Józsa Mara : Zenehintó visz a fénybe – 11. rész

Egy légies alak jelenik meg az ágya mellett, közelebb libben és megérinti az arcát. Mintha a tenger illatát érezné, aztán egy pillanatra nárciszét, a simogatás helyén pedig bizsereg a bőre. *

 

 

A lélek tusája

 

 

Eriket egyre sűrűbben lepték meg szorongató nyugtalanságok, s egyre váratlanabbul törtek rá. Az egyik percben még fergeteges jókedvét, a következőben sírás fojtogatása váltotta fel, vagy a belső feszültségtől hirtelen ökölbe szorult a keze.

Lopva figyelte Glóriát, vajon ő mit vesz észre ebből?

Egyik este fellépésről hazafelé tartva, miközben az ujjai még egy vidám dallamra doboltak a kormányon, ismét rátört a kegyetlen nyugtalanság. Ugyanakkor hatalmas düh kerítette hatalmába, mint öklelő bika, úgy meredt előre.

A következő piros lámpánál beugrott egy boltba egy üveg italért.

Hajnalban találtak rá a rendőrök a hatalmas parkban. Önkívületben üvöltözött.

– Mit akarsz tőlem, mondd? És mi ez a bújócska! Nem unod még? Hány éve is? Kiszámolni sem tudom… És miért? Te legalább tudod? – majd térdre rogyott és megcsendesedve könyörgött. – Legalább mutasd meg magad! Nem éri, hogy mire megérinthetnélek, elsuhansz… Nem bántalak, tudhatod, semmi rosszat nem tennék! Vagy mégis? Csak legyen már vége!

A kórházban kétszer is leállt a szíve. Az orvosok tanácstalanul álltak az ágyánál.

Amikor pár percre felébredt – ha ébredés volt az –, úgy látta, furcsa lényekkel van tele a szoba.

 

Kórház, műszerek csipogása, fertőtlenítő émelyítő szaga.

– Mi ez a vicc? – mondaná lendületesen, de csak alig hallható nyöszörgés hagyta el a száját.

Kinyitotta a szemét, s meglepődött, hogy ez is milyen nehezére esik. Valóban kórházban van, állapította meg, ahogy a tekintetével végigaraszolt a szobában. Hirtelen egy árny emelkedett fel oldalt, majd egy arc hajolt fölé. A feleségét ismerte fel benne.

– Ó, egek! De megijesztettél! – mondta az asszony örömtől elfúló hangon.

Kérdezni szeretne, hogy mi történt, miért van itt, de fehérköpenyesek rohannak be, körülveszik az ágyát, elszakítva az egyetlen ismerőstől.

Húzzák–vonják, értelmetlen kérésekkel gyötrik, egy ideig próbál kapaszkodót keresni, de aztán feladja; lehunyja a szemét, és azonnal beszippantja valami puha meleg, ő elterül benne, és lágyan ringatózik. A körülötte lévő hangok egyre távolabb úsznak…

Egy légies alak jelenik meg az ágya mellett, közelebb libben és megérinti az arcát. Mintha a tenger illatát érezné, aztán egy pillanatra nárciszét, a simogatás helyén pedig bizsereg a bőre. Tágra nyitja a szemét, hogy jobban lásson. A lény, most látja csak, egy tünemény; fehér fényből van. Nem szól, ő mégis érti.

– Elmentek. Csak mi vagyunk itt. – Lágyan mondja, hangtalan szavai nyugtatóan hatnak a férfira, olyanok, mint az érintése volt, csak most a lelke bizsereg.

Csodálkozva néz körül, kik vannak még ott, s a fal mellől, az ablak elől további alakok lépnek elő. Alig látni őket, ha nem sugallnák, hogy ott vannak, talán észre sem venné őket.

– Elkísértek, mert ők is szeretnek. De ők tudják azt, amiről én megfeledkeztem, hogy első a feladat. Neked még dolgod van itt, és ebben az alakban kell megvalósítanod, amit rád bíztak. Bocsáss meg, hogy megzavartam a rendedet. Ígérem, nem csábítalak többé bűnös mulasztásra, de tudd, hogy mindig a közeledben leszek, amikor csak tehetem. Ezt nem tilthatják meg! Most megyek.

A fénylény felemelkedett és tovasuhant.

Erik teste megvonaglott, de a fénylény felemelte a kezét:

– Ne tedd! Maradnod kell, már így is sok hibát vétettél miattam! – s egy lágy simogatás erejéig visszalibbent az ágy mellé.

A férfi vonásai kisimultak, szemei lecsukódtak. Mély álomba zuhant.

 

Néhány nappal később ugyanabban a parkban, ahol Erik rosszul lett ketten sétáltak, ő és Glória.

– Még nem említettem neked, hogy egyszer különös látomásom volt a kórházban… Vagy álmodtam… magam sem tudom… – s hosszan elnézett az éppen csak éledező fák kopasz ágai között a felhőtlen égre.

– Mi volt az? – kérdezte egy idő után az asszony.

A férfi nem nézett rá, rugdosta a szakadozott, rothadó leveleket.

– Egy angyalt láttam. Beszélt hozzám, de nem szavakkal, mégis értettem. Értettem, amit mondott, de visszagondolva rá, elég zavaros. Valami feladatról volt szó, amit még nem teljesítettem, s azért nem mehetek vele. És hogy nagyon bántja, hogy meggondolatlanul felrúgta a rendemet. – Az asszonyra nézett, kicsit sajnálkozva, hogy ilyen ostobaságokkal gyötri. – Te értesz ebből valamit?

Glória titokzatosan mosolygott:

– Talán… Mivel én kívülről látlak, úgy értem, más rálátásom van az életedre, van sejtésem, mit jelenthet ez.

– Jelent valamit? Mit jelent?! – kérdezte hevesen a férfi, és izgalmában megragadta az asszony karját.

– Mostanában ebben a témában kutatgattam… Ha már te nem akarod, hogy megoldódjon a furcsa álmaid rejtélye…

Odafordult a férjéhez, és hosszan a szemébe nézett.

– Na, jó, egyszer úgyis el kell mondanom… Az orvosod megemlítette, hogy nem értik az esetedet, mert mindent rendben találtak nálad, és mégis kétszer kerültél a klinikai halál állapotába. Aztán tudod, mindenki érdeklődött, hogy mi van veled és egyszer elkottyantottam ezt. Nem érdekes, nem lett belőle média–szenzáció, de nem sokkal később felkeresett Susanne és ebédelni hívott. Nem tartottam furcsának egészen addig, amíg meg nem kérdezte, hogy igaz–e, amit hallott, mármint az orvos megjegyzéséről. Meglepetésemben alig tudtam kijelenteni, hogy igaz. És ezután jött az igazán meghökkentő dolog. Megkérdezte, hogy tudom–e, hogy te a dalaidban keresel valakit. Persze, mondtam neki, ez egy álomlény. Furcsán mosolygott, és egy könyvet adott át, rám bízva, hogy elolvasom–e.

– Elolvastad? – a férfi szinte megmerevedett a feszültségtől.

– Ezt is, és még néhányat. Azokról a fénylényekről szólt, akik születésünk előtt és után vagyunk. Vannak közöttük olyanok is, akik nemrégiben egyek voltak. Nehezen viselik az elválást, s itt a földi életben szünet nélkül hiányolják és keresik a másik felüket. De csak a legritkább esetben találnak egymásra, mert időben és térben nagyon különböző helyeken születnek meg erre a világra. Az ő tér– és időbeli léptékük egészen más, ha figyelembe veszzük, hogy a végtelen a mércéjük.

A férfi egy fatörzshöz támaszkodott, az egyik kezével a borostát dörzsölte az állán.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy a fénylény–társamat kerestem a dalaimban? Hogy azok az álmok azt jelzik, hogy ő is keres engem? – eltűnődve ballagott tovább, majd hirtelen megfordult. – Lehetséges! Bár, ahogy felidézem, ezek inkább segélykérések, segélykiáltások voltak, amelyek eljutottak hozzám. Mintha valaki, aki – akárha a tudatom mélyén lenne fontos nekem – küldene jeleket felém, hogy bajban van… Lehet, hogy nem egy angyal, hanem ő volt a látogató? De hogyan?

A tekintete szinte könyörgő volt, ahogy a választ sürgette. Aztán az arcát a két tenyerébe temette és kétségbeesetten felsóhajtott.

– Sosem fogom megtudni! – legyintett és vágtázva megindult az ösvényen.

A felesége lassan lépkedett utána.

 

 

 

 

Folytatás: hétfőn

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 110 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.