Szilágyi Hajni - Lumen : Önnek üzenete érkezett

 

Az őszi szél, önkéntesként vonult ki az utcára, hadjáratában zizegve kergette a faleveleket, bosszankodva roppantotta ketté a vékonyka ágakat.

A férfi átfordult a másik oldalára, de a fakeretes ágy minden mozdulatára vele nyikorgott. Már nem tudott visszaaludni, fázott a lelke, zavarta a kinti zaj, zavarta a benti csend. Fejére húzta a takarót, hátha így jobban kizárja a külvilágot, de a szél nem akarta abbahagyni a hajnali keringőt.  

Percek óta tapogatta a falat, de a kapcsolót sehogy sem sikerült megtalálnia. Minden hajnalban ugyanazokat a mozdulatokat követte. Reggel ötkor óracsörgésre ébredés, kávékészítés, a tegnapi újságok olvasgatása, majd az email-ek, és a társkereső oldalak átböngészése, reménykedve, hátha az éjszaka valami angyalarcú beregisztrált az egyik internetes oldalra, és lélegzet visszafojtva várja az ő válaszát.

Míg ezeken a szürkéből, szürkébe hajló megszokott pillanatokon járt a gondolata, egy óvatlan lépéssel az ajtó melletti székbe rúgott a sötét folyóson. Hatalmas zajt csapott a falak közé bezáródó csendben.

– A rossebbe…  – sziszegte fogai közt, fájdalmát elharapva.

Végre megtalálta a villanykapcsolót. A fény egy pillanatra elvakította. Bicegve visszament a szobába a papucsáért. Megdörzsölte szemét, körbenézett a félhomályban, de hamar rádöbbent, az ágy baloldala elég régóta vetetlen, érintetlen, így választ és segítséget sem kaphatott mástól, csakis önmagától, hiszen sok-sok éve már nincs mellette senki, aki azt mondaná: „Gyere bújj vissza mellém…”.

A folyósón megállt a nagy tükör előtt. Méregette magát. Először szemből, majd oldalról. Peckesen, hasát behúzva body-building mozdulatokat tett előtte, majd közelebb hajolt, kezeivel a szeme alatt húzódó ráncokat vizsgálta.

– Mintha tegnap kevesebb lett volna – dünnyögött magában. – Vagy lehet, csak égőt kéne cserélnem – fejét csóválva, fájdalmas mozdulatokkal elindult a konyha irányába.

A lakásnak ezt a helyiségét használta a legtöbbet. A reggeli kávéját itt itta meg, miközben üzeneteket és híreket böngészett. Főzésre nem igen vette igénybe, mivel hétköznap a munkahelyén ebédelt, hétvégen pedig édesanyja próbált a kedvében járni. De a hétvégéket is egyre jobban unta. A kötelező megjelenést, a giccsbe csomagolt valóságokat. Ebéd után édesanyja rendszeresen áthívta barátnőit egy kártyapartira, és ő minden alkalommal úgy érezte magát, mintha egy kiöregedett női cserkészcsapat közepén ülne, akik állandóan haditervet készítenek elő a jövőjét boncolgatva, két leosztás közt forró teát kortyolgatva. De ő csak csendben, fegyelmezetten tűrte a „Mikor nősülsz meg?”, „Meddig vársz még?” „Miért nem mutatod be?” kérdéseket, várva az utolsó busz indulását.

Igazi agglegény életet élt, hangosan tagadta a társas boldogságot, de közben a lakásában szétszóródó magány egyre fájdalmasabbá tette az otthon töltött üres órákat. Régebbi kapcsolataira nem tudott volna érzelmileg építkezni. Bár nem voltak elvárásai, de mégis valami mindig hiányzott, talán pont a szerelem, s az utolsó viharos szétválás után úgy döntött, nem akar függni senkitől, semmitől, s ezzel az elhatározással pillanatok alatt magára zárta saját életét.

Egyszer az egyik kolléganőjétől kapott egy macskát, hogy legyen, aki hazavárja, de nagyon hamar megunta, hogy állandóan a lába alatt volt szegény jószág, és mindig akkor akart vele játszani, amikor kedvenc sorozata ment a tévében. Majd próbálkozott aranyhalakkal is, de az is sikertelen időtöltésnek bizonyult, miután felvilágosították, hogy néha enni is kéne adni azoknak a halaknak, sőt vizet is kéne cserélni. így hát maradt neki a galambetetés hazafelé a parkban, hiszen abban nem volt semmi kötelező.

Egy idő után viszont az egyhangúság egyre fojtóbb lett számára. Rá kellett döbbennie a magány nagyon alattomos, precíz munkát végző, lassú halál. Talán ezért is regisztrált be több társkereső oldalra, hogy inkognitóját egy időre megőrizve, bölcs gondolatokkal társra, beszélgető partnerre találjon. ötvenévesen esélyt látott, vagy inkább adott magának, hogy megtalálja a szerelem, vagy ha nem is az az igazi, holtomiglan-holtodiglan, égető, elsöprő, mégis valami ahhoz hasonló érzés. De a mai nők, nem egy kopaszodó, pocakos, csíkos pizsamában alvó, középbeosztásban dolgozó, villamoson izzadó férfira vágynak. Az első levelek még egyszerűnek bizonyultak, de amikor képet kértek tőle, vagy találkát, ijedten zárta le a beszélgetést, majd napokig nem ment fel az oldalra.

Belefeledkezve önsajnálatába, észre sem vette, hogy több mint egy órája ül kint a hideg konyhában, abban a szörnyű kék-barna csíkos pizsamában, amit édesanyjától kapott tavaly karácsonykor.

Felállt, elcsoszogott az ablakhoz. Felhúzta a redőnyt. A lecsendesedett szél fáradtan kuporodott össze a park fekete ágai közt. A nap már fent vigyorgott az égen. Cinikusan, pont rá. Hunyorogva, kezét a homlokához téve, kilesett az ablakon.

 – Semmi érdekes, csak a zajos világ, benne még zajosabb emberek – legyintett kezével felsóhajtva. – Unalmasak.

Felhangosította a rádiót. Egy kellemes női hang éppen a világválságról mesélt, a forint zuhanásáról, vállalatok csődeljárásairól. Bekapcsolta a kávéfőzőt, de valahogy nem akart elindulni a szerkezet. Ki-be nyomogatta a piros gombot, de az meg sem nyekkent. Fejét vakargatva nézegette. Nem sokat értett hozzá. Ezeket a háztartási gépeket mindig is túl nagy kihívásnak vélte. Miután rádöbbent, hogy kávé nélkül marad, megvonva vállát, leült a konyhaasztalhoz, és maga elé húzta a laptopot.  

A vékony falakon átszűrődtek a szombati reggel ébredező hangjai. A szomszéd család gyerekei hatalmas dübörgéssel rohangáltak a lakásban. A másik szomszéd újból úgy hagyta a rádiót, valami külföldi adón, ahol felismerhetetlen dallammal, valami unalmas zene szólt. De már megszokta ezeket a zajokat. Ezekkel ébredt, és, ha nem hallotta őket, azonnal kombinálni kezdett. Eljátszott a gondolattal, hogy két zaj közt vajon mit csinálhat a szomszéd anyuka és az apuka, vagy amikor lehalkul a rádió, mit tevékenykedhet a mellette lakó srác. Hiányoznának a kis szürke világából, hiszen élete részei lettek, így láthatatlanul is úgy hívta őket: „a fogadott családom”.

Az elindított laptop, halkan sercegő monitorján egy havas tájkép jelent meg, amit egyszer egy iskolatársától kapott, és ő hűen megőrizte a régi barátság emlékére. Rákattintott az email fiókjára, de nem érkezett egy üzenete sem.

– Gondolhattam volna. Miért pont ma változna meg valami – sóhajtott fel.

Megkereste kedvenc oldalait. Az egyik helyen sárgán villogott az üzenet gomb. Nem akart hinni a szemének. Kilépett az oldalról, hátha csak valami hiba csúszott be. újra belépett. Az üzenet még mindig ott villogott, sejtelmesen, csendesen, de mégis hívogatóan. „Nézz meg, gyere már, nyiss ki…”. Körülnézett, mint aki attól fél, az ajtó mögül valaki meglesi titkait. Lassan rákattintott a sárga borítékra.

Először magában, majd hangosan, tagolva olvasta a levelet. Nem emlékezett rá, mikor olvasott ilyen szép sorokat. Könnyeivel küszködött. Találkozni akart vele. Soha nem hitt a csodákban, és sohasem vallotta magáénak a véletlen pillanatokat, de most, egy ötven körüli nő mosolygott rá. Hajában ott csillogtak az ősz hajszálak, de a szeme…

– ó, a szeme… – felsóhajtott –, a szeme a régi. Azok a csodálatos őzbarna gyémántok. Istenem, de rég volt, legalább harminc éve, és most itt van… – ujjaival a monitoron keresztül megérintette a nő arcát, majd többször körberajzolva megsimogatta.

újra elolvasta a levelet. Kavarogtak fejében a gondolatok. Kamaszkor, szerelem, liget, séta, kispad, első csók. Ez a lány volt az, aki a banketten odabújt hozzá, és a kezébe adott egy könyvet, melynek az első oldalán az állt: „Az élet zarándokai vagyunk. Nézz körül, ahol éppen jársz. A tájat soha nem mi alakítjuk, csak azt választhatjuk ki, melyik vidéken akarunk gyönyörködni.” Az volt az utolsó este, amit együtt töltöttek. A lány elutazott, és ő is másfele indult azon a bizonyos úton.

Ezek soha nem törlődtek ki a memóriájából, csak nagyon mélyre tette őket, hogy ne is tudjon létezésükről. évekkel ezelőtt megszűnt létezni, megtanult faltól falig élni, vegetált a múlt érzelmekkel, nem gondolt a holnapokra, mindig csak a mában gubbasztott. A nagy betűs élet súlya teljesen a földhöz nyomta, és már nem indult útnak, hogy válasszon magának vidéket. Nem akart gyönyörködni.

De most órák óta ott ül a gép előtt, hol a képre kattint, hol pedig a levelet olvassa. Gondolatai átszakították az időt, már a lakását rendezgette, szinte minden elhagyott rést betöltött az egykor volt szerelem illatával, ízével, mozdulatával, sóhajával. Agyában újra és újra leperegtek a mondatok. érezte, most neki kell lépni, neki kell hátat fordítani a szürke hétköznapoknak, és előre nézni a színekkel telt varázsba, amit úgy hívnak – boldogság. Egyre mélyebbre temette az unalmas megszokásokat, a rutinmozdulatokat, a keserű hangon csengető villamost, a sarki hírlapárus rekedt hangját, főnöke mogorva tekintetét, a kollégák sajnálkozó mosolyát.  

A beérkezett üzenet mellett egy reklám ugrott elő a monitorján. „Olcsó ágyak, forró vágyak”. Az asztalra csapva felkiáltott:

– Ez az! Lesz, ami lesz.

Rákeresett a hirdetett oldalra, s pillanatok alatt eldöntötte, félszemmel a reklámot lesve, vesz egy új ágyat. Egy olyan puhát, szerethetőt, belebújóst, hazaváróst, olyan meleget, mert évek óta csak a hideg, komor, néma üresség várta haza, és csak a magány ölelte át szorosan abban a fakeretes, kemény matracos ágyban.

Kinyitotta az ablakot. Hallotta, ahogy a szél búgó hangon életre kelve, rátekeredik a park fáira. Látta az emberek boldogságát, s ami eddig fekete-fehér volt, most kivilágosodott, színesebb lett.

Gyönyörű ez a vidék – arcára egy pillanatnyi mosolyt rajzolt a remény.

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"