Csomós Róbert : A mosolygó oroszlán esete

Már megint egy Graumauser történet. Akinek tettszettek az előzőek olvassák el. A széplelkű hölgyeket óva intem, bele se nézzenek!*

 

 

Mikor Graumauser úr kosarat kapott a Szép Zsuzsától, nem esett túlságosan kétségbe. Hányatott életében (és önöknek elárulhatom, Graumauser úr jóval túl volt már élete delén) sok szerelmen és szakításon lábalt már át, több-kevesebb szerencsével. Miért kellett volna hát deres fejjel kétségbeesnie, ha tüzes fiatalsága idején (amelynek éveit jól kihasználta) sohasem volt pesszimista?

 Bizony most is volt nála tartalékba egy hölgy, abból az úgynevezett „jó társaságból” amelyet annyira unt, utált, és ahová hetenként kötelezően eljárt pofafürdőre unatkozni.

 Nos, hát itt, ebben a társaságban szúrta őt ki magának, vette üldözőbe S. Éva, egy, a búbánat elől a másvilágra menekült orvos özvegye, akihez — kellő óvatossággal persze — magánlátogatásokra is el-elmerészkedett.

 Az összejöveteleken a büfé csapnivalóan szegényes volt, az italok korántsem folytak olyan bőven, mint szócséplő duma. Ráadásul Árgus szemek kísérték Graumauser urat, aki így még az itt-ott előforduló jobb falatokat sem tudta magának kipecázni, és vacak, fujtós tojásos szendvicseken fuldoklott a sok jó étvágyat kívánás közepette. Ah, a főtt tojás! A majonézzel éppen csak megcseppentett orosztojás, a hagymás töltött tojás, és minden más tojás! Hogy utálta Graumauser úr a tojást, és mennyire szerette (volna) a sonkát aszpikban feltekercselve, na meg a szalámit, a magyar, az olasz szalámit, jó bajor sörrel leöblítve. A beszélgetések témájáról ugye felesleges szólnom: az a szalongarnitúra izgalmas megvásárlásától, a hálószoba érdekfeszítő tapétájáig, a fürdőszoba szenzációs csempéjéig, és az új autó nemes tulajdonságainak taglalásáig terjedt. Graumauser úr pedig a babilóniai művészetről, Hieronnymus Bosch infernói képeiről, Delacroixról, a nagy francia impresszionisták képeiről Degas, Manet, Coubert festészetéről szeretett volna beszélni, vitatkozni.

 Na S. Évánál sem álltak jobban a dolgok. A hatalmas, mindent tudó hűtőszekrény dugig tömve volt fagyasztott csirkével, amelyeknek vatta ízét, na meg az aggkori végelgyengülésben elhullott Argentin marhák, fagyasztott, rágós húsát épp úgy nem szerette, mint a tojást, amelyből ugyancsak jó pár tucat volt S Évánál beraktározva. Voltak még vacak, ízetlen, olcsó sajtok, fűrészporból, krumpli-lisztből, csirketollból összeállított felvágottak, filléres-májas, nylonba töltött virsli, márkátlan tucatborok, gyenge sörutánzatok, minden, ami olcsón kapható a szupermarketekben. Friss borjúhús, bélszín, holland-ementáli, olasz-parmezán, magyar-szalámi, krevett, táskarák, homár, languszta, bajor-sör, régi évjáratú Mount de Rothschild… sehol egy szál se. Miért is inkább Graumauser úr üres hasa, korgó gyomra dacára, rendszerint egy teára szorítkozott.

 Mindegy! Hősünk lába alatt már égett a talaj, vagyis jobban mondva nem is volt már föld a lába alatt. Kétes jövedelmei bedugultak, mikor a Szép Zsuzsa túladott rajta, már éppen a kilakoltatás előtt állt. Hová is mehetett volna a rengeteg könyvével, az évek során rárakodott sok-sok felesleges vackaival, és a büdös kandúrmacskájával, mikor már neki magának is szinte szétestek a porcogói az öregségtől.

 Nem volt más lehetősége, ki kellett mondania a boldogító igent!

 Mindezt most nem azért írom meg, bocsátom előre, hogy igazoljam Graumauser urat. Őt akkor még semmi bűnös szándék, semmi előretervezettség nem vezette. Egyszerűen csak mentette a bőrét.

 

                                                   *****************************************

 

 Így hát, a minden ünnepélyes külsőséget nélkülöző polgári procedúra után Graumauser Edward beköltözhetett az új felesége tágas otthonába, miután egy ügyvédnél, aláírt pár ív papírt, amelynek szövegét végigolvasni sem volt türelme. A számára zűrzavaros hivatali nyelven megfogalmazott, inkább a kereskedelmi, mint a házassági, vagy pláne az érzelmi tartományba tartozó szerződésből annyit azért megértett, hogy az semmi jogot, vagyoni rendelkezést nem hagyott nyitva a részére, legalább is az új asszonyka életében. Hohó! De hát miért halna meg egy, a legszebb férfikorban lévő özvegyasszony, akinek még az anyja is jó egészségnek örvend, és aki, mint azt látni fogják, szívósan ragaszkodik az életéhez és a vagyonához?

Ezek után az új menyecske befizetett egy nyolcnapos velencei nagycsoportos társasutazást, és a már fenn említett társaság, na meg S. Éva széleskörű rokonságának hű-hója közepette, nekiindultak az új életnek,

Persze Graumauser úr, ha nem is Hawaiiba való utazásra, de legalább egy Pálma de Mallorcai, vagy a Kanári szigetekre szóló magántúrára számított, ám azért szerette Velencét is. Szerette a Museo Civico Correr visszhangos márványtermeit, Tiziano, Carpaccio, Giovanni, Bellini, Veronese festményeit, a Museo Di San Marco vesztibűljének emeleti helységeit, a félreeső lagúnák tavernáinak ínyenc falatjait, és a még félreesőbb lagúnák szép-lányait. Ám most a fényképezőgépeiket és műfogsoraikat csattogtató turistabanyák közé szorítva, az idegenvezetők halandzsás vezényszavaitól űzve rohant olcsó giccseket, „emléktárgyakat” vásárolni, ronda szemetes ételszagú pizzériákban állva falta fel a tízóraiját, etette a Szent Márk tér elhízott, elszemtelenedett, büdös galambjait, szóval megtette mindennek az ellenkezőjét, amit tenni szeretett volna, ha a saját pénzén egyedül utazik. Csakhogy Graumauser úrnak nem volt saját pénze, az asszonyka még zsebpénzt is „elfelejtett” adni neki, csupán egy sérvkötőszerű házilag varrott biztonsági zsebben hordhatott magánál egy kisebb dollárösszeget, de ehhez a játékszabályok értelmében nem volt szabad nyúlnia. Egy ritka percben, mikor magukra maradtak, az egyik régiségboltban, egy valódinak tűnő muránói üvegkelyhet és egy Benvenuto Cellini stílusában készült cukorfogót pillantott meg, de Éva bekattintotta a ridiküljének zárát: hülyeségre nem adunk ki pénzt! Óh ez az átkozott táskazár kattanás… meg a határozottan, kihangsúlyozott többes szám, amely nem társulást, de királyi felségtöbbest jelentett, mennyire megsebezte Graumauser úr önérzetét és szívét! És még hányszor, de hányszor kattant be ez a táskazár ínycsiklandó illatokat árasztó kisvendéglők előtt… Ne csodálkozzunk hát a továbbiakon, és ne csak Graumauser úrban keressünk hibát az elkövetkezendőkért.

 Na de várjunk csak! Az előbbi fejezetben ugyebár nászútról írtam. Hát ez a meghatározás, vagyis amit általában nászút alatt értenek az emberek, nem ideillő kifejezés és fogalom. Graumauser úr kora ifjúságától kezdve mélységes hódolója és tisztelője volt a női nemnek, de igen finnyás ízlésű és válogatós volt férfiereje teljében is, hát még most, amikor alig állott a lábain.  S. Éván pedig kegyetlen nyomokat hagytak a vagyon megszerzésének és megtartásának harcai. Így a tradicionális értelemben vett nászútról nincs is mit beszélnünk. Ettől függetlenül azonban miért ne lehetett volna jó a házasság más értelemben? Hát bizony ez más értelemben sem volt jó. Ezt viszont nehéz lenne csak úgy kutyafuttában megmagyarázni, legjobb lesz, ha leírom Graumauser úr egy napját, amely majd, mint egy vízcsepp a tengernek, teljes keresztmetszetét, analízisét adja az egész tragédiának.

Graumauser úr világ életében későnkelő volt, szeretett sokáig lustálkodni, távoli ifjúsága idején még a szerelem óráit is késő délelőttre tette át. S. Éva pedig a fürge harácsolók szokása szerint, már a hajnali órákban elkezdett mocorogni, még télen is hatkor kelt, hét óra után pedig már útra készen telefonon zaklatta az ügyfeleit. Legkésőbb fél nyolckor, miután kutyafuttában kihörpölt egy csésze rossz teát, felkapta az ügyes-bajos dolgaival kitömött ridiküljét és elviharzott, hogy déli tizenkét óráig ne is kerüljön elő. Viszont óránként, sokszor félóránként is (pláne ha másoktól, az ügyfelektől ingyen telefonálhatott) hazacsengetett. Mindegy! Ezek a délelőtti órák voltak Graumauser úr részére a pihenés oázisai. Elővette rejtekéről, és az ágy melletti karos lámpatartóba becsavarta a tiltott száz-wattos égőt, bekapcsolta a fürdőszoba villanybojlerét, és olvasgatta valamelyik kedvenc ókori íróját, filozófusát, költőjét. Hérodotosz, Euripidész, Szophoklész, Demoszthenész, Cicero, Terentius, Vergilius néhány órára feledtetni tudta vele szorultságát, de tizenegy óta tájban sürgősen kelnie kellett, kiszellőztetni a meleget a szobából, aztán, nehogy árulójává váljék, elfürödte a melegvizet, visszacsavarta a huszonöt wattos égőt az olvasólámpába, és megkezdte kálváriás napját.

Az első stáció és vesszőfutás a bevásárlás volt. Az üzlet a ház sarkán állott, mégis utálta a bevásárlást. S, Évának természetesen hitelkártyája volt, és mert a részletezett számlát szigorú felülvizsgálatra haza kellett hoznia, Graumauser úr nem vásárolhatott semmi olyat, ami nem tetszett volna a nejének. A szappanok, samponok, zöldalma és egyéb illatokban épp úgy tilalmi listán voltak, mint a többi testápoló szerek, hogy a jobb falatokról, felvágottfélékről, krémsajtokról, rokfortról, camembertről már ne is beszéljünk. Maradt a fagyasztott tyúk az átkozott tojás, a margarin, csemegének pedig az olcsó almapuding.  Ha nagy-néha hősünk valami jobb falatot is vett, az a számlán azonnal kiugrott és Éva vad méltatlankodás közepette rendezett tetemrehívást, miért is Graumauser úr inkább lemondott a gurmanságról. Dél felé Éva hazaérkezett és percek alatt a feje tetejére állított mindent. Legorombította a bejárónőt, na és persze Graumauser urat is, mert például jobb minőségű toalett papírt vett a megszokottnál, mondhatnám úgy is: a megengedettnél.

Mindez talán még nem is lett volna baj, hiszen élt már pénzszűkében Graumauser úr nem egyszer, de itt lassanként egy egész pénzbirodalom tárulkozott ki előtte. Igen kérem, nem egy mesés vagyon, hanem egy egész birodalom. Lassanként derültek ki a dolgok. Egy kezdő praxis, egy fiatal orvos telefonált, és Graumauser úrtól akarta bérbe venni az egyik rendelőhelységet, amely S. Évának a volt férjétől maradt. Mivel meghatalmazott férjnek hitte Graumauser urat, megajánlotta a havi nyolcezer dollár bért, ha a röntgengép és más orvosi felszerelések a helyükön maradnak. Kiderült az is, hogy városszerte vagy fél tucat ilyen rendelő, na meg két magánszanatórium is a felesége tulajdona. Egyszer (akaratlanul) felnyitott egy borítékot, amelyben az ELLERN’S BANKHÁZ értesíti S.Évát, hogy számlájára egy összeg folyt be… hát Graumauser úrnak majd kificamodott a nyaka, mire a nullák végére ért. Máskor megint pénz beérkezését jelentették táviratilag és Graumauser úr megszédült a mesés összeg hallatán…

Ezekhez a mamutjövedelmekhez képest érthetetlen volt az a filléres kicsinyeskedés, ahogyan éltek. Érthetetlen, de csak Graumauser úr számára érthetetlen, mert nem tudta felfogni, hogy az egész massza ennek a kicsinyes fukarságnak a kovászától állt össze keserű, kemény kenyérré, hogy a spórolás, mint a didergő szegénységben felvett rongyos kabát a testéhez nőtt, bőrévé vált a feleségének. Még, ha a pénzüknek nem is veszik sok hasznát, igenis ezek az aprólékos szarevők a világ urai. Mert hozzájuk, csöpög, csurog később, hömpölyög a pénz, minden irányból, mintha csak a pénznek esze lenne oda menni, ahol megbecsülik, szeretik és vigyáznak rá.

Bezzeg Gramauser Edwardot kerülte a pénz. Szinte menekültek tőle a zizegő bankjegyek, de még az érmék is kifolytak az ujjai között. Ha ifjú korában mégis néha hozzájutott egy-egy összegecskéhez, hát fényes murikon, laza erkölcsű, kényes, igényes kis nők, vidám barátok mulattak, de még a kutyák is pezsgőt ittak, amíg az utolsó fillérig el nem verte.

 Na de hagyjuk az elmélkedést és térjünk vissza Graumauser úr korántsem vidám és szívderítő napi programjához.

 Miután mindenki megkapta tőle a magáét S. Éva kirobogott a konyhába, és összevágott valamit. Nem… nem főzött, hanem összevágott!! A félig megpucolt zöldséget belehányta egy edénybe, rádobta a már ismert fagyasztott tyúkot, és tessék-lássék besózta, megfűszerezte majd a gázon gőzfazékba forralva szétfőzte. Köztudomású, hogy a húslevest lassú tűzön, nyitott edényben kell elkészíteni, a zöldséget sem egyszerre kell beledobni, tudta ezt Graumauser úr is, de hát kinyithatta a száját? Eleinte megpróbált apellálni, de csak annyit ért el vele, hogy legorombították „Maga csak fogja be a száját kérem, azelőtt sem a Ritz szálló séfje főzött magának!” Na, ilyen volt a frissen főzött ebéd, és ez még csemegének számított a rendszeresen előrefőzött ebédek, vagy a maradékokból összeállított vacsorákhoz képest. A másodnapos levest Éva „dúsította” vízben főtt krumplival, felengedte vízzel, felmelegítette, és az asztalra dobta. A házvezetőnő megengedhette magának azt a luxust, hogy nem evett belőle, és azzal az ürüggyel, miszerint otthon már jóllakott kibújt a kínálás elől. Viszont Graumauser úr, meg a macskája más lehetőség híján kénytelenek voltak fogyasztani ebből a delikáteszből. Ha nem ették meg az egészet, akkor az ebéd- maradék- vacsorából, néha még másnapivacsoramaradék-ebédre is futotta. Egy feltét nélküli főzelék a szemközti kifőzdében csak vágyálom lehetett. Igen Graumauser úr csakhamar fogcsikorgatva sírta vissza régi szabad szegénységét öreglegény éveit, a vendéglőkben, vendégségben evett jobb falatok apró örömeit. Valaha szeretett lassan, az étel ízét, aromáját élvezve enni, nála egy reggeli, egy ebéd, szertartás volt, és újságolvasással egybekötve akár órák hosszat is eltartott. Most meg az „ételt” egyszer tűzforrón, máskor langyos-hidegen kapta, és pár perc múlva, ha nem ette meg, már szedték le előle az asztalt. 

Minek is folytatnám tovább a napot, gondolhatni, hogy este nem mentek sehová, hacsak nem hasonszőrű alakokhoz, legtöbbször Éva rokonaihoz, nagy ritkán egy potyajeggyel színházba, koncertre, vagy hozzájuk jött látogatóba egy-egy unalmas társaság. Mindegy, így is, úgy is szörnyű volt minden nap. Nem unalmas, hanem szörnyű!!

Mit még? Ültek a televízió előtt, és nézték, amit adtak. Igen a televízió az ment szakadatlan. A híreket nem lehetett hallgatni, érteni, a filmeket élvezni, mert Éva közben szakadatlanul kommentátorokkal szolgált, csak a dél amerikai giccssorozatoknál hallgatott áhítattal és közben telefonált, telefonált és telefonált. Az esti órákban a helyi hívásoknál a telefon díjazás nélkül működött és Éva ki is használta ezt a lehetőséget. Vannak nők, akik a klimax korban, vagy vénségükre, pótcselekvésként grafománok lesznek, és levelekkel árasszák el a különböző hivatalokat, mások az újságok szerkesztőségeit bombázzák, vagy magánszemélyek életét teszik tönkre. Éva a könnyebbik utat választotta, telefonbetyár lett. Fenomenális módon kagylót, rádiótelefont vállával füléhez szorítva kötni, olvasni, televíziót nézni, bármit tenni tudott egyszerre. Sőt, telefonálás nélkül nem is tudott semmit rendesen csinálni. A beszélgetőpartnerei is hozzá hasonló eldobott, aszociális, elidegenedett alakok lehettek, akik elől az utcán rémülten menekülnek a túloldalra az emberek, de a telefon elől nem lehetett megszökni. Graumauser úr pedig ült mellette és nézte a NAPKITÖRÉSEK, NAPFOLTOK HATÁSA AZ ŐSÁLLATOK EMÉSZÉSI ZAVARAIRA című természettudományos oktató műsort, mert ha sportra, szexre, vagy akár egy kabarészámra kapcsolt át, Éva azonnal lefekvést parancsolt. A széles hitvesi ágyban aztán sok öröm nem várt hősünkre, semmilyen értelemben, azt elhihetik, mert még az álmait is zavarta Éva örökös horkolása, szellentése… Szóval lehetett az ágy bármilyen széles Graumauser úr érezte: Egyiküknek nincs helye ebben az ágyban, sőt ebben a lakásban, de még ebben az életben, ezen a világon sem!

Mindez mondom nem egyszerre, hanem lassan-lassan körvonalazódott Graumauser úrban és talán sohasem jut a magvalósulás stádiumába a dolog, ha a véletlen nem szól közbe…

Elcsúszott egy banánhéjon szokták volt mondani, ha valaki valamilyen kis hibán megbukott. De lehet e valóban banánhéjon elcsúszni?  Lehet ám, de még mennyire, hogy lehet!

Tavasz vége felé jártak a napok, és ez az időszak, amikor a banánszezon a végéhez közeledik. Sok a túlérett banán a piacon, és a hétvégi piaczárás előtt a banán a rémült árusok nyakán marad. Hétvégeken, aki ügyesen időzít, olcsón juthat ehhez a termékhez, amely a hétfői nyitásra, már megfeketedne, eladhatatlanná válna. Szinte fillérekért, mérés nélkül kapható a banán áprilisban, szombaton a déli órákban és S. Éva rájött, hogy nagyon is szereti ezt a laktató, ásványi sókban, tápanyagokban gazdag, vitamindús gyümölcsöt. Ebédre a banánleves után sült, vagy párolt banánt tálalt (fenét tálalt, dobott az asztalra) amelyre banánszörpöt ittak, és minek folytassam a desszert is banánból volt, vacsorára pedig… úgy van, eltalálták, megint csak banán puding volt.

Na hát egy ilyen pazar lakoma alkalmából, vagyis az előkészületei alatt, a bejárónő megcsúszott egy földre hullott banánhéjban, és olyan szerencsétlenül (vagy inkább szerencsésen) esett, hogy eltörte a bal felső karját.

Vagy egy jó hétig Éva megpróbált úszni az ár ellen, vagyis üzletasszony és takarítónő is lenni, de egyiket a másik rovására, hol itt, hol ott kellett megszakítania, míg végül rájött, hogy új bejárónőt kell kerítenie.

Keríteni mondom, nem szerződtetni, vagy találni, mert nem közvetítő irodához fordult, megbízható, de magas órabérben dolgozó háztartási kisegítőért, hanem valóságos hadjáratot folytatott egy a házban lakó kissé debilis fiatalasszony megkerítése érdekében. Cila kisasszony, így hívatta magát az új bejárónő, nem volt egy döbbenetes szépség, szellemi képességeit az arca is tükrözte, ám az alakja, nos az alakja egy élete virágában lévő nő alakja volt, minthogy Cila még nem volt harminc éves sem. Ahogy felmosta a konyhát, vagy ágaskodva az edényeket rakta fel a polcra, kivillanó combjai, blúzából kikandikáló mellei rég volt emlékek ízét nyálazták vissza Graumauser úr szájába. Lassan-lassan, minthogy a hosszú délelőttöket együtt töltötték a lakásban (a telefon fenyegető árnyékában persze) Graumauser úr megtalálta a megfelelő szavakat, amelyek kaput nyitottak neki a boldogsághoz. Cila kisasszony, ha ütődöttnek is volt mondható, nem volt annyira defektes, hogy ne ismerje a pénzt. Ismerte és szerette, azért is vállalta el munkát S. Évánál. Pénze ugyebár, mint emlékeznek rá Graumauser úrnak sem volt, de hát ezen lehetett segíteni!

Na nem! Arra ne is gondoljanak!! S. Éva nem olyan fából volt faragva, hogy mondjuk a kézitáskájából (amelynek zárát, illetve a zár kattanását már ismerik Velencéből) pénzt lehetett volna, bármilyen keveset is, kivenni. Cédulákra feljegyezve minden bevett és kiadott összeg, csekk, ki-be–átutalás fillérnyi pontossággal. Akkor hát honnan, miből került elő az a közepes címletű bankjegy, amiért Cila kisasszony közömbös arccal a megadás pózában hanyatt dobva magát a széles, máskülönben nem sok örömet hozó hitvesi ágyon, (vagy néha csak a konyhaasztalra hasalva) megengedte Graumauser úrnak régen gyakorlott jó szokását feleleveníteni? Talán csak nem a MOSOLYGÓ OROSZLÁN karmai közűl sikerült saját részére kimenteni ezt az aránylag csekély összeget?

Ja igaz, most jut eszembe önök még nem is tudják, mert még nem írtam meg, ki-mi is volt a MOSOLGÓ OROSZLÁN, amelyet írásom címéül választottam.

Nos hát S.Éva, bármilyen fürge harácsoló volt, bármilyen korán kelt fel, a nap huszonnégy órája őt is szorította. Mindenre azért neki sem jutott ideje. Így tehát Graumauser úr, aki mégiscsak az élettársa volt, időnként komoly megbízásokat teljesített. Előfordult, hogy ő vitte a borítékba tasakolt csekkeket, néha még készpénzt is a közeli bankba és ugyancsak ő hozta haza az összegekről szóló elismervényeket.

A MOSOLYGÓ OROSZLÁN pedig ott állt a bank fotocellás, hatalmas üvegajtaja mögött, minden belépőnek őt kellett meglátnia először, amint hatalmas mancsait egy talmi, aranyozott gipsz pajzson nyugtatva szemmel tartotta a forgalmat, az embereket.

Oroszlánként harcolva védem a betétesek minden fillérjét, de közben ráérek mosolyogni is, körülbelül ezt jelentette a ki-be tóduló klienseknek a gipszoroszlán.

Ám Garumauser urat bőszítette, dühítette, megalázta ez a szemtelen mosoly, úgy érezte az oroszlán rajta röhög, igen rajta, aki nagy pénzekkel a kezében jön, és fillértelenül távozik, aki a nagy betéti vagyon mellett úgy él, mint egy koldus. Néha már hallucinált, sőt víziói voltak: az oroszlán felmordult, mikor belépett a bankba, pimasz mosolyát röhögésre váltotta, és valósággal pukkadozott. „A marha Graumauser van itt, hozza nekem a dohányt neki meg nincsen egy vasa sem… ha ha ha!” Sokszor álmodott is az oroszlánról. S. Éva pórázon vezette a dögöt, ő pedig toprongyos koldusként elébük állt és alamizsnát kért. Éva ekkor ráuszította az állatot, mire Graumauser úr végtelen utakon, szűk sikátorokban, meredek hegyoldalakon kapaszkodva menekült, verítékben fürödve ébredt, hogy néhány óra múlva a bank bejáratánál újra találkozzon vele, rémálmai megtestesült szörnyetegével! Legszívesebben nekiugrott volna, hogy az ernyője nyelével darabokra törje gipsztestét, de nem tudott mást tenni, mint elfordítani a fejét, hogy ne is lássa. Még ez sem mindég sikerült, a takarítószemélyzet ugyanis ide-oda tolta a gipszoroszlánt, és az hol innen, hol onnan leskelődött rá, mintha csak a végtelen afrikai szavannákon akarná leteríteni, felfalni őt, akinek szemében ez a dög immár nyomorúságos új élete szimbólumává vált.

Na, de még mindég nem meséltem el honnan volt Graumauser úrnak mégis pénze, hogy Cila kisasszony kegyeit megfizesse. Annyit ugye már ki bírtak hámozni a dologból, hogy a bankba hordott betétekből semmi esetre sem, mert a könyvelés, a fillérre való pontosság, az adminisztráció felesége legerősebb oldalai voltak. Nem! A MOSOLYGÓ OROSZLÁN körmei közül egy fillért sem lehetett megmenteni.

Akkor hát honnan? Talán a lottón nyert Graumauser úr, vagy a sorsjegyét húzták ki egy nagyobb nyereménnyel? Frászt! Ő is, mint a minden szalmaszálba kapaszkodni próbáló kisemberek, rendszeres heti adót fizetett Fortuna Istenasszonynak, aki nem és nem akarta a kegyeibe fogadni.

Megmondom hát, mert attól tartok kilukad az oldaluk a kíváncsiságtól: Gramauser úr bűnös úton, a lehető legbűnösebb úton szerezte a pénzt! Na, ne ijedjenek meg, egyelőre még meg sem fordult fejében a gyilkosság gondolata „csak” kábítószer kereskedésre adta a fejét.

 Említettem már, hogy újdonsült felesége bármilyen aktív, szemfüles is volt figyelmét elkerülhette egy és más. Férje halála után S. Éva a rendelőszobákat bezáratta, hogy később bérbe adva őket, még jobban jövedelmezzenek, mint valaha is. A volt férj gyógyszerei azonban egy központi raktárnak szolgáló szobában — minthogy senki sem értett hozzájuk — szétszortírozatlanul megmaradtak. Graumauser úr, aki néhány szemeszter erejéig egykoron medikushallgató is volt, csakhamar felfedezte az egyébként orvosoknak is csak kiutalásra kapható, fájdalomcsillapító morfiumos készítményeket. Az akut pénzhiány Cila kisasszony megjelenése adta aztán az ötletet, hogy a meglehetősen szépszámú ampullákat adja el az arra rászorulóknak..

Azt persze Graumauser úr is tudta, hogy a nem kis kockázaton felül, királysága csak pünkösdi királyság és csupán csak addig tart, amíg a készlet ki nem fogy, hiszen utánpótlásra semmi reménye nem lehetett. Spórolt is volna, de sajnos a jobb falatok megszerzésén kívül rákapott a szerencsejátékokra, na meg régebbről azt is tudta, hogy Cila kisasszonyon kívül más szebb, fiatalabb nők is szeretik a pénzt…

Bizony! Egy szép nap arra ébredt, hogy se pénz, se posztó (azaz morfium) ő meg már beleélte magát a pénzes ember szerepébe. Lemondani az újra megszokott jobb falatokról, elveszíteni megtalált férfiúi képességét, abbahagyni a reményt adó lottózást, újra tűrni a MOSOLYGÓ OROSZLÁN pimasz lesújtó tekintetét, visszaszürkülni a pár hónap előtti null-polgár, senki Graumauser Edwárdnak?  Nem, ez még lehetetlenebbnek látszott, mint morfiumampullák nélkül pénzt szerezni. Graumauser úr elkezdett hát gondolkodni azon, hogy milyen újabb bűncselekménnyel lehetne pénzt szerezni…

A dolog akkor kezdett sürgőssé válni, mikor Cila kisasszony egy napsugaras délelőtt kegyeit kegyetlenül megtagadva, vén, fukar majomnak nevezte Graumauser urat, akinek a zsebe immár újra teljesen üres volt, miután utolsó bevételét pár nap előtt ugyanennek a szőrösszívű Cila kisasszonynak átadta. Nem derítette jókedvre Graumauser urat az sem, hogy ezen a délelőttön újra tojást kellett reggeliznie, ha egyáltalán enni akart valamit, mert a hűtőszekrényben ezen a csemegén kívül csak joghurt volt található, amit talán még a tojásnál is jobban utált. Az ebédre tálalt „tyúkleves” is előrevetette árnyékát, és Graumauser úron olyan pánik és borzongás vett erőt, hogy ölni tudott volna kínjában!

Bármerre tekintett is, mindenütt Éva állt a boldogság, a pénz útjába. Kézenfekvő és logikus volt tehát ezt az akadályt elgördíteni, de hogyan? Graumauser úr régebben olvasott is, írt is detektívregényeket, ezer módját tudta a hitves gyilkosságnak, csakhogy azt is tudta, hogy jól átgondolva a dolgokat valamennyi lehetetlen, kivihetetlen. Igaz, a legnehezebbjén túl volt, mert mindent eldöntött már magában, csakhogy tisztában volt vele, hogy bármilyen nem természetes halállal múlik ki Éva, úgy neki nehéz keresztkérdésekre kell válaszolnia, eleinte a rokonság, később pedig a rendőrség kíváncsi, gyanakvó tagjainak.

Csakhogy mit nevezünk mi természetes halálnak, tette fel magának a retorikai kérdést? Ugyebár mindazt, amit a nagyközönség, az emberek manapság annak tartanak. Vagyis egy közúti balesetben való erőszakos halál természetes lehet, és a szokásos betegségekben elhunyni is gyanús, ha valaki, mint például S. Éva, aki kora ellenére makkegészségesnek látszik, lót-fut a dolgai után, egyik napról a másikra leesik a lábáról. A lassú sorvasztást pedig az orvosi kivizsgálások ugyancsak hamar leleplezik, a mérgezéseket még hamarabb, a mű öngyilkosságok felderítésének specialistái vannak a rendőrségen, hogy a magándetektív irodákról már ne is beszéljünk. Legjobb lenne, ha S. Éva maga vetne véget céltalan életének, erre azonban semmi remény, ha viszont földrengés, vagy árvíz pusztítaná el a várost akkor a vagyon is odaveszne és vele együtt ő maga Graumauser Edward. Hajóra csalni Évát, hogy egy alkalmas pillanatban a tengerbe hajítsa lehetetlen, mert a tengeri betegségtől való félelmében semmi pénzért nem lépne a fedélzetre. Repülőgépből kidobni meg ugyebár…

Graumauser úr fantáziája, úgy járt körbe-körbe, fel és alá, mint egy etetésre váró tigris a szűk ketrecben. Méreg, kígyómarás (kosárban tartott elfogott kígyó által, amit kirándulásra magával visz az ember) gombaszedés (itt szép gyilkos galócák lebegtek lelki szemei előtt) lezuhanó meteorit, vagy legalább egy cserép, vagy tégla a háztetőről… és mi minden még jutott az eszébe álmodozásai közepette, miközben teljesen megfeledkezett az időről. Végül is az éhség, a gyomra korgása hozta vissza a földre és az órájára pillantott. Szent ég! Fél kettő és ő még nem ment le bevásárolni! Ilyen sokáig Éva még sohasem maradt el. Na és mi van a telefonnal?!

Ebben a pillanatban parancsoló élességgel felcsengett a készülék, és Graumauser úr mély sóhajjal emelte fel a kagylót. Ám a megszokott éles, fisztula hangon feléje zúduló szidalomözön helyett egy gondorkamélységű, joviális férfihang jelentkezett:

— Graumauser úr? Igen… kérem, sajnálom, de be kellene jönnie hozzánk khmm, a rendőrségre khmm, jöjjön be azonnal… nagyon sajnálom, de…

— Mi történt kérem, kérdezte kocsonyás térdekkel Graumauser úr, bár nagyon is jól tudta, mi az, ami történhetett. Valaki köpött a kábítószer élvezők közül…

— Még egyszer mondom… khmm… nagyon sajnálom, de be kell jönnie a kedves feleségével… khmm, valami baj történt… khmm

— A feleségemmel? Graumauser úr szinte a levegőbe emelkedett a megkönnyebbüléstől. Milyen jó, hogy még nem használják a televíziós telefont….

— Szóval a feleségemmel..?

— Igen kérem, közúti baleset történt. Egy bicikli elütötte, de olyan szerencsétlenül… khmmm, hogy… szóval be kell jönnie, a koponyalapi zúzódás ugyanis annyira…

— De hát miért nem a kórházba?

— Igazán sajnálom, de nincs miért a kórházba menni, legyen szíves szedje össze magát, a személyazonosításhoz lenne szükségünk önre…  khmm… sajnálom…

 

*****************************************

 

Hát még csak azt akarom elmesélni a dologról, hogy az egész történetet az öregek otthonában mesélte el nekem Graumauser úr, két sonkászsemle és egy csésze tejeskávé fejében, amihez én önkéntesen egy szép darab szalámivéget is csatoltam. Akinek nincs szerencséje a merkantilis életben, az minden üzletét negatívummal zárja be, akkor is ha érdekből, pénzért nősül. A Graumauser úr által el sem olvasott házassági szerződés három év együttélést kötött ki az öröklési jog feltételeként és ebből a három évből még két nap hiányzott, mikor az a megvadult biciklista elütötte a járdán óvatosan közlekedő S. Évát. Hát ebbe a két napba, ebbe a nyomorult negyvennyolc órába kötöttek bele a rokonok. Volt elég pénzük jó ügyvédet fogadni, Graumauser úrnak meg nem volt egy vasa sem. Igaz a fellebbviteli tárgyalások, az időhúzás elkerülése végett odadobtak neki egy nem is jelentéktelen összeget, de a lakásból kitették, és az ezreseket lassan elnyelték a lottóirodák, a csemegeboltok és kis részben a nők… Hát így történt…

Na de ugye tanúságos volt az eset? Mert Graumauser úr is tanult volna belőle, csakhogy a sors nem tette lehetővé, hogy bűnét, az elméletben elkövetett gyilkosságot jóvátegye. Ritkán, mert a városban nem igen akad dolga, autóbuszra sincs pénze, azért betekint a bank üvegajtaján, és az OROSZLÁN MOSOLYÁT már nem is találja olyan ellenszenvesnek…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Csomós Róbert
Szerző Csomós Róbert 51 Írás
Kedves olvasó, a : http://pescador.uw.hu honlapomon minden adat megtalálható