Percek óta erszkedtek az egyre sűrűbb, követhetetlen, és kiismerhetetlen erdőben, az alig látható ösvényen, míg egy minden oldalról zárt, sötét, völgybe értek, amit a sűrű bozót mellett, jellegzetesen nyirkos helyet kedvelő növények zártak még jobban el.
Az elől haladó fiú megállt, megfordult és komor tekintettel az őt követő lányra pillantva, felszólítóan odaszólt.
– Csókolj meg!
A lány meghökkent, kicsit meg is ijedt.
– Nem!- válaszolta. Eltöprengett magában, hogy percek óta, az amúgy is mindentől messze levő erdőszéltől annyit távolodtak, hogy nincs az az ember, akihez segítségért fordulhatna. Amúgy meg ilyen hülyét sem látott életében még, mint ez a korábban jól ismertnek vélt krapek. Álltak egymással szemben. A fiú magában azt érezte, „Ekkora hülyét a föld nem hord a hátán! Kellett nekem a jól bevált módszerem helyett, olyan filmes, hülye taktikákat próbálgatni. Nem hiába mondják, járt utat járatlanért el ne hagyj. Amúgy ez az út, amelyen lejöttünk, egészen járatlan.”
Feszesen nézték egymást, kicsit úgy mint az ellenségek. Talán egy perc is eltelt, ami ilyenkor óráknak tűnik, mire a mereven álló -szúrós tekintetével a lányt fikszíroz- fiú, egészen váratlanul, bal kézzel, hirtelen mozdulattal elkapta a lány jobb csuklóját, magához rántotta, jobb kézzel dereka alá nyúlt, aki ettől a nemvárt kényszer mozgástól úgy rándult derékból hátra, mint flamencot táncoló, spanyol táncosnők. A lány olyan valószínűtlen, hátra hajolt helyzetben maradt volna, de nem bírt. Csak egy kicsit engedte vissza magát és így, a szélcsend uralta erdő némaságának ritmusára, a fiú elindított egy topogós, valamelyest tangóhoz hasonlító táncfélét. Tekintetük úgy kötődött össze, mint egy acélsodrony és a tánclépések ritmusának változásával, egyre lazult a korábbi feszültség és feszült egy másik azt felváltó. A tartózkodóból, kezdeményezővé vált karcsú hajadon, bal kezével a fiú vállát érintette, majd derékból is kiegynesedett. Táncuk már inkább andalgás volt, mint toporgás. Szemeik tüze egymásba égett, már nem is léptek talpaikat emelgetve, csak csendesen ringatóztak a mindenkitől távoli nyugalomban, amikor a lány unokahuga, Szerefina, semmivel össze nem téveszthető hangján sikítva kiáltott, valahonnan nagyon-nagyon távolról, ahonnan elindultak.
– Melissza!
Melisszának még a háta is borsódzni kezdett, a vele szemben álló fiúnak is. Úgy szerette volna az élete következő egy órájára Szerefinát kiiktatni az elevenek sorából, de az nem hagyta abba és pengeéles hangjával, a szemeiket összekötő, elvághatatlannak érzett acélsodronyt pillanatok alatt tépte ketté sipítós hátborzongató rezonanciával.
A fiú elengedte a lány kezét, aki már nem a félelemtől remegett, két tenyerébe fogta a fejét és megcsókolta. Rámosolygott és kacsintva annyit mondott:
– Később visszajövünk.
A lány tüzes arcú mosollyal nyugtázta a jó hírt.
– Előre megyek, gyere a nyomomba! Ember nem járt erre, tán évente egy párszor. Csak az erdő különös kegyének köszönhetjük, hogy egyáltalán sejtetni engedi, hol is volt valaha az az ösvény. Ahhoz elég jól ismerem a terepet, hogy én kijussak, de nem biztos, hogy te fel tudnál menni.
Mentek és felérve elképesztő kép fogadta őket. Szerafina és Armen zsibongás mentesen -Melissza minden hiányának szenvedését kiheverve-, egy tenyérnyinél alig nagyobb pléden, egymással ismerkedtek épp.
Melissza mérgesen dobta magát a szabadon maradt területre és mellé a fiú. Olyan napfürdőzés álcával, pihengetést színleltek, majd mikor alábbhagyott a másik kettő, időből és térből kizökkentsége, úgy terelték a beszélgetést.
– De jó lenne egyet fürdeni a közeli strandon!
Ahová aztán a legrövidebb úton sétáltak le. Ekkor Melissza a szívéhez kapott.
– A mindenit! Fent felejtettem a pénztárcámat.
Szerafina azonnal elrendelte, mindannyian térjenek vissza terep átszűrésre, bár kimondottan utált gyalogolni. Ekkor Melissza sejtelmesen a fiúra tekintve annyit mondott.
– Menjetek fürdeni, elboldogulunk. Majd jövünk mi is.
Felmentek újra. Most nem a fiú vitte be Melisszát az erdőbe, hanem Melissza a fiút. Az idegenvezetését sem vette többé rossznéven.
