A nehéz faburkolat piszkos, dió lehetett-e vagy cseresznye-vörös. Felkerekedem a csigalépcs?n.
Az egész emelet kitárul, mint egy galéria.
Lent az étteremben zenekar játszik. Mellettem horkol.
Tömöm magamba, spárgakrémleves, sült pulyka. A háta széles, de mintha scheuermann húzta volna görbére, pedig éppen a hiányzó melle volt az.
– Mondtam Neked, hordjál melltartót!
A számban olvadnak a falatok, a püré! Jaj, és vörösbor folyik a terít?re.
Vajon miért a galérián terítettek. Arra ment néhány kedvenc íróm, Illés Endrét vélem felfedezni, de fekete-fehérben.
Na, nem frakkban vagy szmokingban, de szürke öltönyben. Molnár cvikkert viselt, a fogason kalapok, malaclopók.
Zakó a támlán, mellény, ingujj, leped?nyi napilapok és kisebb folyóiratok rongyosra és rojtosra olvasva.
Egy olvasókeret, hatalmas zörrenéssel a földre zuhan. Zuhan? Miért?
A vekker indiántáncot jár. A vigvam ponyvájául szolgáló b?rlebenyt a napfény félrefújja.
Huzat a paplan alatt, elvitte magával.
Utána kúszom és megbotlom a galéria pácolt lépcs?jén. A gömböly? végébe kapaszkodom a faragott korlátnak.
Lent pincér vagy libériás inas áll; hatalmas tálcán – pezsg?. Sz?k nyakú poharakban gyöngyözik.
Le akar csúszni a nadrágom, odakapok, megállapítom, hogy otthon felejtettem a nadrágtartót.
Gömb alakú búrák, dehogy csilingel? kristálycsillárok és villogóan fényes sárgaréz mindenütt.
Besüt a Nap, ami lehetetlen az északi fekvés miatt. A Müllerné negyedik emeleti ablakát sikálja.
Aha! Így történhet, pedig már nem vereslik, magasan áll. Már amilyen magasra télen feljut, mert a hatalmas kirakat üvegtelenül ásító nyílásán bekéredzkedik a porhó, a cip?mre ül, mint a macska.
Elsuhan a patkolt lova által vonszolt fiáker. Egyetlen felcicomázott ló, konflis lenne? Most megrúgott, kellett nekem közel mennem.
A ló hatalmas fara betolakszik a takaró alá is. Hogyan került rám ez büdös lópokróc?
Ráadásul gorombán dörzsöli az arcomat, hogy az a pokróc miért nem borotválkozik?
Közben a zenekar játszik rendületlenül, pedig a hangszereken finoman megül a porhó. Morzsákat szedek az asztalokról, egy-egy csorba pohár félig borral.
Végre rátalálok egy zsemlére, a fogam alatt csikorog.
Szembe jön velem egy hatalmas matróna. A melle, a mellb?sége az egész lépcs?házat betölti. A viciné rákiált az emeletr?l.
Mindketten rossz helyen jöttünk ki az étteremb?l, fizetés nélkül.
Valami kis emberke, kézirattal a kezében loholna felfelé a szerkeszt?ségbe, de azt mondják, a szerkeszt? úr ma nem jön be.
Piszokul huzatos a lépcs?ház, igyekeznék az étterembe.
Nagybajszú íróféle most csavarja a kupakot a tölt?tollára, mert pacát ejtett a remekm?vön, amelyet így nem olvas senki.
A folyóirat, amely az asztalomon hever, a Nyugat valamikori száma, de a bet?k kifakultak.
Na, ezért sem kapok el?leget, pedig a márványasztalom pengve pörög egy ötpeng?s, hiába nyújtózom, átugrik a szomszéd asztalra, ahol nagy halomban állnak a kéziratok, szép rendben.
Az enyémet a pincér lesöpri egy kockás kend?vel, így az ölembe csak morzsák jutnak.
A tálcára teszi hamutartót, tudja, hogy nem dohányzom.
Az a baj, hogy elfelejti otthagyni a kispohár kísér?t, a szódát legalább, kiszáradt a szám.
Tapogatom a leped?t, magam mellett. Kih?lt.
Valami hatalmas, kétméteres asszony hiányzik onnan.
Az orvosi rendel? ajtajából visszakiált: – Százhúsz kilós asszony voltam!
És odébb megy ráncosan, ujjai közt, amelyek karmokban végz?dnek, vastag köteg recept, vény, orvosi rendelvény. Elindul a patikába, a kis, kerek asztalon üveglap, kancsó, pohár.
A kancsóból hiányzik a víz. Krákog, nem tudja lenyelni.
– Asszonyom, háromhavi gyógyszert? Hogy gondolta? Hogyan nyelné le egyszerre?
De csak felröhög. – Százhúsz kilós asszony voltam.
És felröppen. Kezében a kancsó vekkerré változik és már a vekker harsogó kacagása közeledik, amikor a csontsovány asszony leereszkedik a leped?mre és megszúrja az oldalamat.
Nyiszlett könyökével leveri az orromról a szemüveget.
Egy könyv esik le az ágyról és éppen ott nyílik ki.
Izzadtan ébredek és akkorát ütök a vekkerre, hogy az elszáll. Teniszpartnerem nem tudja fogadni a szervát, ászt ütöttem.
Lehajol a labdáért. A falatnyi tenisz-szoknya meglibben. Talán szellentett?
De lehet, hogy az már én voltam, aki addig nem térek észhez, amíg meg nem f?zöm a kávét.
De megf?zöm-e ma reggel? És ha megf?zöm, minek? Ma vasárnap van.
Csak a panelt fúrja valaki állhatatosan, újból és újból nekiveselkedve.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.05. @ 05:00 :: Radnai István
