Sonkoly Éva : Karácsony után

Illusztráció: Brunner Hals Patak partján ülő lány *

  

Az idős, túlsúlyos férfi járni is alig tud. Sokféle betegség kínozza a testét, de a lelke még nem engedte el ifjú éveit. Most, hogy egyedül maradt a mai estére valami különös meglepetést tartogat magának. Pár nappal múlt karácsony. Népes család vette körül akkor, fenyőillat, ajándékok. Ő is megkapta ajándékait, de neki postán is érkezett egy csomag, régi barát küldte. Egyedül akarta kibontani, tudta, hogy valami nagyon személyes, csak az ő lelkének kedveskedő ajándékot tartalmaz.

    Lapos, szépen csomagolt doboz, óvatosan bontogatja. Lassan előkerül a közepesnél kicsit nagyobb méretű ajándék. Egy naptár. Fedőlapján Tintoretto festményének képe, Zsuzsánna és a vének.

    Nézi a képet, megbántódhatna, de oka van rá, hogy csak a szépet lássa.

    Ahogy nézi, messze viszi a képzelet, régi időkbe. Abba a kis városba, ahol akkor élt és egy hivatal vezetője volt. Sokan megfordultak nála, különféle kérésekkel. Ő a női klienseknek örült a legjobban. No nem mindenkinek, de a szép nőket mindig megcsodálta. Nem volt semmi pajzán gondolata. Egyszerűen csak szerette a szépet. Már akkor is túl volt ifjúsága delén, kifejlődött benne valami különös érzékenység a szép formák iránt. Régi barátja, aki épp modellt keresett, segített meglátni azt az apró részletet is — amit ő észre sem vett —, művészi fotókat készített kiállításokra, akt képeket…

 

    — Milyen régen volt! — sóhajtott. Lassan meggyújtotta cigarettáját, s eszébe jutott, már ezt sem lehetne… persze, az egészsége. — Minden romlandó a földön — gondolta —, a szépség is, de ha megörökítik…

    Erről beszélt mindig a fotós barát is. Lapoz a naptárban. Egy képnél sokáig időzik. Brunner Hans Patak partján ülő lány. Nézi testének vonalait, finom mozdulatait.

    Eszébe jut a lány, akkor régen… nem, ő nem ilyen volt, mégis van valami abban a mozdulatban, nem is tudja miért, de rá emlékezteti.

    Kifújja a füstöt, messze néz… ismerte a lányt. Ritkán jött hozzá, nem ő intézte a pénzügyeket, de ha az utcán látta mindig megfordult utána. Légiesen karcsú teremtés volt, mint aki nem is a földön jár… aranyszőke hajzuhatag hullámzott utána.

    Aztán egyszer mégis betért hozzá valami aprósággal. Alig ismerte meg, hullámos, rövid vörös hajával, egészen új külsőt látott.

    Akkor eszébe jutott megemlíteni a barátját, de hogyan is lehetne?

    — Ő fotós — mondta — szereti a szépet. — Ennyit mert elárulni. A lány kíváncsian nézett, szemében a pimasz kis kérdés:

    — Mi közöm ehhez? — Búcsúzóul annyit mondott:

    — Ismeri a telefonszámomat, ha gondolja? Egy kávéra… talán.

    Aztán, mint a könnyű szellő, finoman csukta az ajtót.

    Egy hét múlva felhívta. Érdekes beszélgetés volt, nem gondolta, hogy ilyen természetesen zajlik a találkozás. A lány tágra nyílt szemmel figyelte a barátját, aki pár képet mutatott, úgy tapintatosan csúsztatva elé a kis albumot.

 

    Ó, régi idők… akkor még nem volt címlap téma naponta egy csinált modell, a természeteset kedvelték, s az ritkán akadt, hogy… szóval nem volt könnyű ilyet találni.

   — Meggondolom még — mondta a lány, s elköszönt.

   — Mit gondolsz? — kérdezte a barát.

   — Felejtsd el… nem láttad a szemét?

   — De igen! — válaszolta a barát. — Valami érdeklődés, kíváncsiság volt benne. Tudod, régen fényképezek… mindenkiben van némi hiúság… majd meglátjuk…

    Egy hét múlva telefonhívás jött. Egész izgatott lett.

    — Szóba jöhet a fotózás, de csak ennyi!

    — Ó, ki gondolt mást? — védekezett azonnal, nem is tudta miért.

    Azon a napon…

    — Milyen szép nyári nap volt… — emlékezik merengve. — Kora délután, mikor még erős a fény-árnyék, kontraszt, ők ketten várták, amíg a lány kilép a kertbe. Szép kertje volt, szökőkúttal, művészi kis szobrokkal, különös növényekkel.

    A lány állt az ajtóban, nézte magát a magas ajtó sötét üvegében, tűsarkú cipőjét nem vette le. A barát készített pár próbaképet, hogy szokja a vaku villanását rezzenetlenül. Megborzongott a hűs levegőtől, talán az izgalomtól… aztán, mint aki a strandon lépeget fürdőruhában – mert ezt kellett elképzelnie -, elsétált a szökőkúthoz. Kattant a gép, aztán kicsit balra lépett egy bokor elé. Utasításokra figyelt, hová emelje a kezét, merre nézzen. A karja… azt sehogyan sem tudta oda emelni pontosan a feje mögé.

    — Majd én segítek! — szólt a férfi.

    — Azt nem! — hangzott határozottan. — Ottmarad, vagy elmegyek!

    — Hagyd! — mondta a fotós —, most pont jó.

    Még pár kép készült.

    — Remek volt kislány, köszönöm! — s az ő barátja kezet csókolt a már felöltözött lánynak búcsúzóul.

    Néhány hét múlva megérkeztek a fekete-fehér fotók. Az egyiken jelölés, ha megengedi a modell, ez kerül a megyei pályázatra. A lány hűvösen bólintott. Eltette a képeket és távozott.

    A kiállítást nem látta, csak halott róla. A fotós első díjat nyer azzal a képpel.

   

    A férfi lassan lapozgatni kezdte a naptárt. Szebbnél szebb képeket nézett, s néha megállt… emlékezni…

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"