Pintér Norbert : Tévedés

illusztráció: Kosztolányi Rózsa – Ködben *

 

 

– A nagy disznó! – suttogta csak úgy magának.

A vad meg–megállva közeledett a tarlón, s csak pár pillanat választotta el attól, hogy belépjen a még lábon álló kukoricásba.

– Mindjárt eltűnik! – csikordultak meg az izgalomtól a vadász fogai, ahogy a szálkeresztet megpróbálta a vad oldalán tartani.

A disznó, mint egy fekete látomás úszott a torzsák feletti párában, s amikor eltűnhetett volna a szárak között – …kicsit messze van, dünnyögte Béla –, megszólalt a fegyver.

A dörejt visszadobta a szemközti domboldal, így a vadász fülei tele voltak még a visszhanggal, amikor valami zörgés indult el a vágatlan részben. A zaj tétován kapott lábra, de néhány méter után már határozott törés lett belőle, s a kukoricatábla melletti út felé tartott. A ropogás elhalkult, majd ismét felerősödött, s Béla látta, hogy egy hatalmas test vergődik a szélső sorokban.

– A disznóm! Sebzett, de – s gondolatban megvakarta a fejét – azért jókorát iramodhatott a lövés után, hogy már keresztülvágott a kukoricán.

Izgalmában, ahogy a závárt rángatta, hogy ismételni tudjon, szemeit az árokpartra kimászó sötét folton tartotta.

– Nagy. Nagyon nagy! – suttogta szinte önkívületben, s közben nem vette észre, hogy felgyorsult lélegzete bepárásítja a céltávcső lencséjét.

A szálkereszt rátáncolt a fekete tömegre.

– Le kellene ülni, s megtámasztani a fegyvert – rebbent meg benne egy gondolat, de amikor az üvegre lecsapódott pára szivárványán, ismét átsejlett a fekete tömeg, kapásból odalőtt.

Hosszú percekig ült a lesen, s lassan bizsergetőn hagyta, hogy elméje újra és újra ugyan azt a mondatot ismételgesse: – Meglőttem a nagy kant!

Közben cigarettát sodort – a lövés óta már a harmadikat – de a papír megint elszakadt, ahogy reszkető keze a dohányszálakat igazgatta.

– Vajon mekkora lehet? – s emlékeiben ismét felsejlett az előző napok nyomozása, amikor a magányos disznó csapáját kutatta. A nyomok tenyérnyiek voltak, s arasznyi mélységük az erdei televényben, tetemes súlyra utalt.

Béla újra élte az elmúlt perceket. Ismét maga előtt látta, ahogy a kukoricán túl felbukkan a disznó hatalmas alakja, megint hallotta a lövés dörejét, s látta, ahogy néhány pillanat múlva a sebzett vad, a kukoricán már innen töri a szárakat.

Lassan összeszedelőzködött. Hátizsákja szíját meghúzta, hogy ne kalimpáljon, aztán a fegyvert vállára kanyarítva, lemászott a létrán.

Lábaival óvatosan tapogatta a vastagodó párát a holdsütésben. Az őszi éjszakában csak a kukorica száraz leveleinek zörgése hallatszott.

Béla lassan lépegetett. Szerette az utolsó pillanatig tartó bizonytalanságot, ahogy a zsákmányolás atavisztikus örömét átélve, megpillantotta, majd birtokba vette a vadat.

Nem látta még a testet – az útról már korábban lelépett, s az árok partján haladt tovább –, de ahogy végigpillantott a sekély csatornán, néhány lépésnyire tőle, a köd alatt jókora halom sötétlett. Egy pillanatra megtorpant.

– Hosszú, de milyen hosszú disznó! – s ahogy az elemlámpa fénye megpróbált utat törni a pára fehér paplanján keresztül: – Te jó Ég! Mekkora állat! – s örömködve nekilódult, az utolsó métereknek.

 

Jóska bácsi ebéd utáni idejét a kocsmában múlatta. Nem volt ez szokatlan dolog nála, szinte nap mint nap megtette, de ez a délután más volt. Nagy zsák kukoricát vitt a kocsmárosnak – ezen a héten már másodjára –, aki eddigi fáradozásait fölös mennyiségben, fröccsökkel jutalmazta.

Ráadásként még egy hasas üveget is megtöltött, foglalóként a további zsákokra. Az ólban két hízó szuszogott. – A határban meg van elég kukorica! – gondolta.

Az üveg, miután megszabadult csavaros kupakjától, férfias törköly illatot felhőzött, s Jóska bácsinak könnybe lábadt a szeme a boldogságtól, ahogy áhítatos mozdulattal szájához emelte. Az első korty kényelmesen elhelyezkedett a fröccsök tetején, s jótékonyan melengette az öreget, aki a hűvösödő alkonyatban, a kukoricás felé igyekezett.

Zsíros kalapját mélyen a fejébe húzta, viharkabátját összegombolta az álla alatt, s a kocsmárosra gondolt, aki, lám–lám, milyen jó ember, hiszen bort, és pálinkát ad a kukoricáért cserébe.

– Azt sem kérdezi, hogy honnan való! – ámbár erre nehéz is lenne válaszolni, hiszen a határ nagy, s benne a dűlők mind egyformák.

Megint belekortyolt az üvegbe – jólesett az ökörnyálas koraestben – aztán megint, noha a fejében már furcsán zsibongtak a gondolatok. Jóska bácsi fázott, de a pálinka melegített, s a gondolatok után a lábak lendülete is lankadni kezdett. 

Lassan kihunyó öntudatával, már csak a kocsmáros kukoricájára tudott gondolni, ezért szinte vakon betámolygott a sorok közé, s egy–egy száron hosszan megkapaszkodva, letört csöveket dobált a zsákjába.

A kis zsák lassan megtelt, s eljött a pillanat, amikor gazdája már hiába küzdött a súlyával, egy tapodtat sem mozdult. Beékelődött két vaskos szár közé, s a kilátástalan küzdelmet Jóska bácsi adta fel.

Rántott még egy jókorát a makacs zsákon, aztán saját lendületétől kísérve, tántorogva, átesett rajta. A délutáni fröccsök, s a séta közben elszopogatott pálinka rongyszerűen puhává tették az öreget, aki még azelőtt elszakadt eszméletétől, hogy földet ért volna.

Az elborult zsákból kukoricacsövek szóródtak szét, s Jóska bácsi karjaival öntudatlanul kaszált egyet, miközben közéjük zuhant.

Nem volt ez kényelmes fekvés – egyik karját maga alá is gyűrte –, mégis álomba ájulva hevert hosszú órákig.

Később, amikor az októberi éjszaka hidegen körülfolyta, s megvacogtatta, az öreg mozgolódni kezdett. Először csak a lábai rándultak meg, aztán egy öntudatlan mély sóhaj után, a gondolatai is botorkálni indultak.

 

Jóska bácsi álmodott:

Suhancként a kiöntésben halászott, bár nem emlékezett rá, hogy a víz nyáron ilyen hideg lett volna. Lábai óvatosan tapogatták a zsombékost, s vízre borított kosarában csíkhal után kutatott.

Aztán változott a kép és Jóska bácsi már az állatait mentette a hatvanhetes nagy árvízből, amikor átszakadt a folyó gátja. Derékig a szennyes vízben állva küzdött az árral, tolta a csónakot, rajta néhány tyúkkal, meg a kutyával. 

Később tél lett, s ő a léket leste, amiben mereven tűnt el a csukáknak szánt drótelőke. Aztán megmozdult a zsinór, hatalmasan bevágott, és érezte, ahogy lába alól kiszalad jég, s egyensúlyát elvesztve, hanyatt vágódik. A jég hatalmas dörrenéssel megrepedt alatta és a jeges víz azonnal átáztatta a ruháját.

 

Jóska bácsi felugrott. A dörrenés még a fülében visszhangzott, s ő a zsák száját elmarkolva, botladozva menekülni kezdett. A terhe nehéz volt, meg–megakadt a szárak között. Térdre esett, felállt, majd tántorogva tovább szökött delíriumos álma elől.

A kukoricás szélén levegőért kapkodva megállt. Hátranézett – talán az álmában rianó jeget kereste –, aztán megfordult s a zsákot görnyedten cipelve, kilépett az árokszélre.

Lépett még egyet, aztán lábai támaszték nélkül maradtak, s az öreg Jóska kalimpálva, az árokba zuhant. A második dörrenést már estében hallotta.

Béla mélyet szívott a cigarettájából, s vidáman lemászott az árokba. Megmarkolta a fegyverét – ekkora disznónál ugye sosem lehet tudni –, s bakancsával maga előtt tapogatva, közelebb lépett.

A vastagodó köd, mint egy fehér paplan feküdt az árokban, betakarva a zsákmányt, de szellő libbent, a kukorica levelei zizegni kezdtek, s a hold halott fénye végig csorgott a kis kanális oldalán.

A köd megmozdult, s Béla szájában megkeseredett a cigaretta füstje. Két gumicsizmás láb csúszott ki a pára homálya alól.

Bélán végighullámzott a rémület, s a tébolyító érzés, mint egy jeges kéz mart a gyomrába: 

– Úristen! Agyonlőttem valakit! – s lerogyott a csizmák mellé.

A következő percekről soha sem tudott volna számot adni. Külső és belső hideg rázta, hátán jeges veríték csorrant. Fejében egymást kergették a gondolatok. Miértek és hogyanok kavarogtak benne, egymásnak csapódtak, s mielőtt választ talált volna rájuk: – elporladtak.

A puskájára nézett, s szája keserű nyállal szaladt tele.

– A legjobb lenne, a legjobb… – de a gondolatot nem merte befejezni.

Nehézkesen felállt és a testhez lépett. Vállainál belekapaszkodott a viharkabátba, s maga felé fordította. 

Jóska bácsi engedve a húzásnak, szelíden a hátára dőlt. Szemei le voltak csukódva, szája elnyílt, s bal kezében még mindig a zsákot szorongatta.

Béla önmarcangoló hangulata, haragos indulatba csapott át:

– A vén hülye! A kukoricámat lopta…, én meg – szemei elkönnyesedtek – lelőttem.

Gyermekei jutottak eszébe, meg az öreg családja. Vajon hogy fog a szemükbe nézni? Mit mondanak majd a faluban?

– A gyilkos! – és majd összesúgnak a háta mögött?

Fejében végigfutottak az elmúlt napok bosszúságai, s eszébe jutottak a holnapi és holnaputáni gondok, bajok. Milyen feleslegesen aggódott olyan hétköznapi apróságért, mint egy kifizetetlen számla, és mennyire hiábavalónak tűnik most, hogy tegnap felizgatta magát valamin, a feleségével vitatkozva.

Nevetséges problémák!

Hosszú percek teltek el. Gondolatai megrekedtek, s hányingert érzett. A fegyverre pillantott. A céltávcső lencséjén megcsillant a holdfény, ahogy Béla megmozdult, bár a lábai alig engedelmeskedtek. Ismét rápillantott az előtte elnyúló testre, aztán vontatottan megfordult.

Vállai megroskadtak, s arcára kemény vonásokat rajzolt a keserű elhatározás.

A harmadik dörrenést már egyikőjük sem hallotta.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pintér Norbert
Szerző Pintér Norbert 0 Írás
VADÃÂSZHIMNUSZ Vadász vagyok, Hunor s Magor nyomán, Sok kincset őrzök, mit rejt szép hazám. Nádas berek és erdős rengeteg, Sok vadja várja mindig jöttömet. Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán! Vadász vagyok erdőn, mezőn, tavon, Jó ló visz úton és vadnyomon. Tavasz ragyog, az est jő csendesen, Szalonka pár, ó, suhan nesztelen. Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán! /KÃÂhalmy/