Marthi Anna : Párnakönyvbe II.

 

 

felveszem sóhaját az éjszakának

leomló szavát a láthatatlannak

 

ölelni csak Te ölelsz most engem

 

messze alvó lelkedbe zárnak

hangjai az éjszakának

 

arcomon alázat

szívem helyén bánat

 

felkapom selyemszoknyámat

de nem szaladok utánad

 

árvaságom cseresznyevirága

kezem teát főz e félhomályba’

 

szemembe egy érzés besurran

amint a kín gyertyalángja lobban

Legutóbbi módosítás: 2010.04.14. @ 18:55 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1338 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak