Az ember elfárad már a mindennapos hajnali keléstől és kevés alvásoktól. Pénteken már csak a péntek ténye élteti, és szombatra, ha szerencséje van, nem kell semmi miatt korán kelni.
Így nem csoda, hogy nem kapja el az embert minden ok nélkül az eufória pénteken hajnali ötkor, de még a 7 órás indulásnál, a „szürkületi zónában” sem. Nem örül valahogy annak sem, ha a 40-50 perces autóbuszúton (volt már 70 is ugyanez) eltapossák és félrelökik az ülésekért folyó közelharcban az „oskolások” – elvégre biztos is, hogy kizárólag ők lehetnek jobban rászorulva azokra, és nyilván fáradtabbak, mint mi, akik már netán húsz-harminc (sőt több) éve nyomjuk, netán itt-ott egy csomó ragaszkodó, immáron most már sírig kitartó egészségügyi problémával ellátva…
Ámde szemléljük a dolgokat pozitívan. Sokkal jobb nekem, mint… és itt buzgón sorolni kezdek magamnak jó néhány tragédiába torkolló élethelyzetet, természeti vagy felelőtlen emberi mulasztások miatt bekövetkező katasztrófáknak kitett tömegeket, fiatalon vagy életük teljében gyógyíthatatlan betegségben szenvedőket és elhunytakat… vagy a munkanélkülinek… vagy a hajléktalannak… vagy…
Mire majdnem beérek, bőven nyolc előtt, már a Nap is feljött és megcsillan a csodálatos, hatalmas juharfa színes levelein, melyet már tizenhárom éve csodálok meg minden ősszel. Fantasztikusan pazar látvány a fa napsütésben! Az őszi színek széles palettájából semmi sem hiányzik róla. Tökéletes.
Takarítónőnk hajnali hat óta dolgozik, azóta szerintem már többször felsöprögette a munkahely előtti járdát a hulló levelektől. Talán ezért tűnik fel a járda közepén egy friss, harmatos, szabályosnál is szabályosabb, élénkvörös levél, melyre láthatóan még senki nem lépett rá, biciklivel sem mentek át rajta. Nincs szívem otthagyni, viszem magammal, be a helyemre. Részlegünkben én vagyok az első, s míg készülődöm, pakolgatok, kirakom magam elé a levelet, s aki látna ilyenkor, valószínűleg rájönne, hogy nem vagyok komplett: egyedül vigyorgok időről időre a juharlevélre…
Mikor jönnek kollégáim sorban, tekintetük ráesik a levélre, majd rám, s mindenkinek derűs lesz az arca, és fecserészni kezd. Egyik férfiú felkapja, s vidáman harsogja: „Szkenneljük be?” Naná!…
Valahogy mindjárt máshogy indul ez a munkanap… Egy kis piros levél mire képes!
És aztán a délelőtt folyamán még két levél érkezik hozzám azoktól, akik nem kizárólag egyhelyben ülősek.
Szintén különlegesek és szintén szépek… Nyilván, hogy beszkenneljük…
Utána pedig újság lapjai közé helyezve súlyozom le lexikonjaimmal, hogy maradandóbb legyen szépségük… De emlékeimben úgyis úgy marad meg, mint „mosolygós péntek juharlevéllel”…
Legutóbbi módosítás: 2010.10.20. @ 10:15 :: Jószay Magdolna
