Horváth István : A BARACKFA

 

A természet rendje szerint, már réges-régen jelét kellett volna adnia az idő múlásának. Hiszen volt már hajnali fagy, hózápor és viharos szél. És Ő, épp úgy virít, mint nyár végén. A dió, a szilva meg a körte, csak irigykednek. Rajtuk épp hogy billeg néhány levél. A szőlő, az első fagyos reggelen, mintha szégyellné, úgy ledobta leveleit és estére, már csak a csupasz vesszők meredeztek az ég felé.

A fák többségénél minden ősszel, a lombhullást megelőzően, történik valami, ami szemmel nem látható. Ott, ahol a levélnyél az ághoz tapad, az élő sejtek egy része, elhalt szövetté alakul. S ha eljön a búcsú pillanata, a lehulló levelek nem hagynak mély sebet maguk után.

Az én kis barackfám egyedüli zöldként kitart rendületlenül. Pedig a hajnali szél gyakran cibálta ágait; „add a leveled,  térj nyugovóra!”

„Ők belőlem nőttek, nem adom” – válaszolta. Talán úgy érezte, hogy már csak ez az egy nyár van, ez a legutóbbi.

 Reggelente nézem, nem sárgul-e, nem tett-e benne kárt az éjszaka. Így közelebbről, azért látszik, látszik az idő múlása. A levél szélei még épek, csak a felülete valahogy nem a régi. Ha nem barackfa lenne, szólnék hozzá, talán hangosan is, és lehet, hogy át is ölelném.

– Tarts ki, én veled vagyok.

Vajon az életünk levelei láttán, van-e mindig társunk, ki együtt érzőn bíztat, átölel.

Hogy kibírjuk.

És nem csak, hogy kibírjuk, de éljük az életet. A tavasz túlcsorduló örömét, a nyár teljességét, az ősz méz-ízét, a tél bölcs békéjét.

S ha eljön az ideje, ne hagyjunk maguk után gyógyíthatatlan mély sebeket. Mert tudni kell elengedni is, mint levélnek a fát, mint fának a levelet.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Horváth István
Szerző Horváth István 125 Írás
Horváth István vagyok. Műszaki végzettségem van, de nem vagyok technokrata. Sőt. Tizenöt éve, hogy írok. Azóta számomra színesebb, gazdagabb lett a világ. De inkább versben folytatom... NEM VAGYOK ÉN ÍRÓ... Nem vagyok én író csak olyan afféle, maga sóhajából, sehová sem való, ki-gondolom-formán, ritmusra tátogó. Ki bennem fölsejlik, ne vedd kérlek zokon, nem lehet mindenki jóbarát vagy rokon. Óvjad kezem s lábam zörgő magányomban, egyik rögeszmémet, másikra ne váltsam. Ha így is elfogadsz, ilyen kérgesedten, ima s kérés nélkül, áldjon meg az Isten.