Tiszai P Imre : Olvastam…halkan…

Nyomtatás

„Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget”…

Olvastam… halkan,

derekad átkaroltam,

nyakamba kulcsoltad kezed,

szemed lehunytad, hozzám simultál.

Tested rezdülésén éreztem a vers ritmusát,

szíved dobbanása visszhangozta Radnóti szavát,

sóhajod mondta el a benned élő bánatod,

s halk szavad, hogy félve várod a holnapot.

Félsz a reggeltől, mi egykor Neki az örök éjt hozta,

félsz az ébrenléttől, mi sokszor csak út a fájdalomba.

Hozzám bújtál,

magadhoz szorítottál,

könnyeid arcomon folytak,

belém kapaszkodtál,

lassan megnyugodtál,

az emlékek halványultak?

S mondtam a verset, a szép szavakat,

szeretettel próbáltam enyhíteni fájdalmad,

mosolyod adott reményt az életemnek,

suttogva szóltam:

Kedvesem, szeretlek.

„Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben”.