Szibilla csillagmintás köpenyt terített a vállaira s így várta első vendégét, közben kezei önkéntelen mozdulataival keverte a kártyát. Az asztalán bal felől egy kitömött bagoly nézett érdeklődve üvegszemekkel a világba. Jobb kéz felől állt a varázsgömb, de most nem villogott.
— Nem lehet még bemenni! — kiáltotta dühösen az asszisztens, és próbálta visszatartani a belépni igyekvő férfit.
— Hadd, Gertrúd!
— De hát, nem ő az első!
— Nem baj, úgy látom kolléga.
Gertrúd beengedte, és a nagy szárnyas ajtót becsukta mögötte.
— Légy üdvözölve, Varga János! — köszönt a jövevény, és kecsesen kissé meghajolt.
Az egész alak kecses volt. Öltözéke divatjamúlt, de elegáns, kemény kalapját a bal karja könyökhajlatában tartotta és fényesre lakkozott cipői halkan kopogtak a parketten.
— Honnan tudja, a polgári nevem, kedves khh…
— Merlin
— Mer… Merlin — dadogta a „jósnő” és a döbbenettől elöntötte a hideg veríték.
Felpattant ültéből és kerekre tágult szemekkel nézett vendégére.
— Látom, meglepődtél, de ne feledd el, hogy nincs titkod előttem, és mert bár különösnek tűnhet, de én már rég figyelem a munkádat.
— Uram, én…
— Ne szakíts félbe! Azt magyarázom, hogy nincs titkod előttem. Hiába bújtál ebbe a maskarába, hiába nevezed magad Szibillának, jósnőnek, tudom, hogy csak egy ügyes kókler vagy. Bár elismerem, valóban ügyes. A kellékeid is megfelelőek, s ahogy a beszélgetést irányítod, az is jó. A klasszikus dodonai válaszaid pedig kiválóak. Mondd, hogy jutnak eszedbe ezek a szavak? Most beszélhetsz!
— Nem tudom, uram! Hidd el, nem tudom. Egyszerre itt vannak a fejemben… vagy nem is. Csak jönnek maguktól, mintha valaki súgná…
— Tehetség! Őstehetség! — kiáltott fel az ember, aki Merlinnek mondta magát. — A szent tölgy susogását hallod. Folytasd hát a munkádat, hívasd az első vendéget.
— Gertrúd kérem! Jöjjön az első! — kiáltott, és ahogy szétnézett, már sehol nem látta előbbi látogatóját.
Szőke, lenyalt frizurás fiatalember lépett be, riadtan nézett szét, majd Szibilla felszólítására helyet foglalt a felkínált széken, és lesütött szemmel, csöndben üldögélt. Egyikük sem szólalt meg hosszú percekig. A „jósnő” rezzenéstelen tekintettel figyelte vendégét, mint a kobra az áldozatát. A feszültség tapintható volt és a férfi zavara láthatóan egyre nőtt.
— Maga jobbat érdemel — szólalt meg halkan Szibilla.
— Hogy? Mi? — kapta fel a fejét a férfi.
— Tegye túl magát rajta. Mondom, különbet érdemel!
— Honnan tudja? Maga mindent tud? Azok a kártyák mindent elmondanak rólam? Meg ez az átkozott bagoly az üvegszemeivel? — dühösen köpte a szavakat, de most se nézett a „jósnő” szemébe.
— Igen, én mindent tudok — válaszolta nyugodt hangon, tagolva a szavakat. — És ez az igazság, ha tetszik, ha nem.
— Akkor azt is tudja, hogy mindent megadtam volna neki! — folytatta szinte rikácsolva. — Mindent!
— Értem…
— Dehogy érti! Ha értené, nem vágna ilyen tudálékos képet a vastag sminkje alatt! Tudja mit vágott a fejemhez? Azt, hogy nem vagyok hozzávaló, nem vagyok közéjük való és menjek a lányokhoz, a nőkhöz!
Legutóbbi módosítás: 2010.10.18. @ 12:19 :: dr Bige Szabolcs-
