Tóth Zsuzsa : A bölcsek nem lármáznak

Még ott izzik lelkedben fájdalmad tüze,
érzed, mint Ég alja a készülő szelet.
Halovány arcodon könnyeid gurulnak,
mint eső, ha elenged sötétlő felleget.

Túl hamar bontottál gyönge rügyet,
s túl későn emeltél magad köré falat.
A felszisszenő szél is hiába dajkál arcodon,
ha elalszik az élet, a csöppenő jég alatt.

Széppé fakultak már bocsánatos bűneid,
nem kellenek agyonhajszolt, kiégett szavak.
Szemed bölcsőjében ringanak könnyeid,
s vallomássá válnak a hangtalan szavak.

Hányódtál, és tűrtél és keménnyé lettél,
mert tudatlanok,ostobák törtek fejed fölött pálcát!
Egyszerre szívták véredet, s akarták fejedet.
Hiába fektettél lelked alá tálcát…

Így nyújtottad át hited arra méltatlanoknak,
kik ha fordultál, máris hátadba döftek.
S lepergett morzsáid közt kutattak eleget!
Sarkadba konc után lihegve, osztozni jöttek.

De a bölcsek nem lármáznak ha lelket öl a bú,
ha sóhajok tűnnek el görcsösen zihálva.
S ha az élet tervezőasztalán torz mosoly születik,
Elmondhatják:

– Éltem.

– De nem mondják, hiába!

Legutóbb szerkesztette - Tóth Zsuzsa
Szerző Tóth Zsuzsa 26 Írás
Magamról csak annyit,52 éves vagyok,elvált.Két felnőtt gyermekem van. Nagyon szeretem a verset akár olvasni,akár írni. A vers,az érzéseim legkifejezőbb formája.