– Tudod, nekem a postásunk
jó hírt nem is nagyon hozhat…
Nincs már olyan, hogy két szomszéd
este kártyázva borozgat,
nem járunk át vendégségbe,
hozzánk se jön gyakran senki.
Macskánk enni jött be este,
aztán éhesebben ment ki.
Huszadikán hóvége van,
később jön a kölcsönkérés.
– Hogy azt miből adjuk vissza?
Ez egy ötmilliós kérdés…
Tehetősebb barátaim
elkapják a tekintetet,
ha meglátják, hogy az ember
kissé messzebbről integet –
ráköszönök. Látja, hogy már
nincs választás, észrevehet.
– Hogy vagy, haver? És a család?
– de mosolya kényszeredett.
Két mondat, és elbúcsúzik.
De tudom, ő még barátom.
Nem szólt, hogy hónapok óta
nem adtam meg tartozásom…
– Parizert és lecsókolbászt!
Most nincs az az olcsóbb fajta?
Hétszáz? Rosszul olvasható
ez a dög cédula rajta…
Még fél kiló kenyér kéne.
Nem több, hisz’ csak ránk száradna!
A kovászos uborkából
egyet – na jó, kettőt! – adna?
… És a hentes – régen ismer –
látom, hogy a felét írja.
Lám, mi mindent elviselhet
egy hentes zsíros papírja…
Eltelt egy nap. Eggyel hosszabb
lett a múltam. És a holnap?
A jövőbe egymás után
ilyen semmi napok tolnak.
De örülök minden napnak,
mert így fogynak a többiek.
– Ne cigizz, és tovább élhetsz! –
Ja. Élhetnék. Tovább…
Minek?
Legutóbbi módosítás: 2010.02.16. @ 08:15 :: Zalán György