Markovics Radmila : Gyöngyszemek

Nyomtatás

1

Juci, gyerekkori barátnőm többszöri hívására elmentünk hozzájuk a két éves Dani unokámmal. Egyedül jött haza Németországból a beteg édesanyjához. Nyár volt, a nap hét ágra sütött, de mivel utcabeliek vagyunk, nem kellett messzire menni.

Ismerve Danika természetét, akit mellékesen a gyermekorvos Gombóc Arturnak nevezett, idehaza megetettem, és csak azután indultunk útra.

Kedvesen lettünk fogadva, a lugasban ültünk le, ahol kellemesen hűvös volt.

— Éhes vagy, Danikám? Kérsz valamit?

— Iden — volt a válasz.

— Van turós tészta. Szereted? Hozzak neked?

— Szejetem.

Tudtam, hogy lódít a gyerkőc. Életében még nem evett turóstészát. Most sem fog. Feltételeztem, hogy ha megkóstolja az ételt, és nem ízlik neki, olyan őszintén kimondja, hogy ettől rosszabbat nem evett még, én az asztal alá csúszok szégyenemben. Ismerve Jucit, az úgy megsértődik, hogy mindenkinek elmeséli sérelmét. 

Megérkezett a túrós tészta. Danika nekilátott az evésnek. A második falat után ránézett Jucira és megszólalt.

— Nadon finom, de nem kéjek.

— Jucikám, nem éhes a gyerek. Csak a szeme kívánta az ételt — mondtam neki, meg akkora kő esett le a szívemről, hogy egész Kishegyes beleremegett.

2

Amikor elköltöztek tőlem a fiamék a házukba, nagyon hiányzott nekem Danika. Addig állandóan velem volt. Mindenhova vittem magammal. Egy alkalommal a lányomnál jártunk, és autóval igyekezztünk hazafelé. Danikát mellém ültettem az anyósülésre, és állandóan szóval tartottam. Két éves sem volt még akkor. Mi így beszélgetve értünk haza. Másnap a lányom nevetve mesélte, hogy  a sarki elárusító látott engem autót vezetni, és képzeljem el, azt állította, hogy magamban beszéltem. Látta járni a számat. Ne engedjenek vezetni, nehogy magamban, meg ártatlanokban is kárt okozzak.

— Merre volt anyám feje fordulva? — kérdezte Góci lányom. 

— Épp felém. Azért láttam olyan jól!

— Tudod, ki ült mellette?

— Senki.

— Hát biz az a senki Danika volt, csak te nem láthattad, mert olyan kicsi, hogy nem látszik ki az autóból, bár anyám is ott lapul a volán alatt, olyan alacsony.

— Ez nekem hogy’ nem jutott az eszembe?

Visszatérve a hiányérzetre, elmentem a Dudás családhoz, hogy megszeretgessem Danikát. Amint beértem a kapun, a menyem azzal várt, hogy min vidulnak a lányommal már pár napja.   

— Képzelje csak, kiengedtem Danikát játszani az utcára. Egy kis idő múlva pityeregve jött be, hogy a szomszéd kisgyerek a nemi szervére mutogatott, és mondta neki, hogy a fa…mat neked. Erre én biztattam a fiamat, hogy menjen ki az utcára, és mondja meg a kisfiúnak, hogy nekem is van olyan, nem kell a tiéd. Danika kiment az utcára és tele torokból kiabálta:

—  Anának isz van fa..a, nem tejj neti a tijed!

3

Mivel én kétszer váltam, ki kell hangsúlyoznom, hogy a második válás után beköltöztem egy egyszobás lakásba, ahol a kislánynak a gyerekágya, egy felnőtt fekvőhely, szekrény, asztal, székek egymás hegyén-hátán, de elfértek. Ebből kifolyólag a tizenegy hónapos kisfiam velem aludt az ágyban, mert még szoptattam is, és éjjel pontban két órakor kérte a tejcijét, persze kényelmesebb úgy szoptatni, ha velem alszik, ezért a lányom aludt a kiságyban, ami mellesleg nem is volt olyan kicsi, mert összehúzott lábakkal én is alhattam volna benne.

 Telt-múlt az idő. A fiam velem aludt, még akkor is, amikor anyám házába költöztünk, pedig már második elemibe járt.

Kértem, győzögettem, hogy aludjon most már a másik ágyban, de ő hallani sem akart róla, pedig este nyolc órakor, ha megetettem, ha nem, ha megfürdettem, ha nem, ha ágyba tettem, ha nem, ő becsukta a szemét, és aludt, mint a bunda. Képes volt elaludni az asztalnál ülve, vagy játék közben. Persze én mindig későn feküdtem le, és csak annyit kellett mondani: — kisfiam, menj beljebb — már indult is az ágy belső széle felé, de nem ébredt fel.

Egy este ilyen: „kérlek”, „nem megyek” vitatkozás alkalmával Góci lányom megszólalt: — Te Lóri, még vőlegény korodban is anyuval fogsz aludni?

Válasz nem jött rá.

Másnap este beletörődve sorsomba — mert éjjel takargattam, néha hadonászás közben kaptam egy kis áloműző pofont is —, készítettem a vackunkat.

— Vesd meg nekem a másik ágyat, ne mondja Góci, hogy veled alszok vőlegény koromban is.

Végre! Boldogan megvetettem, csak arra kért, maradjak mellette, míg elalszik. Megtettem, hiszen a nyolc órát csakhogy nem ütötte már a toronyóra.

Másnap ugyanígy kezdtem ágyazni, amikor megszólalt a fiam.

— Mondjon, amit akar Góci, én akkor is veled alszok!

Mint akit leöntöttek egy pohár vízzel, úgy éreztem magam, de azért pár nap múlva meggyőztük a lelkemet, és egyedül aludt, még a közelébe se engedett sem engem, sem Gócit.

Nagyon rövid idő múltával rájött, hogy mennyivel kényelmesebb egyedül. Vagy ezt szánta büntetésnek?

Nekem ugyan nem volt mindegy, mert végre valahára átaludhattam az éjszakát, hosszú évek sora után.