Emléktörmelékek
Lassan elnehezedett a szeme, s elnyugodva párja szuszogásától ismét elszundított. Valami finom simogatást érzett, s ismét érezte anya közelségét. – Ó, de jó, hogy ismét érezlek, anya! Te vagy az egyetlen, akinek panaszkodhatom, akinek elmondhatom minden keserűségemet. Te nem szólsz, nem szembesítesz, és nem mondod el, amit itt hallasz. Látod, eltemettem az én Ilusomat is nyolcvankét évesen. Őt te nem ismerhetted. Bizonyára nem örültél volna neki eleinte, mert akit én egynek tudtam magammal, keresztény volt. Nem mintha gyakorolta volna a hitét. De én sem az enyémet. Neked ez fájt volna, ha tudod, de el kell mondanom, hogy már életedben sem követtük a vallást, csak nem bántottunk meg titeket azzal, hogy tudtotokra adjuk. Inkább megjátszottuk, mert a ti zsidóságotok olyan mély volt, hogy elképzelni sem tudtátok volna, hogy bekerülhet közénk egy goj. Most azt is elmondom, mert tudnod kell, hogy Bözsi nagyszerűen felnevelte az unokádat, Bernát kisfiát, és nem is ment többé férjhez. Hozzánk is jó volt. Amikor hazajöttem hozzá jártam haza. És milyen hálátlan vagyok! Elmaradtam tőle.
Van fogalmad anya, mit éreztem, amikor elolvastam az újságban, hogy mi történt veled? Hogy az a nyomorult vonat összeroncsolta a drága testedet? Azt a testet, mely nyolc gyereket termelt ki magából? Hogy tehetted? Hogy nem vigyáztál jobban magadra? Hiszen te voltál a biztonság! Tizenhat éves voltam, Imre húsz, Magda tizennyolc. Együtt laktunk az Akácfa utcában, ahol te helyeztél el minket albérletbe. Hárman laktuk az egyetlen szobát. Ez volt a nappali, a háló, és a konyha is. Fürdőszoba is. És nem volt nagy! Igazán kellett alkalmazkodnunk egymáshoz, hogy össze ne kapjunk időnként. Magda főzött ránk, Imre állandóan és betegesen takarékosságra unszolt minket, nem volt valami felemelő, de ennyire tellett. Ekkor tanulgattam a szűcsmesterséget, mert a zsidótörvények már megakadályozták, hogy tovább tanuljunk. Mentem haza ebédelni, és az újságos bódénál azon a napon is megkaptam kölcsön a napi újságot, amelyben ordított felém a hír. Rólad szólt anya! Sohasem gondoltam rá, hogy az anyákkal is megtörténhet ilyen szörnyűség. Nem is értettem meg. Ma sem értem.
Nem fogtam fel, hogy te, a nyugodt, a kiváló, a mindent megoldó anya, csak úgy minden előzmény nélkül eltűnhettél az életünkből! Hetente kétszer Pestre jártál, hogy eltarthasd a népes családot, meg apa rokonait, és soha panaszod nem volt! Azon a napon is hoztad fel a bezsákolt, lehűtött baromfit a hajnali vonattal, ahol Bernát várt, hogy szétossza a piacon. No, szegény, annak is rettenetes lehetett az élmény! És az a nyomorult vonat már beért a Nyugatiba, billent egy kicsit, egészen aprót, de arra elég volt, hogy te a szatyrokba kapaszkodva kizuhanj a nyitott ajtón.
A temetésed után már nem is volt kedvem többé hazamenni Jászladányba. Pedig kellett, egyre inkább kellett, mert az ellenünk hozott törvények sokasodtak, és súlyosbodtak, apa pedig ott maradt a lánykákkal. Norbi hamarosan utánunk jött Pestre szakmát tanulni, de a kis Vali már csak apába kapaszkodott, Lilike pedig egyre betegebb lett. Ekkor törődtem bele az eltűnésedbe. Ráéreztem, mitől menekültél meg anya. Így legalább nem vesztetted el a te tizenhat éves, gyönyörű, okos lánykádat. Nem kellet látnod, hogy a haja kihullott, és rettenetes fájdalmak kínozzák. Az a nyomorult dudor a fején, egyre nagyobb lett. Az orvos szerint agydaganat gyötörte. Erre nem volt gyógyszer /talán még ma sincs/, tehát csillapítani sem lehetett a fájdalmait. Aztán apa már nem üzemeltethette a baromfi tenyészetet, valaki más nevén működött. Sőt, börtönbüntetést kapott, mert kiderült, hogy ki akarta játszani a törvényt. Mennem kellett hát, ha akartam, ha nem. Hét közben hozzám hasonló korú fiatal munkásokkal találkoztam a szakszervezetben, és hamar egymásra találtunk azokkal, akik aggódva figyelték, ami az országban történik. Észre sem vettük, és bekerültünk egy mozgalomba. Nem is tudtuk, hogy annak a neve ellenállási mozgalom. Sokat persze nem tehettünk, de röplapokat terjesztettünk, plakátokat ragasztottunk, és bekövetkezett az is, amikor személyi iratokat hamisítottunk, hogy embereket menthessünk meg a letartóztatásoktól. Tőlünk félt a rendszer, kis gyenge ellenállóktól; vagy minket akart megfélemlíteni, vagy a felnőtt magyar lakosságot, ördög tudja. Mi hősöknek képzeltük magunkat.
Hét végeken már nem mehettem a kirándulásokra társaimmal, hanem haza Lilikéhez. Már csak egy apróra zsugorodott fájdalom volt az egész kislány, aki egyfolytában nyöszörgött, és én arra kényszerültem, hogy elmenjek Szőnyi doktor bácsihoz, és megkérjem, tegyen valamit, hogy ne szenvedjen tovább. Nem szólt semmit, csak rám nézett a szemüvege fölül, de Lilike másnap elaludt. Ott temettük el a nagymama mellé. Nem éreztem bűntudatot anya, de nagyon megszenvedtem, hogy egyedül kellett döntenem. Tizennyolc éves voltam. Imre ekkor már munkaszolgálatos volt, miként Bernát.
Nem zavar, hogy mindig másról beszélek? Tántorognak fejemben a gondolatok. Nincs bennük sorrendiség. Hol ez bukkan fel, hol az. Most elárulom neked anya, nagyon lassan eszméltem a megpróbáltatások után! Gyengén és soványan kóboroltam a városban. Még a régi ismerősöket sem találtam, hiába kutattam utánuk. Ha Bözsihez mentem, Magdát vágytam látni, holott már tudtam, hogy nem élvezhette az amerikaiak tejben főtt makaróniját. Azon a napon engedte útjára utolsó leheletét, amikor felszabadult volna. Azon az emléklapon, melyet a Yad Vashem kérésére állítottak ki a te Magdádról, anya, az van bejegyezve halála okaként: éhhalál.
Ekkor már tudtam, hogy apa is csak addig óvhatta a hétéves Valika kezét, míg át nem léptek a krematórium küszöbén. Még ő is csak 55 éves volt akkor. Látod, ezért örülök, hogy megelőlegezted magadnak a saját halálodat! Te, akinek a neve sincs meg, mert mindenhol másként írják az anyakönyvek! Hol azt írják; Stern Jozefa, csak mert apa Stern volt, hol azt, hogy Berkovits Jozefa. De a nővéred, a Bernát anyja – akinek felnevelésére szegődtél apa mellé –, Frohter Hámiként van bejegyezve! Lehetséges, hogy mégsem a nővéred volt? Akkor ki voltál te valójában? Honnan tudhatnám meg, mi volt a lányneve az én édesanyámnak? Gyanítom, Berkovits lehettél anya, mert nálunk lakott a Berkovits nagymama. Ezek szerint ő a te édesanyád volt. Jászladányon temettük el Lilike mellé. Ők legalább emberhez méltó halált haltak.
Túlélve a túlélhetetlent, nehezen vettem tudomásul, hogy senkim nem maradt. Azok, akiket szerettem, akik közelében élni vágytam, megszűntek lenni. Ahogy te is korábban. Már kezdtem magamhoz térni a kábulatból, de azt csak tudomásul kellett vennem, hogy senkim és semmim nem maradt. Nem volt egy hely, ahol meghúzzam magam, sem takaró, amivel védekezhetnék a hideg ellen, sem ruha, mellyel elfedjem testem. Mindent, amiért te keményen megdolgoztál, mindent, amit megszereztél a családnak, ellopták, a Jézus szent nevével megkereszteltek, anya! Úgy gondolom, nem szégyen a zsidóság ott, ahol a tiszta árják a halálra nyomorítottak holmiját rabolják.
Nem volt otthonom sem. Hogy is érthetnéd ezt meg anya? Nem volt senki a földön, aki gondoskodjon rólam. Nem volt, aki szeressen. Folyton azokra gondoltam, akiket látni vágytam. Csak ténferegtem a világban, s a világ nem tett értem semmit. Ez az ország, ez a Magyarország éppen csak eltűrte, hogy volt közülünk néhány, aki hazatért.
Budapesten többen élték túl a zsidók tervszerű kiirtását, többeknek volt módja elrejtőzni a keresztény lakosság segítségével, de Magda nővéremet más – utcán összefogdosott emberekkel együtt – gyalogmenetben hajtották át a határon, hogy ott fejezze be rövid életét.
Tévedéseim
Igaz, hogy egyetlen hatósági közeg sem segítette beilleszkedésünket a polgári életbe, nem fájlalta hivatalosan a veszteségünket senki, a régi tulajdonunkba sem volt kötelező visszaengedni minket, arról sem volt szó soha, hogy ebben a Magyarországnak tisztelt hazában, ahol megmenteni sem igyekeztek, meg sem követtek senkit, még látszólag sem igyekezett tudomásul venni senki, hogy velünk azért mégis történt valami nem természetes dolog, lassan képesek voltunk újra élni.
Régi barátokkal laktam közösen olyan üres lakásban, amelyből kiüldözték a korábbi lakókat. Ma tudom már, hogy korábban itt lakó magyarokat meg azért telepítették ki az éppen uralmon levő magyarok a semmibe, mert hivatalosan megbízhatatlanokká nyilvánították őket. Már látom, mesterei lettünk annak, hogyan lehetetlenítse el egyik magyar a másikat. Nekem biztonságot nyújtott, hogy közösségbe jártam ismét, és belekapaszkodtam abba a kommunista eszmébe, amelyről jóval később tudtam meg, hogy nem is ismertem. Tévesen tájékoztattak a maguk is megtévesztettek jóval korábban, és azok, akik szándékosan vezettek félre, de én igenis hittem, mert valamiben kellett hinni. A maiak pedig, akik semmiről semmit nem tudhattak meg, s már nem is lesz módjuk tudni, most kérik számon rajtunk akkori naivságunkat. Cudar dolog a történelem. És hazug. Az utókor meg kínlódhat, míg eligazodik rajta.
Anya, ha akkor nem kapaszkodtam volna a saját hitembe, mert a vallásom korábban elillant, az első szögre felakaszthattam volna magam. De nekem, még szerencsém is volt a hatalmas naivságom mellett. Mert rajtam emelt egyet a szerelem is, és a kor piros lobogása, amiről később meggyőződhettem, hogy enyhén szólva véres. De akkor! Hogy mertem volna én a kis túlélő kétségbe vonni azok elmélkedését, akik szintén megélték a háborút a másik oldalról, akik harcoltak, és felszabadítottak, és csupa hősiességről adtak hírt? És milyen alapon? Amint igaz is, hogy rengeteg orosz katona vesztette életét azokban a harcokban, melyek nekünk elhozták a szabadulást. Honnan tudtam volna én itt a vasfüggöny mögött, hogy létezik egy olyan hely a világban, amit Gulágnak neveznek, mely a szörnyűségek helye, és hogy léteznek olyan jobboldali torzulások, és megtorlások, amelyek el nem követett bűnökért járnak? Engem csak a hitem tartott felszínen, és a tudat, hogy ezután másképp lesz.
Anya, én egy borotva élén éltem akkor olyan hatalmas biztonsággal, amely ma egyenesen nevetséges. Mondd, mitől félt volna egy magamfajta minden poklokat megjárt figura? Hiszen történhet bármi, annál rosszabb, amit megéltem, már nem lehet! Ráadásul megismertem egy lányt, aki mindent tudni akart a világról, aki velem együtt akarta azt meghódítani. Vékony Ilona Borbála Piroska volt a neve. Ugye micsoda gazdag név? Vékony Ilona Borbála Piroska olyan szegény volt, mint a templom egere, de ő volt az az ember ebben a hatalmas városban, aki engem szeretett, akinek én voltam a legfontosabb, aki az én életem társa akart lenni, aki nekem, tőlem akart gyerekeket szülni, s aki boldoggá tett engem. Szép barna hajú lány, magas homlokkal, karcsú, ringó derékkal, lágy mozgással, tiszta tekintettel, pontosan olyan, akire vágytam. Boldogan társultam hozzá. Mindegy volt akkor, hogy egy bőröndöt viszek mellette, vagy kettőt. Mind a kettő könnyű volt. De, mienk volt a világ minden ígérete, reménye, boldogsága.
Többet szeretkeztünk, mint ettünk, de tudtuk, hogy a jelenleginél csak gazdagabbak lehetünk. És azok lettünk. Meglepetésemre behívtak katonának, mivel korábban nem kaptam katonai kiképzést, s a honvédség pillanatok alatt tisztet formált belőlem. Mindezt természetesnek tartottam, és úgy éreztem, hogy most kárpótol a nemzetem. Ezredessé emel engem, a kis cingár, szemüveges zsidót. Már a feleségem is dolgozott, keresett, és vártuk első gyermekünket. Egyre előre rukkoltam a katonai ranglétrán, és még az sem volt gyanús nekem, hogy már a Katonai Akadémián tanítottam irodalmat és történelmet, és ezért annyit tanultam, hogy még alvásra sem maradt időm. Mert akkora igényesség már korábban kialakult bennem, hogy sokat kell tudnia annak, aki másokat akar tanítani. És én mindent tudni akartam, és sokkal többet, mint amire szükség volt a munkámhoz. Jól, sőt kiválóan akartam tenni a dolgom. Úgy tanultam, mint a megszállott, hogy mindent átadhassak, hogy valódi értékeket nyújtsak a hozzám rendelteknek! A munkáshatalom fiainak.
Szerettem tanítani, és meg akartam mutatni, hogy érdemes vagyok a bizalomra. Közben megszületett egy gyönyörű kicsi lány, a mi Juli lányunk. Egészségesen mosolygó babánk. Volt ismét igazi, valódi családom! Már tudtam, mertem boldog lenni. Bizony, megtörtént velem; boldog voltam! Már ezredesi rangom volt, és soha egyetlen pillanatig nem jutott eszembe a kérdés, hogy természetes, normális dolog–e, ami velem történik. Mert mostani szememmel visszanézve, egy lányregénybe illő esemény közepében lubickoltam.
Pici Szenes Éva is ott gügyögött már körülöttünk, amikor egyik percről a másikra kiebrudaltak a hadseregből, sőt, megvádoltak, hogy cionista befurakodó vagyok. Ennél is több; áruló. Azért léptem be a Pártba és a Seregbe, hogy ellenállást szervezzek a proletárdiktatúra megdöntésére. Én, aki hitet tettem erre a létformára, és akár mindent feláldoztam volna érte, nyűg lettem, teher, és kivetni való a rendszerből. Ismét zsidó lettem, ismét elárult a haza.
Még mindig nem éreztem a történtekben semmi tervszerűt, semmi mást, csak annyit, hogy ostoba tökfejek így akarnak megfelelni fölötteseiknek. Azt viszont látnom, éreznem kellett, hogy barátaim visszahúzódóak lettek, ismerőseim átmentek a túlsó oldalra, ha netán találkoztunk. Szégyelltek és féltek velem együtt mutatkozni. Hirtelen megszűnt a párom munkája is, nincstelenek lettünk, s a nyomor szélére kerültünk. Már mindenünket eladtuk, már a földön aludtunk, csupán a két gyerekágy volt minden berendezésünk, de engem nem fogadtak egyetlen munkahelyen sem. Munkát nem kaphattam sehol. Kénytelenek voltunk Évikét barátok gondozására bízni, akik vállalták őt, és ahol tudtak enni adni neki. Nem volt más lehetőségem, segítségért fordultam régi mozgalmi társaimhoz. Mármint azokhoz, akik nem tűntek el korábban észrevétlenül valami ismeretlen süllyesztőben. Így sikerült protekcióval bejutnom a Ganz Vagon és Gépgyárba vasmunkásnak. Itt vettem hasznát annak az ismeretnek, amit a lágerban szereztem. Itt meg a munkások nem fogadtak be maguk közé, mert úri gyerek voltam. De végre hazahoztuk kicsi lányunkat, s a jövedelmünk elég volt arra (csak arra), hogy őket jól tarthassuk. Mi zsíros kenyéren éltünk. Jóval később derült ki, hogy a folyamatosan ismétlődő koncepciós perek egyik médiuma lettem volna itthon, ha úgy alakul. Jó előre kiemeltek, amikor a Szovjetunióban még csak kezdődtek a zsidó orvosok perei, hogy mint nyuszit a kalapból előhúzhassanak alkalom adtán. Az lehetett az elképzelés, hogy ha szükséges, ott álljon készen egy balek, egy kis szemüveges zsidó, hogy legyen kin elverni a port, ha itt is hasonló perekre kerülne a sor. Mert mi mindenben hűségesen leutánoztuk a Szovjetunióban történteket. Vagy le kellett utánoznunk? Utóbb tudtuk már, sok ilyen terv volt akkoriban. Jó előre előkészített tervek, emberek bőrére, koncepciós perekhez.
Nekem szerencsém volt. A történelem elszundított egy pillanatra, mikor rám került volna a sor. Másokkal, igen tisztességes emberekkel ellentétben én túléltem ezt a korszakot is. Ez volt a Sztálin nevével fémjelzett korszak.
Mostanra megokosodtam. Mostanra! Nyolcvankét éves elmúltam. Már felejteni is elkezdtem. Pedig tanultam ám sokat, újságíró lettem és riporter. És mennyi mindent megéltem, tapasztaltam! De ezekkel már nem terhellek anya. Magam sem fárasztom olyan dolgok ismétlésével, amelyek megváltoztathatatlanok. Megtanultam, hogy a megkönnyebbülés időszakai teszik elviselhetővé az életet, és azt is, hogy a boldogságnak csak pillanatai vannak. Anya, amit most rettegve várok, szeretném elkerülni. Öreg lettem és gyenge. Vágyom a halált. Itt pihenek a saját helyemen, itt alszik mellettem az az asszony, aki felvállalt engem Ilus elvesztése után. Tudod, nagyon szép lenne befejezni most!
Mikor fejeződött be ez az egyoldalú beszélgetés? Mikor szűnt meg a szív dobogni? Mikor fáradt bele az elme az emlékek felidézésébe?
Beteljesült a természet rendje. Nem előzte meg a lány halálával az apját.
2010. 08. 11
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Kertész Éva
