Bakkné Szentesi Csilla : Koldus és kutyája

közöny…*

 

Leszállt az est.

Kapu nyikordult.

A sarkon a koldus

éppen befordult.

Kezében koszos szatyor,

lábánál vézna eb.

Botorkáltak a semmibe,

komótos csendesen.

 

Három kamasz,

– még nem láttak

sok tavaszt,

de a szőlő levét már

nem frissítőnek itták –

gajdolt, üvöltözött.

A kukákat félre rúgták.

 

Nem tudták,

hány nap van

benne rejtve!

Mennyi kincs!

 

Mennyei falatok:

penészes kifli,

száraz szalámivég,

a tegnapi nincs,

ami ma lehetne

sovány vacsora.

A csekély esély

a ‘talán holnap’-ra.

 

Nélkülük

de könnyen itt a vég!

Ez a szerencsétlen

már régen nem kért.

 

A három suhancnak

gyötrő éhségtől

még nem sajgott a gyomra.

Könyékig sem nyúltak volna

soha ily’ mocsokba.

Nem érezték még, hogy

az az egy falat lehet,

életükben pár nap kínt,

vagy talán hosszabb

gyötrő szenvedést jelent.

 

Nekik mindez nem volt más

csak undorító szemét,

mint koldus meg kutyája,

bár tőlük enni egyik sem kért.

 

Mégis körbekapták őket,

s röhögve nagyokat,

véresre verték a szerencsétlent,

csak úgy roppant a koponya..

 

Az ebét sem kímélték,

– az ilyen hogy’ is tudná –

nagyokat rúgtak belé

addig, míg megunták..

 

Majd a görcsbe rándult

testeket leköpve továbbálltak…

 

A kapun

– nem is olyan messze –

halkan ráfordították a zárat…

 

Legutóbbi módosítás: 2010.04.25. @ 08:25 :: Bakkné Szentesi Csilla
Szerző Bakkné Szentesi Csilla 299 Írás
Retus nélkül (részlet) az indulási oldalon elfogynak a csokrok, a kezek másnak intenek. a fékcsikorgás fel-felébreszt, s míg igazítok a gyűrött időn, fejemet még ráhajtom a zakatoló szívverésekre. a vonatfütty felvág néhány eret, de már nem értem lángol az ég. tüzét alig érzem. elfordulnak a mosolygó tekintetek.