Kavyamitra Maróti György : Szindbád utolsó szerelme

– avagy: Ezeregy nappal és éjszaka*

Szindbád, az agg hajós, az öreg Szindbád, azon a napon is egyedül fogyasztotta el délebédjét, mint jó néhány éve már mindig.
    Ez korántsem zavarta abban, hogy szépen megterítse asztalát, ebédjének megadja a módját, mintha csak a Vörös ökörhöz címzett egykorvolt fogadóban ebédelne.
    A kis asztalkára majdnem hófehér damasztabroszt kerített, három, szélükön kicsit csorba tányérkát tett az abroszra: aztán az egyikre valami újfajta – de olcsó! – fölvágottat helyezett: csülöksonkának nevezte az árus.
    A másik kistányérra került a hegyes-er?s zöldpaprika, meg a vérhullató paradicsom, a harmadikra két szelet kenyér.
    Még egy poharat készített az asztalkára, meg egy üveg sert (hej! bíz üvegest), melyb?l akként folyatta a pohárba az italt, hogy az véletlenül se habozza túl magát. „A habot megtarthatja magának a csapos.” – gondolta magában Szindbád, a vén hajós.
    Zsebéb?l el?vette csillagos kisbicskáját, melyt?l soha meg nem vált, és takaros katonákat készített kenyérb?l, fölvágottból, paradicsomból, paprikakarikákból, és étkezni kezdett.
    A fölvágottnak nem sok köze volt a valódi csülökhöz, sem bármi más húsételhez, de arra jó volt, hogy régmúlt csülökvacsorák emlékét idézze föl a fóti Fáy-présház éttermében, meg, hogy az emlék további emlékeket is el?hívjon; így aztán Szindbád elhatározta, hogy ebéd után fölhívja Esti Kornélt, azt a fóti barátját, akivel a csülökvacsorákat fogyasztotta hajdanában.
    Aztán egyéb emlékek vetették rá magukat árva eszméletére: hajdanában, amikor még fiatal volt, csak 103 esztend?s, ráért éjjel-nappal n?kre gondolni, újakra, ismeretlenekre, futólagosan megismert n?kre, akik úgy suhantak tova, mint az amerikai nagy folyam habjai a moziképeken. Mostanában már régóta nem gondolt asszonyokra, lányokra, ölelésekre, de a fóti emlékképek el?csalták bel?le Sz. N. szépleány képét, akivel oly sokszor járt Esti Kornélék fóti udvarházában.
    ”Hol, merre járhatsz most te szép Lalagé, te fecseg?, csacsogó lányka, és vajon hozzám öregedtél-e tizenhárom múlt évvel?” – ábrándozott az öreg Szindbád.
    Az a Lány, akit csobogó, csacsogó szakadatlan fecsegel?dése miatt a görög lalagé, azaz fecseg?, csacsogó névvel illetett Szindbád, nagyon fiatal, de ifjúságában is gazdag lelk? lány volt, amikor réges-régen, tizenhét évvel azel?tt szerelembe bonyolódott vele a vén hajós.
    Szerelmük három évig tartott, aztán az a lány elbódorgott Szindbád mell?l; új kalandok, szerelmek, fátyol alá állt távoli tornyok csábították el, meg egy ifjabb, szerethet?bb férfi. Tizenhárom év telt, múlt, hullt az id? feneketlen kútjába, és a vén hajós semmit sem tudott szép Lalagér?l; férjhez ment-e, gyeremekei vannak-e, hol él, hol kószál, merre?
    Szindbád befejezte ebédjét, elkattintotta bicskáját, és a telefon után nyúlt, hogy fölhívja Esti Kornélt, és valamelyik vasárnapra beajánlja magát.
    Összerezzent, amikor a telefon magától megszólalt, és azt a kecses kis menüettet játszotta, mely ezeken a mobiltelefonokon az egykori telefonok csöngését helyettesítette.
Lenyomta a gombot, meghallotta, és azonnal fölismerte a tizenhárom éve elment lány hangját.
    Találkozóra hívta a Szindbád háza közelében lév? köztérre; találkozóra, röpke beszélgetésre, kis sétára talán. Semmi sem volt hangjában, mely ennél többet ígért volna.
    Az öreg hajósnak nehezen tért vissza a lelki jelenléte és a hangja, de aztán csak megbeszélték a két óra múlva esedékes találkozót, lent a parkban, egy köztéri, vörösre mázolt padon.
    Szindbádot könny? szívrohamok kerülgették, ezért majd egy órát még az ócska, kopott  karosszékben töltött, kezében a hangtalanná vált telefonnal, miközben elgondolkodott. „Furcsa, hogy a n?k milyen hosszú ideig képesek rosszul viselni magukat, hogy aztán egy hirtelen pillanatban mindent jóra fordítsanak. Furcsa” – gondolta magában -, “hogy a n?k mégis inkább jól viselik magukat, mint rosszul.”
    Aztán arra is gondolt hálatelt szívvel: “Isten áldjon meg benneteket, drága, jó n?k, asszonyok, kikkel mégis csak jósággal, szelíden, gyermek módjára kell bánni, bolondságaikat helyeselni, kicsinyességüket nagyszer?nek találni… Mi más módon lehetne  véletek bánni?”
    Elérkezett az id?, Szindbád háziruháját utcaira cserélte, aztán elindult, le a Parkba.
    Kora ?sz volt, szeptember hava, amikor utazni a legkellemesebb, mid?n Szindbád az asszonyokat érett gyümölcs-szagúnak vélte, és két kerek barna kart kezdett gyakran látni képzeletében, meg búskomoly szemeket, és a szélben érett mákfejeket hallott csörögni a zöldséges kertben. A szarka tarkán és fontoskodva barangol ilyenkor kertek megszedett gyümölcsfáin, és cserregve jelenti a közelg? vendégeket.
    Csacsogón egyáltalában nem látszott hosszú évek múlása. Igaz, gesztenyehajába itt is, ott is zúzmarás szálak keverültek, de nyúlánk, karcsú termete épp oly kislányos maradt, lagúnazöld szemének tekintetében ugyanúgy bujkált a melankolikus mosolygás, és két szép, karcsú kezét éppen úgy nyugvó nyírfaágként pihentette ölében, ahogy Szindbád emlékeiben élt.
    Vagy fertály órán át közhelyeket mondtak egymásnak, a beszélgetésnek volt valami hazug, nem-igazi csengése. De hát persze, hogyan is mondhatták volna el tizenhárom év külön történt történéseit, hogyan, hazug szavak nélkül?
    Aztán egyszer csak Szindbád megelégelte a szavakat,  kinyújtotta jobb kezét, és azt mondta: „Add a kezed, Lalagé!” Pillanatnyinak sem t?nt az id?, és a lány az öreg hajós kezébe tette kecses kis kezét; és az összefonódó kezek aztán ?szintén beszéltek, buta szavakra már nem is volt szükség.
    Néhány nappal kés?bb Lalagé azt mondta: „Szindbád, tisztázzunk valamit! Nekem elegem volt szerelemb?l, párkapcsolatokból, férfias hazugságokból. Én többé nem akarom magamat senkihez sem kötni, én szabad akarok lenni! Bevallom, nagyon hiányoztál az elmúlt tizenhárom évben, nagyon hiányoztál Szindbád, de félreértés ne legyen! Nem akarom újra kezdeni a régi kapcsolatot.”
    Kicsit várt, aztán hozzátette a végs? csapást: „Semmi mást nem akarok Szindbád, mint a barátod lenni!”
Mármost ez volt az a mondat, amit n?i ajakról a legkevésbé sem akart hallani Szindbád, soha hallani nem akarta, ezt a mondatot gy?lölte, még annál is jobban, hogy „sajnos, már nem tudtunk segíteni rajta”.
    De annyira félt, hogy a lány hirtelen elt?nik álmából – mert abban biztos volt, hogy mindezt csak álmodhatja csupán, mindez nem lehet valóság -, hogy rábólintott, elfogadva a föltételeket mondta: „Jól van, Lalagé! Elfogadom! Legyünk barátok!”
    Csöndesen sétáltak tovább egymás mellett még egy percig, akkor aztán Szindbád megállt, két karját széttárta a világ színpadán, és azt kiáltotta: „Mintha nem is én lennék! Mintha valaki más mondta volna ez a baromságot!”
    A Csacsogó megért?en bólintott.
    Néhány hónappal kés?bb, tán fél év is eltelt, mikor sok-sok együtt-alvás is mögöttük volt már, egy éjszaka így szólt Szindbád, a vén hajós: „Lennél a feleségem, Lalagé?” Aztán felszólító módban megismételte ugyanazt: „Légy a feleségem!”
    A lány édes-komoly arccal azt kérdezte: „Aztán tudsz-e nekem gyereket csinálni, Szindbád?”
    Szindbád hamiskás szemhunyorítással azt felelte: „Hát azt éppen megpróbálhatjuk…”
    De Lalagé ugyanolyan komoly arccal folytatta, nem mosolyodott el, ahogy egyébként szokása volt az öreg utazó csínytevésein mosolyogni: „És föl is tudod nevelni?”
    A kérdés nyilvánvalóan Szindbád ezerféle betegségére, és agg korára vonatkozott, és erre már nem volt szabad könnyed választ adni.
    Így hát Szindbád komolyra igazította tekintetét és szája sarkát, és komolyan, megfontoltan válaszolt: „Nem. Azt hiszem, nem tudnám már felnevelni…”
    Néhány hónappal kés?bb a csacsogó lány elment, megint új vizek felé hajózott, mint tizennégy éve egyszer már tette; Szindbád meg, a vén hajós, az agg utazó ottmaradt újra egyedül, különféle valamihez hasonló húsáruk atrocitásainak kitéve, kicsi asztala mellett…

*az alcím magyarázata: az elbeszélésben foglaltakat épp 1001 nappal az történések után kezdtem megírni

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.