A gyertya oldalán, mint egy könnycsepp futott le az olvadt viasz, s kis fehér tavat formált a koszorún. A temető lélekharangja fájdalmas kondulásokkal búcsúzott, s amikor elhallgatott, idős pap lépett a sírhoz. A zsoltároskönyv szinte magától nyílt ki a kezében, s az öreges hang reszketve hullott a koporsó mellé, a nyitott sírba.
A barátról beszélt, aki már nincs, s a többiekről, akik korábban elmentek. Vadászok voltak valamennyien, s mára alig néhányan maradtak. A koszorú tizennégy vörös rózsája mellett három szál fehér utalt az itt maradókra, az emlékezőkre.
Egymás mellett álltak. Levetett kalapjukat ujjnyi, kereszt alakú fenyőág díszítette, amelyeket a búcsúzó zsoltár hangjától kísérve, a sírba ejtettek.
A gyertya lángja meg–meglibbent, ahogy az ősz jágerek egymás után a sírhoz léptek, s a megemlékezés örökzöld, apró töretét, az elment barát után dobták.
A kis láng szelíden meghajolt, s figyelni kezdett. Az első vadász ráncos arcában felfénylettek a fakó szemek, s a tükröződő lobogás mesélni kezdett.
A háborút sihederként élték meg, s a világégés után, amikor az ország rendje helyre igazodott, együtt ültek iskolapadba. Az öreg megrázta a fejét: fél évszázad távlatából, milyen röpke pillanatnak tűnnek most azok az évek. Pedig mennyit küszködtek a tudománnyal. Ki hitte volna akkor, hogy később ő maga is tanítani fog.
A nagyhírű almamáter kapuja döngve csapódott be mögöttük, amikor először átlépték az iskola küszöbét, s ők – még ma is jól emlékszik rá – megilletődve, néma csöndben csúsztak be a padokba. Alig fértek el a kis teremben, de a múló esztendők legyalulták a felesleget, s évekkel később, amikor évfolyamuk elballagott, már csak tizenheten voltak.
A láng felcsapott, s látta a könnyekkel elfutott szemekben a végzős osztályt, a barátokat. Látta, ahogy a kis vendéglő kerthelyiségében a prímás kezében dalol a hegedű, s ők egymásba karolva, együtt énekelnek:
Húzd cigány, hisz úgy is vége már,
Csordulásig telve a pohár.
Régen, milyen régen volt! S most megint eggyel kevesebben vannak.
Az öreg vadász elfordult a sírtól, s átadta helyét a következő barátnak. A kis fenyőág kerengve hullott alá, s a gyertya tovább lobogott.
A második vadász botjára támaszkodva, hosszan nézte a koporsót. Ahogy a fény megvillant a szemében, a gyertya végtelen pusztaságot látott, ahol a szél akadálytalanul nyargalt a sívó homokon.
Az emberek köhögtek, az udvarok porosak, a kutak szárazak voltak. Az állatok éhesen bőgtek esténként, amikor a sovány legelőről haza hajtották őket, s tőgyük aszottan lógott csánkjaik között. De a föld nem adott többet. Szegény emberek lakta, szegény vidék volt.
Aztán fiatal mérnökök, s erdészek érkeztek a pusztába. Napszámosokat fogadtak fel, akik csatornát ástak, s alélt facsemeték ezreit elültetve, megkötötték a homokot. Küzdelmes idők voltak, s az eredményre, a lágyan suttogó zöld lombtengerre, még éveket kellett várni.
De ahol kilombosodtak a fák, s megfogták a szelet, ott megtelepedtek a bokrok, s az árnyas tisztásokat benépesítették a füvek. A tehenek tőgye kifeszült, s a sajtár fenekén esténként vígan harangozott, a frissen fejt tej.
A gyertya csodálkozva figyelte, ahogy a homokos pusztaság végtelenét erdők foglalják el. Évek futottak az Idő gyalogútján, s a korábban meddő homoktenger helyén, ma már madarak raknak fészket, óvatos őzbak lopakodik a takarásban, s esténként öreg göbe vezeti malacait a fasor mögötti vetésre.
Az idős barát megtörölte a szemét, s elfordult, hogy átadja helyét a harmadik vadásznak. Botja halkan koppant, ahogy arrébb vitte gazdáját.
A harmadik egy kopott kürttel érkezett. Fenyőágát óvatosan a koporsóra ejtette, majd feltette kalapját. Csípőre tett kézzel szájához emelte a kürtöt, s a hangok, mint a búcsúzó imádság, belengték a kis temetőt.
A kis gyertyaláng szelíden lobogott a kürt sárgaréz tükrében, s ahogy végigfutott az öreg hangszer tölcsérén, megcsillant az elköszönő vadász, ráncövezte szemében.
Vadászok, s vadászatok tükröződtek a könnyes szemekben. A láng felcsapott, s látta az utolsó vadászatot:
Négy öreg állt a máglya mögött. Előttük tölgyfalombos ravatalán, egy hatalmas testű, vén bika feküdt. Vastag nyakát megtámasztották, agancsa az égnek meredt. Baloldalon még szemágat, s egy villás szárvéget viselt, de a másik oldalra az erejéből, már csak egy vaskos dárdára futotta.
A kürt diadalmasan hirdette a vad halálát, miközben a máglya vörös sziporkákat lökött az alkonyi égre. Az öreg barátok megilletődve nézték a vadat. A szerencsés társnak gratuláltak már, s most csak álltak, hogy tovább tartson a pillanat.
A bika korát latolgatták. Az agancs tövét tapogatták, s az ínyig lekopott fogakat nézegették.
– Húsz éves. Én mondom, legalább húsz éves – jelentette ki végül a kürtös.
– Talán csak tizenöt – mondta az erdész –, de tényleg nagyon öreg. Vajon mekkora lehetett még a visszarakás előtt?
– Csak találgatni lehet – vette át a szót a tanító –, de most nincs már benne öt kiló!
A negyedik szótlanul térdelt a vad mellett. Újra és újra végigsimított az agancsszárakon, aztán, mintha csak a bikához beszélne, azt mondta:
– Lehet, hogy nem értitek, amit mondok, de – sajnálom ezt a bikát!
Lassan felállt, s a többiekre nézett, ahogy folytatta:
– Szarvasnak legalább olyan öreg volt, mint én vadásznak. S most vége van. Vadászként azt mondom, nem kár érte, de emberként – sajnálom.
Lassan autóikhoz ballagtak. Nem beszélgettek, csak hosszan megölelték egymást, ahogy elbúcsúztak. A gyertya libegő lángja, itt látta őket együtt utoljára.
A negyedik barát este már nem érezte jól magát. A mellkasába szúró fájdalom nem akart szűnni, s mire a mentők kiértek, már késő volt.
– A szíve – mondta az orvos, aztán elvitték.
A kürt elhallgatott, s a kürtös megtörölte a szemét. Visszalépett barátaihoz. A pap kezében meglendült a füstölő, s gyantás tömjénszag kúszott a sírok közé. A rögök kezdeti hangos dobolása huppanásokká halkult, ahogy a lapátok dolgozni kezdtek.
Virágok borították a szelíd halmot, s a kereszt lábához koszorút támasztottak. Gyertyájának meg–meglobbanó lángja, árnyékot vetett a rózsák közé. Az árnyak összezsugorodtak, majd megnyúltak, s ahogy egy kóbor szellő odacsapott, a keresztre ugrottak.
Mintha egy öreg bika állt volna ott.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.04. @ 14:11 :: Pintér Norbert