Kőmüves Klára : Szeretősdi

Voltak pillantásaink és voltak összerezzenéseink. Voltak szótlan vallomásaink és voltak titkaink. Volt mindkettőnknek saját élete. Az enyém egy bátor és szabad élet, amire ráfoghattam: abban jól érzem magam. Az övé egy másfajta élet – egy viszonylag kötött, saját és mások számára megteremtett megfelelési kényszerrel tarkított. Talán, mert azelőtt volt már részem nekem is abból a fajta életből, mellette csendes szeretőként, hogyan is tetézhettem volna gondjait máskülönben némileg féltékeny valómmal. Nehéz az ilyesmiről őszintén beszélni és tisztában vagyok azzal, az a tény, hogy szerető pozíciót töltöttem be valaki, az ő életében, személyemre jó fényt semmi esetre sem vethet. Ha azelőtt volt ilyesmiben részem, már tudom, csakis és kizárólag önös érdekeimet szem előtt tartva válhattam részesévé.

    Ezt így utólag persze végtelenül sajnálom. A vele való rövidke kapcsolatom olyasvalamire tanított meg, amire azt kell mondanom; ha nem tapasztalhattam volna meg, bizony érzelmeimben szegényebbként élném most mindennapjaim.

    Álltam én már azon az oldalon, akit megcsaltak. Sírtam, csapkodtam, hisztiztem, felfogni sem akartam a történteket, kínlódtam, megkínlódtam, szenvedtem kutyául. Hibáztattam, okoltam, kiabáltam, falhoz csapkodtam kezem ügyébe kerülő tárgyakat, nő voltam… ember voltam… érző lény voltam… ez mind én voltam.

    Gyerek már nem; nem kívántam ezt az érzést annak, akitől kaptam, sőt, senkinek, még annak sem, akivel megcsaltak. Talán könnyebb lett volna kiadni magamból mindent, szitkozódni, káromkodni, átkozni, ráolvasni, de én nem, sohasem!

    Így égett apránként belém valami, amit mind a mai napig önértékelési problémáim gyökereiként tartok számon.

    Zsigerekig hatni képes állapot ez, amire csupán ideiglenes orvosság az, ha a későbbiekben nem pusztán elhiteti magával az ember azt, hogy bizony sokaknak kell, tetszik, szeretnék, hanem környezete egyöntetű véleménye is ezt támasztja alá. Ekcémacucc – valahogyan így nevezném. Kezelhető, csillapítható, tünetmentesíthető, de sajnos újra és újra visszatérő probléma.

    Miután elhagytak, gyakran gondoltam arra, én már nem akarok senkinek a barátnője lenni. Sokkal inkább megtetszett a szerető szerep, hiszen így nem én leszek akit csalnak, már velem csalnak valakit. Talán nem kapok olyan és annyi szeretetet, de így biztosan megvédhetem magam a csalódásoktól, kudarcoktól. Ebben hittem jó ideig, de végül rosszul sültek el a dolgok. Úgy lehet, valóban nem okoztak mások fájdalmat, majd minden negatív érzelmi hatástól megvédhettem magam, de egy dolgot elfelejtettem. Soha nem kérdeztem meg magamtól a már szinte tökéletesre vitt védekezési stratégiám kialakítása közben, hogy én egyáltalán akarok-e még szeretni az életben, vagy most már mindig csak a felületes kapcsolatok rajongótáborának lelkes szellemeként szeretnék tevékenykedni. Amikor aztán szerepet tévesztve véletlenül olyan kérdést tettem fel partneremnek, ami egyértelműen arra irányult, hogy akkor most nekik tulajdonképpen milyen a kapcsolatuk a feleségével, összezavarodtam. A kapcsolatuk ugyanis jó, azt mondta. Miután elment tőlem, ezen a jó kapcsolaton kezdtem el gondolkodni. Valószínűleg ez a jó kapcsolat csak azért is jó, mert a feleségének fogalma sincs arról, hogy a férje miket művel a háta mögött. Ez a tipikus, amiről nem tudunk, az nem is fájhat szindróma. Néha nem rossz dolog ez, tudom.

    Ezért sem nézek meg a híradóban olyan beszámolókat, amik arról szólnak; valakit megöltek, valakit megerőszakoltak, valakit éheztettek, és még sorolhatnám. Megviselnek, nem szeretném kitenni magam azon kínok olyan értelemben vett töredékének sem, hogy magam elé képzeljem a szituációt.

    Tehát, a feleség, a barátnő semmit sem tud. Nem tud még semmit, még nem, s noha ez a férfi velem megcsalja, csak idő kérdése; talán megteszi még ezt mással is a jövőben. Valamikor aztán ebben a barátnőben vagy feleségben pontosan ugyanazon dolgok fognak tudatosulni, amik tudatosultak bennem is, miután engem csaltak meg. Mi is lett annak a végeredménye? Hát, az a bizonyos ekcémacucc. Önértékelési zavarok, aminek lehet éppen az a vége, ami nálam is. Talán az a nő is olyan kapcsolatokra fog vágyni, amiben semmi félni valója nem akad. Nem is akar már igazán szeretni, ezt az érzést próbálja eltemetni magában azzal, hogy kidolgozza pont azt a védekezési mechanizmust, amit kidolgoztam én is.

    Meddig működhet így egy ember? Meddig működhet így az ember?

    Én így működtem addig a napig, amíg egyszer – ahogyan azt már említettem is – túlléptem a szerepemen és heves érdeklődést mutattam szeretőm családjára vonatkozóan.

    Mindez nem történhetett volna meg egy olyan szerető mellett, akivel alkalmi légyottjaink érzelemtől mentesen alakulnak.

    Ez a férfi más volt. Már életünk első találkozása is nyomokat hagyott bennem. Felborította az én kis rendszerem, amiről azt gondoltam, míly tökéletes. Ilyen a szerelem, azt hiszem.

Szerelmes lettem egy, már valamennyire elkötelezett férfibe. Persze, kialakult szimpátiánk nem is maradt kielégítetlenül. Találkozásaink csak félig feltételeztek szeretői viszonyt, hiszen éppen az nem történt meg soha, ami miatt két ember arra adja a fejét, hogy titokban találkozzanak.

    Ekkorra már kialakult bennem valami az ismeretlen feleségekhez, barátnőkhöz kötődő empátia. Miért akarnék részesévé válni egy családi drámának? Hogyan akarhatnék személyemmel olyasmit okozni embereknek, amitől én magam is rettegek vagy rettegnék?

    Ezerszer elmondtam magamban: Te jó ember vagy! Te nem okoznál fájdalmat senkinek, soha!

   Ezt aztán addig mondogattam magamban, míg egyszer csak fel nem fedeztem egy valódi kincset a gondolataim között; Azt hiszem azelőtt még senkit sem szerettem annyira, mint akkor őt. Soha nem hittem abban, hogy az, az igazi szeretet, amikor valakit el tudunk engedni, csak azért, hogy neki jó legyen vagy, hogy mellettünk ne érje semminemű bántódás.

    Soha, de soha nem hittem az ilyesmiben, hiszen mindig azt mondtam; a francot ebbe a sablon szövegbe, aki kell, az kell és azt mindenképpen és mindenáron meg kell szereznem!

    Így még valóban nem szerettem azelőtt vagy csak másképpen. Vele kapcsolatban annyira letisztultan tudtam érezni, hogy az szinte hihetetlen. Vártam, hogy láthassam, vártam, hogy írjon, üzenjen, naponta százszor ellenőriztem a postafiókomat…

    Aztán jött az a kérdésemre adott bizonyos válasz; jó kapcsolatban.

    Aznap sem történt köztünk több csókoknál, öleléseknél, érintéseknél. Furcsa ezt írni, mert ezek sokkal többet jelentettek annál, mint ami tulajdonképpen meg is történhetett volna, adódva abból, férfi és nő kettesben, egy lakásban.

    Ő nem az a férfi, aki majd hol ilyen-hol olyan ágyban ébred. Nem, ezt minden kétséget kizáró módon kijelenthetem. Ezért is szerettem meg, ezért sem forgatnám ki medréből, ezért sem akarom magamba bolondítani. Tényleg olyan, akit meg kell köszönni a sorsnak, aztán el kell engedni. Szokták mondani, hogy a jövő bejelentés nélkül érkezik…

    Még bármi megtörténhet, de abban biztos vagyok, én nem sürgetek, nem osztok lapokat, már meg sem szólalok. Úgy érzem, sokat fejlődtem bent, magamban. Tudom, ha már sikerült így éreznem, talán sikerülni fog máskor is, mással is.

    …, de ez most szép, jó, nagyszerű, ahogyan egyszerűen csak szeretek.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.03.20. @ 13:00 :: Kőmüves Klára
Szerző Kőmüves Klára 658 Írás
Később talán hosszabban bemutatkozom, most csak annyit; vidéki vagyok és főleg a verseket szeretem (olvasni ...és írni is :))