt nagyobb nálam. Bezzeg a szája!

– Kend egy éhenkórász kálvinista!  Még a vallását is lopta! – kiáltotta. – Nekem a sógorom a sárréti katolikus vice-esperes. Hogyan merészel kend, koszos jobbágyként, nekem ellent mondani?!

Ezt tovább nem tűrhettem. Visszalódítottam az uraságot a kocsiba, rácsaptam a fülke ajtaját. Hallottam – a nyekkenés után – az uraság tovább szitkozódik, majd buzgón imádkozni kezd.

 

Itt a nagydarab ember könnycseppet morzsolt ki a szeme szögletéből, krákogott, ivott pár csepp bort, megköszörülte a torkát, és folytatta:

– Elkecmeregtem a balkézre eső csárdáig. Az indulattól vagy a hidegtől, nem tudom, mennyi ideig birkóztam a rettentő förgeteggel, amíg felviláglott a csárda fénye. Nádas Mátyás bátyámnak elmondtam, mi történt. A csárdabelieknek könyörögtem, mentenék ki szorult helyzetéből Sisvai uramat. Azután elaléltam.

Arra ébredtem, valaki rázza a vállam. Már világos reggel vót.

– Serkenjen kend! Itt vannak kendért a kabai hajdúk. Ki akarják kendtől tudakolni, miért nem segítette Sisvai urat a csárdáig.

Az ébresztő Juliska vót, Nádas Mátyás uram nagyobbik leánya. A történteket a községházán tudtam meg, ahova bénaként vittek el, mert nem bírtam lábra állni.

A csárdásék a kocsijában ülve, imádságos könyvét és olvasóját a kezében tartva, nyitott kék szemekkel az ég felé tekintve, merev fagyhalálban találták a nádudvari postamestert. A test bevitetett a községházához, ott a falnak támasztatott, de úgy eldőlt, mint egy faragott kép.

Az előjáróság tényleg meghallgatott. Nem találtattam bűnösnek. De Bárándról visszahallottam, én ütöttem vóna agyon a nádudvari postamestert.

 A többit már tudják kentek. Ott fagyott el mind a két lábom, de mind a nígy lú is. Simkó Joachim nem sokkal élte túl a környezetéből kiszivárgó pletykát. Húsvét vigíliáján már nem ű tartotta a szentbeszédet. Kiköltözött a temetőbe a teste, a lelke meg a katolikusok istenéhez.

Ez volt hát az én históriám, amelyben az úr akaratából megcsonkult a testem, és a lelkembe beleköltözött Sisvai hidegje, hogy egész életemre egyedül maradjak – fejezte be Kenyeres János hosszas mesélését.

A műhelyre dermedt csend ereszkedett. Az emberek sokára ocsúdtak. Lassan szedelődzködni kezdtek. Ki-ki haza tartott. Ekkor halkan, de teljesen érthetően megszólalt Kerekes Mihály, hogy mindenki hallja:

-János fiam! Holnap karácsony szombatja jövend, és tudd meg, utolszor a remény hal meg, és a

megbocsátás végtelen. Bocsáss meg hát magadnak is. Vésd jól az eszedbe, az ember itt a Földön

sokféle, de odafent a mennyekben egy az Isten.

 

*

 

Megjegyzés: szűkebb pátriámban, a Sárréten, ha télen nagyon hideg idő igérkezett, azt mondták

a régi öregek, így nagyanyám is, “Na, jön Sisvai hidegje!”. Az egykori postamester esete  tehát, több

mint százötven évvel a valódi történések után, mondásként élt tovább. Hogy miért, arra keresett

lehetséges magyrázatot ez az írás, amit nagyanyám áldott emlékének ajánlok.

 

 

 

 

 

26látogató,2mai

Szerző Csillag Endre 189 írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.

20 Komment

  1. Már írom is mindkét forgatókönyvet (mind az irodalmit, mind a technikait) u.i. Ilcsi nyerni fog. Az utóbbival van némi bajom: nem tudom, a fokos, hány fokos, hány szál a száz szál gyertya, melyik a nagyobb az icce vagy a pint, kiihatom-e mint a pinty, honnan a fenébül vegyek most egy táltoslovat, melyik színészünknek a sukkja minimum 14″ stb.)
    De az irodalmival is óvatosan kell bánni: nehogy fideszes vagy fideszellenes “tanáljon” lenni. Félek továbbá Erdő bíboros úrtól és Bölcskei Gusztitól, a ref. püspöktől.
    Most mondd meg? Hát nem nehéz az élete egy elsőfilmesnek?
    A coltokat, lasszókat, tarka lovakat, pampafűveket a Hortobágyra, pocsolyát az ecsedi láp helyére már megrendeltem egy webáruházból, hogy a film Hollywoodban is eladható legyen.
    Akarsz a filmben szerepelni, és ki, mi szeretnél lenni?

  2. Ilcsikém!
    Nem! Te lennél a csaplárosné, Aranyvirág. Kikapnál tőlem, ha nem hoznád a száz icce bort hamarost. Ettől persze még nem lennél kikapós. Na jó: lehetnél a bamba Panka es. (két szerepre szerződtetnélek, a producerség mellett, mert feltétlenül szerepelteteni kell ekkora “mellet”, főleg a rím kedvéért!!!)
    Szeretettel:
    CSE.

  3. Miután elolvastam, azt kell mondanom igaza van Kisslakinak! Több okból is – s most nem csak az írásodat méltatom, hanem arra is gondolok, hogy a filmek nevelik, , személyiségük kialakulásában erőteljesen formálják a felnövekvő nemzedéket. Bizony igaz ez. Talán, ha ilyen írásokból születtek volna filmek, más értékrend alakult volna ki. Nem ragozom… erről úgy is regényt tudnék írni. Rossz tapasztalataim vannak…

    Summa summarum. Gratulálok.

  4. “A Forspontos gyalog azután üggyel bajjal a nem messze az út felén fekvő tsárdára akadott, külömben maga is megfagyott volna. ÃÂgy tsak a két lábát a térdjén alól fagyasztotta meg, és minden seborvosi munkálkodáok után örökös nyomorék maradott. À¦ A Forspontosnak unszolására a tsárdából emberek mentek és úgy akadtak a nyitott szemekkel meg merevedett Posta mesterre, aki Kotsijában ülve imádságos könyvét és olvasóját kezében tartotta. A test Kabára a hellység házához levitetett, és a falhoz támasztatván magától eldőlt, mint egy faragott Kép.”

    Ennyi. Gyakorlatilag ebből lett, és némi hozzáolvasásból, az elbeszélés. Ahhoz a “szabad gyökhöz” kapcsolódtam, hogy a fogatos jobbágy életben maradt. A többi kitaláció.
    T.k. lehetne a jobbágyból kitalált hős “életét” tovább írni: pl. találkozik Víg Kis Miskávala Sárrét egyik híres betyárjával, ujjat húznak, találkozik Zöld Marcvival, az arisztokratikusan jótékonykodó berettyóújfalui betyárral, és esetleg a szerelemmel is, magányos életében.
    Végül is az elbeszélés ilyenre “kerekedett”, nem ragozom tovább. Nem kívánok a történészekkel, néprajz-tudósokkal ujjat húzni.
    römömre szolgált, hogy írásom elnyerte a tetszésedet.
    Szeretettel:
    CSE

  5. Kedves Luca!
    Legenda nem volt. Csak egy korabeli “szemtanú” elbeszélése alapján a korabeli Temes Vármegyéből származó, gattájai lakos, nevezetesen Gorove László írta a következőket (részlet):
    “El nem mellőzhetem a Nádudvari Postamester Sisvai ÃÅrnak könyvezésre méltó esetét, aki Kabáról Bárándra (Bihar vármegyében fekvő helységek) az oda való nagy betegségben fekvő Vitze Esperest sógorának látogatására sietvén, ezen hétfői halhatatlan üdőben a Kabai Biráknak À¦. Ellenn a posta Kotsijába négy egymás mellé fogott Forspont lovakon útnak indulni nem iszonyodott, de nem messze mehetett, mert a falu alatt lévő Kertekhez közel egy potsojában a Kotsi meg fenekelvén, mind a lovak, mind maga meg fagyott. Tsak egy frakkban és azon felől egy mostani modi urfias Kankóban, vagy színes szür köpenyegben lévén, előbb kérelemmel, ÀžHa Kend meg hol, így kiálta fel Sisvári ÃÅr, nem leszen olly nagy kár, de nekem sok gyermekeim vagynakÀ, azután az nem használván, erőszakkal próbálta a Kabai Kotsistól a subát (juhász Bundát) elvenni; de a paraszt az önnen megtartásnak ösztönétől lelkesíttetvén, több erővel is bírván, a bundát a szerencsétlennek által nem engedte.” Folyt.köv

  6. Kedves Laci Barátom!
    Bárcsak a próféta szólna belőlede, hogy itt sorakoznának a házam előtt az impresszáriók és producrek, de legalább egy árva díszlethordozó! Nagyanyámtól hallottam először, ha zordra fordulóban volt a téli időjárás: “Jön Sisivai hidegje! ÃÂgy, ahogy leírtam. Szólásként a hajdani Sárréten ma is él ez a mondás. Nagyon kevesen tudjuk viszont az eredetét. Azt sem, miért csak ez az egy maradt fent a rengeteg fagyhalálból, ami 1816 januáriusában bekövetkezett, írott forrás és szólás formájában. Hát, erre kereste a választ ez az írás. Más szerző bizonyosan más magyarázatot talált volna.
    Köszönöm méltató szavaidat.
    Üdv.
    Bandi

  7. Szép olvasmány; – filmre valóan szép. Szinte megfesteni való leírása a téli békés estének, önmagáért beszél; s ahogy a az alakok a kemence, kályha körül üldögélnek; mintha csak égi varázsló jelére várnának, hogy újra megindulhasson köztük a szó. Na meg Sanyi, a takácsinas is végre becsukhatná a száját, amit az álmélkodás miatt felejtett nyitva.
    römmel olvastam ezt a ritka szép, korhű elbeszélést. Szeretettel gratulálok Bandikám.

Hagyj üzenetet