Seres László : Belefáradtunk

(Újévi várakozás)

 

 

Belefáradtunk már,

hogy szőnyeget terítsünk

minden jött-ment elé,

akit sose vártunk.

Megvagyunk nélküle szelíd igánk alatt

áldás és átok közt,

mit ránk hagytak elődeink

s megtetézett a sors próbatételül.

Elfogadtuk.

Nem tudtuk, mit hoz, mi lesz,

jajdul-e a szív csókra, ostorcsapásra.

Örültünk a szépnek, eliramló pillanatnak,

magunkhoz mértük a távolságot és az időt

éltetőn, vagy önpusztítón, hogy lássuk, mit érünk.

 

A teher érdekelt, amit rám rakott,

vagy mi vettük vállunkra önként.

Ez szabott mosolyt a számra,

 fakasztott könnyet, hajolt ránk, mint a kín

gerincropogtatón, fájón,

vagy nyújtott vigaszt, mi bennünk feszült

élet, erő, ösztön.

Húsunkba vájta körmeit.

 Ránk hördült, ha kiálltuk,

s meglovagolt,

mikor vérző testtel hulltunk elé térdre.

Mert a baj sose járt gyalog.

 

Belefáradtunk már,

hogy szőnyeget terítsünk

minden jött-ment elé,

hogy úgy mozgasson,

mint fogyó levegő a tüdőt,

tüdő a szívet összetörve.

Csak szólni akarunk, nem hallgatni,

magunkért, egymásért

míg nyoszolyás tűzünk szabadon lobban,

s nem emel gátat idő, tér, és bilincs.

Sorsunk terhe át nem adható,

alakít, formál,

mint a tiszta szó, egyenes beszéd.

Mély vermekből fényre visz,

hogy lássunk

végtelen tükörtengelyén

a Földnek.

 

Belefáradtunk már,

a várakozásba

hogy jön s ígér tévedhetetlenül.

Fejet hajtottunk, ki tudja hányszor

megadón, mikor éjfélt ütött az óra,

 mégis magunkra hagyott

vak sötétben körözve cél nélkül,

mint eltévedt vándort,

ki imát mondani

honába lopva visszajár.

 

Az éj kidőlt pezsgőspohár,

megrészegít, sarlót akaszt belénk a hold.

 

 

Most vési testünkre a strigulát

vérrel és könnyel az idő.

Mi hagyjuk, mi mást tehetnén

Jutalom ez, vagy büntetés?

Ki tudja?

 

Itt állunk a le nem terített szönyegen,

mintha nem várnánk senkire

és… mégis eljön.

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.12.31. @ 16:51 :: Seres László

Szerző Seres László 599 Írás
A versekért érzett rajongásomat megőriztem örök szerelemként gyermekkorom óta, végig kísért életutamon. Írogattam magamnak, s szűkebb környezetemnek verseket leginkább, és sokat olvastam. Aztán az élet eltérített más irányokba. Hivatásos katonatisztként szolgáltam Gyömrőn, Sárbogárdon, Nagytarcsán. Személyügyi vezetőként a legkülönfélébb emberi sorsokkal találkoztam, humán beállítottságom hasznomra vált ezekben az években a róluk való gondoskodás felvállalásában. Ma nyugdíjasként újra az irodalom, a költészet tölti be az életemet. A gondolatok, szavak szerény formálójaként így adok életjelet magamról a világnak.