Kampót a keshedt gerendába
tétova, de konok kezek vertek _
kampós nyelvét a fa kiköpte,
s ledobta a keserű terhet.
Öreg góré recsegő léce
felett vonaglott a hurok vége,
letört a léc, míg a halál csak
bóklászott a fekete éjbe’.
Parányi sebből gyöngyöz a vér,
késnyélen remegnek gyáva ujjak,
elkerülte a penge a szívet,
s a falak az ágyra borultak.
Mit akarsz, Imre, hányszor
kísérted önmagad a sirató éjben,
szemedben az önkínzatás
homálya homlokodig térdel.
Ünnep van. Sár. S te tántorogva
az utca szélességét méred,
s érted, benned, valahol mélyen
a gyötrő létről dalol az ének.
Érted perelne, s ébresztene
krisztusinál igazabb hitre –
feltámadt már elégszer Jézus,
most te támadj fel helyette, Imre.
Mit hiszel? Jobb lesz ott, túlnan?
Ne komázz a sötét halállal,
leteperő gondjaidat
ne fűzd össze könnyekkel, nyállal.
…Késői szó, kései bánat,
a biztatás kóróvá száradt,
Imre, a hajléktalan végül,
együgyű búcsút intett a mának.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.12. @ 10:55 :: Bonifert Ádám