Marthi Anna : Ló vers

 

Megilletődve lépett elő

napszentületkor a fák közül.

Lehengerelt szemének villámló

feketesége, e szúrósság; ahogy

jött felém, csak lábai hozták,

megbicsaklott olykor a térde,

e vesződség közepette karját

alig bírván, lóbálni próbálta, de

elgémberedtében megfeszült,

akár horpadt mellkasa,

ám láttam, amint ideér:

belém fog simulni porcikáinak

remegő összhangzata.

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1322 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak