Boér Péter Pál : Kivétel

– Hahó! Itt vagyok! Szólj hozzám kérlek, olyan egyedül érzem magam!

– Mit csinálsz ott bent? Hogy kerültél oda?

– Á, már három vándorlás ideje óta itt élek, azóta nem hallottam az enyéim szavát.

– Lehetetlen és hihetetlen! Mi fecskék általában pár óra alatt elpusztulunk fogságban. Hogy bírod ennyi ideje? Három nyár, három ősz, három tél és három tavasz, az borzasztóan sok egy ember közelében, falakon belül bezártan -elrekesztve mindattól, ami fecskeszívünknek az életet jelenti-, a világtól, kék égtől, zöld fűtől.

– Nem olyan rettenetes, valahogy megszoktam. Engem nem befogtak, hanem megmentettek. Én sem értem, hogy mi segít a túléléshez egy ilyen sötét környezetben, ahol nemhogy fecskéket, de semmi egyebet nem látok, mint emberi tárgyakat. Még az ablakon sem tudok kinézni. Nem tudom mi segít, hogy életben maradjak, de megszerettem ezt az embert.

– Hogy lehet egy embert megszeretni? Az emberektől félünk, de legalábbis nagy ívben elkerüljük őket. Mindig rosszban sántikálnak. Nem láttam még olyan madarat, akinek a javát akarták volna, hacsak nem nagyon messziről hozott, csúf, tarka, rikácsoló, bóbitás, görbe csőrű, fogság szeretőről volt szó.

– Nem érzem magam fogolynak a szó fecskei értelmében, bár természetesen keserű az életem.

– Hogy kerültél oda?

– Négy vándorlással ezelőtt, mikor a nyarunkat a szavannán töltöttem, egy alkalommal, óvatlanul túl alacsonyra szálltam egy száraz fa ágára és onnan a

földre. Csipegettem amit találtam. Túl meleg is volt és nem figyeltem oda. Repültél már valaha egy szárnnyal?

– Ne próbáld meg, egy szárnnyal nem lehet repülni!

– Nem azt kérdeztem, lehetne-e, hanem, hogy repültél-e valaha egy szárnnyal?

– Megkíséreltem, de úgy zuhantam le, mint kő a hegytetőről. Csak azért nem csapódtam a földbe, mert kitártam a másikat is, így újra a magasba tudtam lendülni.

– Nos, amint ott csipegettem, ügyet sem vetve a -látszólag rólam tudomást sem vevő- hiénakutyára, saját gondatlanságomból, az rám ugrott. Nem lehetett egy negyed másodperc sem, hiszen jók a reflexeink. Rendes körülmények között rég a földbe haraphatott volna helyettem. Nem így történt, a bal szárnyamat kapta el. Tudod, amikor a fecske nagyon szorítóban van, már nem is a bal szárnya a fontos, hanem az élete. Én addig vergődtem, amíg kikerültem a szájából és újra a száraz ágon nem voltam. Az nem nyújtott elegendő biztonságot, oda fel tudott ugrani. Repülnöm kellett, mindenáron, a kettérágott bal szárnyamat is használva, teljes erőből fel a magasba, míg nem az ájulás környékezett. A hiénakutya lent követte utamat abban a reményben, hogy úgyis lezuhanok és lesz ennivalója. Képzeld engem akart megenni! Engem! Nagyon közel voltam már a tengerhez, amikor sérült szárnyam a megerőltetéstől kettétört. Így valóban egy szárnnyal voltam kénytelen folytatni, ami csak nagyon rövid ideig lehetséges.

Már a nyílt tenger felett kezdtem el zuhanni és zuhantam, zuhantam, zuhantam, az eszméletemet is elveszítve és a tengerbe estem.

– Belezuhantál a tengerbe?

– Bele. Épp úgy, mint mikor a csúzlizó gyerekek valamelyikünket eltalálják és önmaga körül pörögve, fejjel lefelé vágódik a földre. Zuhantam és ezernyi

csillagot láttam, pedig nem éjszaka volt, káprázóan sütött a nap.

– Így még érthetetlenebb, nappal még soha nem láttam csillagot.

– Gondolj vissza azokra az íves utakra, amikor már csak úgy gépiesen mozgatod a szárnyaidat, hogy le ne maradj a csapattól. Közben sötét minden a fáradtságtól,

a szemed előtt mindenféle színek cikáznak.

-Emlékszem ilyenkor néha villámlott és dörgött, úgy éreztem, pedig teljesen tiszta idő volt és láttam a szivárványt is olyankor, mikor egy csepp eső sem esett. Csak azt nem értem, hogy- miután mi fecskék nem tudunk úszni-, hogyan kerültél ki a tengerből?

 

– Hát zuhantomban meglepetten észleltem, hogy nem süllyedek túl mélyre, nagyon megütötte az oldalamat a víz.

– A víz tud ütni?

– Olyan magasról nagyon nagyot tud ütni. De alig egy kicsit süllyedtem, máris valaminek nekiütköztem, ami izegve-mozogva, nyüzsögve a felszínre taszított. A víz hidegségétől visszanyertem az eszméletemet. A fájdalom az szörnyű volt, de ezernyi hal hemzsegett alattam egy halász hálójában, aki a zsákmány felhúzása után, rozzant hajócskájára megpillantott engem. Azonnal elkülönített a

számára értékestől, a haltól, pedig abból él. Otthagyta őket, bekötötte a sebemet és elhelyezett a kabinjában, majd hazahozott ide. Ismerem azt, hogy mi fecskék nem bírjuk a fogságot. Biztos voltam benne, hogy nagyon hamar bevégződik az életem, de ez a halász olyan szeretettel volt felém, hogy nem bírtam vele szembe

megtenni.

– Nem bírtál elpusztulni a fogságtól?

– Nem! A harmadik, negyedik, ötödik napon rájöttem, hogy ez az ember szeret engem és én is megkedveltem őt. Hazudnék, ha azt mondanám nem tudnék nélküle élni, ha lenne szárnyam, de nincs. Elpusztulni meg nem bírok, úgy érzem azzal elárulnám őt. Így itt vagyok egyedül, magam és három vonulás óta először hallok fecskehangot

– Mit tehetek érted?

– Arra kérlek gyere minél gyakrabban erre, amíg itt tartózkodtok, hogy egy kicsikét beszélgethessek veled és szólj társainknak, ha van kedvük jöjjenek. Olyan jó hallani az enyéimet ennyi idő után. Tudod innen nem látok ki, arra kérlek, nagyon hangosan kiáltsatok. A halász nem bánt, tőle ne féljetek. Olyan tanulságféle is lehetek nektek, nekik akik idejönnek, hogy mindig vannak kivételek és kivételes helyzetek. Egy kérdést feltennék én is. Mondd te érted hogy évente miért vándoroljuk előbb északról délre, majd délről északra át kétszer is a világot?

– A hideg miatt barátom.

– És muszáj nekünk ilyen messzire jönni? Ugye tudod hogy értelmetlenül hajszoljuk -őseink útvonalán- ilyen hosszan magunkat.

– Ne szídd az őseinket!

– Nem azt teszem, csak gondolkodom.

– Mit csinálsz? Mi fecskék nem vagyunk oktalanok, de nemigen akad időnk gondolkodásra.

– Így igaz. Nekem nagyon sok időm szorult ki a rendes fecskeéletből, ahhoz hogy jól átgondoljam, vannak olyan telek amiket, ahol igazán jól érezzük magunkat, át lehetne vészelni. Máskor sokkal kevesebbet kellene délre repülnünk, néha többet , de nem mindig ugyanannyit.

– Barátom ne haragudj, de én ilyeneket nem mondok a társaimnak.

– Megértelek, emlékszem három évvel ezelőtti magamra. Elég, ha te elgondolkodsz mindezeken és hozzásegítesz, hogy egy kis fecskehangot halljak. Máris fénnyel ragyogod be az életem.

– Jövök még, másokat nem hívok, nem szeretném, hogy bajod essen.

– Ugyan már! Magadat félted, mi bajom eshetne, hiszen bárhogy akarnának, nem tudnának bejönni. Sajnos én sem ki. Kárt bennem nem tehetnének, mi fecskék

nem is szoktuk egymást bántalmazni. Megijesztettelek? Nem ijesztgetek senkit, ha minden nap eljössz az is jó. Hány éves vagy?

– Ahhoz fiatal, hogy elméletileg még találkozhatunk.

– Én meg ahhoz öreg, hogy már elméletileg sem nagyon találkozunk, nem hogy gyakorlatilag a következő vonulásotok után. Nekem már maradt ez a szintén öreg,

aszott képű jámbor halász. Vele tengetem végig a hátralevőt.

– Jövök minden nap, harsányan fogok kiáltozni és ha megígéred, hogy nem zavarod össze társaim fejét, még az sem lehetetlen, hogy néha-néha magammal hozok valakit.

– Egyedül nem veszélyes ilyen gondolatokkal, tapasztalatlanul találkozni?

– Nem, mert testvérem voltál, talán az is vagy még mindig, így félig emberré vedlett gondolataiddal. Nem hagylak el teljesen, amíg tehetem.

– Köszönöm, várlak hát!

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.12.08. @ 14:39 :: Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/