Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!
Ha lépni még tudsz,
magadra öltöd régi, viseltes világod,
majd elballagsz valahova tova,
hol nem ér utol civilizációnk
ezernyi mocska…
Már nem nézel szembe
semmilyen rendszerrel, árral,
titkon ejtett fénylő könnycsepp
sugárral,
hiszen kínlódtál Te is
megannyi zárral.
Az ajtók maradjanak csak titkon
őrzött kapuk, és az a
múlt, mi mögöttük lapul,
hadd legyen az enyészeté.
Béke vele és elcsitult harag,
hogy akkor és ott Te voltál
egykori magad:
könnyvirág hallgatás.
Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!
Még a madarak hangját is kívánod,
s éppúgy a szelek énekét,
mint szívverésed
dobbanó ütemét,
sóhajaid visszhangkoncertjei
felsírnak az égig.
A néma Hold alatt,
akár a tolvaj,
úgy settenkedik
kérlelhetetlen időd
a kertek alatt haza.
Elméd még tétova
mozdulattal próbál
visszanyúlni
a régi hangokért,
mielőtt elnyel az örök
hallgatás.
Mocsár Gáborné Fehérvári Judit
Legutóbbi módosítás: 2010.02.05. @ 06:20 :: M. Fehérvári Judit
