„Ötven év! Tudjátok, mennyi az?” — kérdezi Szász István, a költő. Nem könnyű rá a válasz!
Hát, éppen ötven évvel ezelőtt kezdtük a hivatásunk gyakorlását, mi 1960-ban végzett marosvásárhelyi medikusok.
Már a meghívó érkezésekor meghatódtam. Mégis csak nagy és felemelő dolog fél évszázad múltával újra beülni a díszterembe a kollégákkal, s meghallgatni tanárainkat, s értékítéletüket a tetteinkről.
Ugyanazt az izgalmat éreztem, amikor az Egyetemhez vezető meredek utcán társaimmal beszélgetve közeledtünk a tekintélyt sugárzó épülethez, mint amikor legelőszőr tettem meg ezt az utat.
Nem felejtem az első dísztermi megjelenésünket. Akkor az összes jelentkezőt becsődítették a terembe és csöppet sem felemelő beszédet vágtak ki az akkori városi korifeusok. „Vonalas” beszédek hangzottak el és végül az eligazítás — ki hol, mikor jelentkezzen. Csalódottan hagytuk el az előadótermet, de azért annyit az elvtársak javára írhattam, hogy a tornaingben megjelenő — nagy nyári meleg volt — proletárt kitessékelték, hogy rendesen felöltözve tegye tiszteletét az Egyetem közössége előtt.
Szóval a meghatottság, csalódott bosszúságnak adta át a helyét. Mert mit is vártunk? Lelkesítő, biztató szavakat — emberieket. Kaptunk ellenben kioktatást, hogy köszönjük a párt és kormány gondoskodását, hogy minden igyekezetünkkel bizonyítsuk hálánkat, hogy majdani munkákat bölcs vezetőink irányelvei szerint végezzük. És így tovább…
Aztán jött a káderezés megszégyenítő aktusa, de ezen is túlhaladtunk, majd a felvételi vizsgák izgalma kisöpört az agyunkból minden más indulatot.
A sikeres vizsgák mámora pedig mindezt betetőzte!
— Te most már igazán egyetemista vagy? — kérdezte otthon gyerekkori pajtásom, és én boldogan bólogattam.
Ezek a gondolatok rajzottak a fejemben, s ezekről társalogtunk, ahogy lépegettünk az égbenyúló kockaköveken.*
Meghatott várakozásunkat hideg zuhanyként érte az egyetem kapubejáratán, láncon fityegő hatalmas lakat!
Tanácstalansággal vegyes bosszúságunkon hamar úrrá lett közismert találékonyságunk.
— Gyerünk a hátsó bejárathoz! — hangzott az ésszerű javaslat.
Így is tettünk, s a hátsó lépcsőkön be is jutottunk a jól ismert folyosókra, díszlépcsőre, s a termet is megtaláltuk annak rendje, s módja szerint. Szerencsére az nem volt bezárva. Tudniillik annak a bérletét jó előre befizette a rendezőségünk, s még egy másik évfolyam találkozni óhajtó tagjai is — tudtuk meg rövidesen. Ők ugyanis 12 órára lettek bejelentve, amely időpontra nekünk végeznünk kellett az ünnepéllyel. Ez azonban nem ment éppen simán…
Ünnepi találkozónk fénypontja az aranydiplomák kiosztása volt. Illő ünnepi beszédek keretében. Nagy csendben hallgattuk az előadókat — a mikrofonok természetesen nem működtek —, akik között voltak kollégáink, az egyetem prorektora, kedves professzorunk, Gyergyay Ferenc, aki nyolcvannyolc évével, fiatalos lendülettel szólt hozzánk, pedig fárasztó útja lehetett, hisz’ Németországból jött el, hogy velünk találkozzék.
És ott voltunk mi több mint hetvenen, aki büszkén elmondhatjuk híven szolgáltunk és őriztük, mit iskolánk, tanáraink, elődeink ránk hagytak.
A nem működő mikrofonok, a lakatra zárt kapu, a szorosra behatárolt idő — ezek nem a véletlen egybeeséseként elkönyvelhető tények. Eszembe idézik a hetvenes-nyolcvanas évek találkozóit, amikor még az épületbe se engedtek be…
S még egy bosszantó megfigyelésre megállok: a bejárati csarnok falán az 1963-as évfolyam egy márványtáblába vésett Wass Albert idézetet helyezett el. Nos, nagy írónk nevét a „tolerancia bajnokai” kivésték. De a mondat ott maradt, s akik értik, tudják, ki a szavak szülője…
Minden bosszúság ellenére szép volt, felemelő, és újra feltöltődtünk valami olyan szellemi erővel, amit csak az igazán értékes együttlét, a jó iskola adhat!
*Bárányi Ferenc: Égbe nyúló kockakövek (Kriterion Könyvkiadó) — regény, melynek cselekménye az 1950-es évek marosvásárhelyi diáktársadalmáról szól.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.07. @ 10:12 :: dr Bige Szabolcs-
