Éjszakai homály ködében
megcsillanva úsznak
a kavargó porszemek.
Lopott fényfoszlányokon siklanak,
akár egy elmúlt szép nyár epizódjai.
Miért csak az elmúlt tud igazán
szép lenni?
Mert magában hordja a vissza nem tér?t,
az elt?n?t és megismételhetetlent?
A már nem tapasztalható teszi
szépségében maradandóvá?
Makacsul,
nem eresztve mi egyszer miénk volt,
emlékeink töredékeivel szórjuk
magunk mögött sorsunk gyalogútját.
De sietve,
mindig visszatalálunk
az édes mezsgyén,
ha éreznünk muszáj
egy biztos fogódzót.
Amit hoztál,
szórd el magad mögött bátran,
tiéd marad, mindig visszanézhetsz!
A magad mögött hagyottból
építesz biztos új irányt,
s küldöd tovább azt,
Kinek emlékeiben te is
villódzó porszemként
úszol majd tova.
(Matetits László)
Legutóbbi módosítás: 2010.02.08. @ 13:44 :: Matetits László
