Séta – enyhe taszigálással -, Jajonka: Morcon Morc cím? írásában.
Emlékeztet?ül a vers… Azért is, mert ahogy Kiss Aladár: Fehér hattyúk az alkálikék tavon a ticiánvörös – karmazsin árnyalatokkal – ég alatt, el?tte az eozinzöld réten felénk fordulva álló csillogó szem? szarvasbika g?zölg? orrlikakkal cím? képét sem elégszer láthatjuk a nappalink falán…
Jajonka:
Morcon Morc
ihaj
nagy fekete kalapban
Morcon Morc az erd?ben bandukolt
egyszer csak a kalapján landolt valaki
Morcunk igen elcsodálkozott
mélán tátotta a száját
ki meri ?t háborgatni
nagy morconságában
vajon hogy is tudjam meg – morfondírozott félhangosan motyogva
ha leveszem megfázik a fejem!
no azt nem!
mi lenne ha keresnék egy tükröt
és ott meglesném?
És így is lett. Morcon Morc nagy viharosan battyogott
egy velencei kristálytükör reményében…
egyszer csak megpillantott a földön valami fényl? ragyogást
a kerekerd? éjsötét közepén
azonmód kíváncsivá gyulladt
nem is ártott egy kis t?z, oly renyhe hideg vala…
bátran az fényességbe pillanta Morcunk
mit ád Isten! valamit látni vélt!
ej de szép deli vitéz ki szembe néz
na de mi az ott??? sosem látott még olyant
t?n?dik, töpreng még gyökeret is vert nagy igyekezetében
szeretett volna a dolog! végére járni
de nem tudott mozdulni se…
és bizony sürget? volt…
mit tegyen, mit tegyen???
csitt! ne zavarjuk ?t
a többi nekünk most bizony titok marad
Az els? kép, amivel nyit az ismert, és minden ma valakinek számító neves ítész által elismert költ?n?:
„nagy fekete kalapban
Morcon Morc az erd?ben bandukolt
egyszer csak a kalapján landolt valaki”
Sötét, baljós események sorozatát el?revetít? kép ez. A nagy fekete kalap – a nagy szó, hangsúlyt ad a szükségességnek, amely a hatalmas baj elfedésére kell – homályba borítja el?lünk a Morc szívünket összefacsaró, sajnálatra méltó, könnyben ázó, mégis igazán nagyon helyeske arcát. S ha bele tudnánk nézni abba a nem tisztán kivehet? szemekbe… Észrevennénk bandukolónk gyermekkorát, amikor is a hintában ülve véletlenül fülön rúgta unokahúgát. Ez a mély önvád az, aminek nyoma felfedezhet? még ma is, a nagy fekete karimás fejfed? alatt nem látható szemek mélyén.
De vigyázzunk csak azzal a landolással!
Nos, ha valaki nagyobb, mint Morc, már nem kérdés… De inkább ne képzeljünk túl nagy valakit, szabjuk meg húszkilónyiban a súlyhatárt, mert egyébként, bizony, fizikai képtelenség lenne, hogy a kalapot visel? illet? továbbmehessen.
Morfondírozhatna mondjuk magában bárki, akivel szemben találkozunk az utcán. Semmit nem hallunk, csak esetleg az arcán vélünk id?nként átsuhanni egy-egy grimaszban végz?d? izommozgást. De ez a Morc mindamellett, hogy morfondírozik, mindezt motyogva teszi. Ami – ki ne tudná? -, hanghatással jár. A motyogás azért az, ami, ugye, mert nem hallható érthet?en, mit is akarnak a hangok szavakban jelenteni. Ha valaki viszont félhangosan engedi ki gégéjén keresztül a leveg?t, és az megrezegtetve a hangszálakat, s a szájban a hangot képz? szervek – a kicsi korban elsajátított módon – m?ködnek, az ajkakon keresztül a hangok értelmes szavakká állnak össze, akkor halljuk, mit is mond az illet?. Újat tanultunk kéremszépen: ez egy teljesen újfajta dolog. Érthetetlen, mégis értelmezhet?, félhangosan motyogó morfondírozás itt. (Montágh Imre biztosan kérné a gyakorlati prezentációt.)
Ühüm!
Új kép:
„Morcon Morc nagy viharosan battyogott
egy velencei kristálytükör reményében…”
Gyönyör?! Egyszer?en zseniális! A futuristák sem tudnának szebb képet festeni!
Viharosan battyogni! Giacomo Balla ölt volna ezért a témáért… Hiszen hol van ez a látvány a fest? Fecskék cím? m?véhez képest…
S mi másért is battyoghatott volna viharsebesen h?sünk, ha nem egy velencei tükörért?
Nem, nem egy egyszer? foncsorozott izéért. Nem.
Addig meg sem állt, amíg egy cikornyásra vágott, metszésekkel cirkalmazott csodát nem talált.
„Ha vetünk egy pillantást ezekre a remekekre, nyilván szembet?n?, hogy a velencei tükrök szépsége felülmúlja a tükörrel, mint tárggyal szemben támasztott elvárásainkat: mondhatjuk azt is, hogy a funkción túlmutató markáns díszítettség tulajdonképpen a védjegye ezeknek a kazettázott, csiszolt, maratott díszekkel ellátott m?veknek.”[1]
„azonmód kíváncsivá gyulladt
nem is ártott egy kis t?z, oly renyhe hideg vala…
bátran az fényességbe pillanta Morcunk”
Felhívnám figyelmét az olvasó tömegeknek, hogy ezek talán a vers legfontosabb, és a legnagyobb lelki mélységekbe viv? sorai. Több kötetet megtölt? filozófiai tanulmányt, értekezések sorát lehetne ennek a pár szónak a mondanivalójáról írni, s azokat megvitatni, valamely iskolák tanait képvisel?k nézetei szerint.
Visszavisz bennünket a kétlábra emelkedés korába, amikor is a szürkeállományunkat gondolkodásra kezdtük használni. Nem csak gyakorlatban hajtottuk szükségünk igájába már az égiekt?l ellopott tüzet, hanem mint gondolat is felvillantott bennünk ezt, ritkábban azt. Ez a fontos rész, figyelmünket ráirányítja a túlzottan konformista, természetromboló életünkre, amikor már nem is emlékszünk, milyen megmelegedni a villámsújtotta fa tüzénél, a jégkocka-korszakban (sic!).
Id?ben, térben, akkor, és ott a mi Morcunk magába fordul, és miel?tt a t?zoltókat hívná önlángolása láttán, észreveszi bels? szépségét, s hogy milyen szépen, fényesen ragyog is a réz gombocska a kabátján.
És itt magára is hagynám az általam igen nagyra becsült olvasók százait.
Ne! Kérem, ne is könyörögjenek, és ne ömlesszék rám kunyeráló leveleik ezreit…
Hiszen nem tisztem a vers minden képét a szemükbe tuszkolni, és retinájukba égetni, mint azt oly sok – általam tisztelt, vagy nem – magát m?ért?nek, szakavatottnak felmagasztosított mai ítész teszi. Engedjék képzeletüket Jajonka leírt szavaival, modatféleségeivel szárnyalni.
De oxigénpalackot maszkkal adjanak útravalóul, mert olyan magasságokban a képzelet is csak megfelel?, lábszár- és haselszorító véd?ruhában tud, a képek hatásának több „gés” nyomásával megbirkózni.
Jegyzet
[1] olomuveg.blog.hu
A vers részleteinek elemezgetése, és annak papírra – monitorra – vetése, a költ?n? engedélyével készült.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.11. @ 11:22 :: H.Pulai Éva
