A sziporkáktól csillogó ég alatt Ludiszte aznap éjjel – hátfájástól gyötörten – újra álmodott, de most nem azt a csillogó, idegen-ismer?s várost látta, hanem valami mást, valami újat és félelmeteset, talán a jövend?t, saját elszürkésedett világának a jövend?jét. Látta az örvénybe zuhanó embereket átváltozni, lecsúszni: már nem is emberekhez hasonlítottak, hanem madarakhoz, vagy – még inkább – rovarokhoz.
Azért leginkább kesely?t formált az új lény, de szárnyait nem tollak, hanem szürke szaruhártya fedte, s repülés közben cserebogárzúgáshoz hasonló, csak sokkalta er?sebb zümmög? hangot hallatott. Vijjogott és sivított és zúgott és zümmögött. Éles, üvegszer? karmai voltak.
Több száz, több ezer ilyen lény élt Ludiszte álmában néhány négyzetkilométernyi területen, z?rzavaros, rendetlen csoportban, vezet? és irányítás nélkül. Maguk közt sem okosabbat, sem különbet, sem hatalmasabbat nem t?rtek meg. Szüntelen marakodtak, civódtak, értelem és érzelem nélkül tépték egymást, lesb?l, alattomosan ütöttek, a másik oldalából vagy combjából öklömnyi húsdarabokat téptek ki, és nyelték, nyelték. Aztán eltelve a hússal fölböfögték, kiokádták a nyers, ocsmány táplálékot, amire igazán nem is volt szükségük, mert felzabáltak maguk körül amúgy is mindent.
A támadások miatt mindegyikük ótvaros sebekkel éktelenkedett, és mert e sebek fájtak, a lények szakadatlanul ingerültek és bizalmatlanok voltak egymással szemben. Élesen figyelték, lesték a másikakat, és mihelyst bármelyik gyanús mozdulatot tett vagy elrévült éppen valami bamba álomba, odakaptak és visítva marcangolták.
Az ezernyi szörny? lény bogár-berregéssel röpködött a lepusztult, sziklás, szürke, sáros és nyirkos táj felett, de nem túl messzire. Néhányszáz méter után leszálltak, mert elunták vagy nem bírták tovább a szárnyalást.
Fölfaltak mindent: állatot, hangyát és tet?t és egeret, gilisztát, békát és füveket, a fák leveleit, kérgét, rügyeit. Távoztukkal puszta föld és k? maradt mindenfelé.
Elégedettnek, önelégültnek látszottak, úgy gondolták, az életet sikeresen egyszer?sítették le a valóságra: zabáltak aztán böfögve okádtak, párzottak és döglöttek el.
A hímek szürkék voltak, a n?stények eszementen piros, sárga, kék, lila és zöld szarutollakkal kellették magukat, és ha sikerült egyik-másikuknak hímhez jutni, le nem mentek a nyakáról, folyton rajta lógtak, szidták és bántalmazták ?ket.
Ludiszte átizzadt fekv?helyén riadt fel hangos sóhajtással. Lapockái alatt fájtak a több centis dudorok: baloldalára hengeredett, mert a hátán már nem tudott feküdni. A falon meg ott az írás:
menjetek el ufarzinba
H?bele Balázs
Mivelhogy már napok óta fancsali képpel járkált és kelt, szomorúsága egyre szembeszök?bb lett a hivatalban is. Itt ugyanis kötelez? volt a vidám vigyor, már csak azért is, hogy láthatóvá legyen minden dolgozó ragyogó fogsora, mert a ragyogó és egészséges fogsor a jómód jele, és ennek a hivatalnak ezek a dolgozói csakis jómódról tanúskodók lehettek. H?bele fogai reménytelenül rohadoztak, haja csimbókozott, és hát egyáltalán nem volt kedve szélesen vigyorkodni.
Az a bizonyos fiatal lány napról-napra, óráról órára meggyötörte már csak a puszta jelenlétével is, mert naphosszat, órákon át kellett hallania a hangját, látnia az arcát, a mosolyát.
“Ha nem, hát nem” – csikorgatta hibás fogsorát H?bele. – “Hát nem!”
A F?nök úr hívatta, meg a Lány mondta, hogy szeretne beszélni vele; nehéz döntés volt, de csapdahelyzet, hisz a F?nök úr igazán ellenállhatatlan volt.
“H?bele, maga miért nem örül?” – kérdezte a F?nök. – “Gondoljon arra, hogy milyen szép az élet! De ha nem tud erre gondolni, gondoljon arra, hogy rossz hírét kelti a hivatalnak, mert azt fogják gondolni az ügyfelek, hogy ebben a hivatalban az emberek nem örülnek a szép életnek, tehát nem szép az itteni élet! Ez t?rhetetlen! Az emberek máris elhúzódnak magától, a jöv?ben is el fognak húzódni az emberek, ha így folytatja ezt a szomorúságot.”
“Ha nem, hát nem” – dadogta H?bele, de a F?nök úr mint egy rakéta, úgy begerjedt, és folytatta:
“Mit nem, mit nem? Tessék kérem mosolyogni, legyen nagyon, nagyon vidám, ahogy az cégünk dolgozóihoz illik! Egy hetet kap, ha akkor sem mosolyog, le is út, fel is út. Mehet!”
A Lány meg azt mondta:
“De hát mit gondolt H?bele úr, mégis mit gondolt? Hiszen a mi útjaink nem közösek, hisz én ifjú és szép és ragyogó vagyok, ön pedig csúf és öreg. Hisz én gyermeket akarok, férjet és lakást, maga meg már kifelé megy az életb?l, én most megyek befelé. És ezen nem kell szomorkodni H?bele úr, mert az nagyon rossz nekem, úgyhogy mosolyogjon H?bele úr, mosolyogjon!”
A Lány mindenesetre szélesen mosolygott, a falon meg ott az írás:
menjetek el ufarzinba
Ludiszte
Ludiszte átizzadt fekv?helyén riadt fel hangos sóhajtással. Lapockái alatt fájtak a több centis dudorok: baloldalára hengeredett, mert a hátán már nem tudott feküdni, és újra elaludt.
A sziporkáktól csillogó ég alatt most újra álmodott. Csöndkék légben szitaköt? szárnyú, félig áttetsz? test? lényeket látott, opálosan, belülr?l fénylettek, sugároztak egy nem is létez? fényforrástól: mindenük sugárzott és mind?jük sugárzott. Ezek a lények is örvénylettek, mint amazok, az el?z?ek, de fel-fel-felfelé. Színük nem is volt: még fehérnek sem lehetett mondani ?ket, bár leginkább fehérrel lehetett volna lefesteni, de a fehérnek valami ragyogó, színtelen, meghatározhatatlan árnyalatával. A tisztaság színével. A fehér tökéletes tisztaságával és az ezüst ragyogásával.
Ölelkezve röpültek, és szárnyaik rezgése lágy akkordokat hárfált és gitárolt a kék légbe, és a szikrázó, arany napsütésbe. Hajnali vagy alkonyati napfény volt ez, szívet-lelket-testet átmelenget?, de nem forrón perzsel?, szárító.
Harmatcseppek rezegtek a virágok kelyhében, zöld, élénk-élénkzöld lombokon, kicsiny kolibrihez vagy ökörszemhez hasonló madárkák fürdették benne sárga cs?rüket. Távol harangok zúgtak-bongtak szakadatlan.
A lények nem ettek szilárd anyagokat és nem ittak szétfolyó italokat. Valami leveg?szer?, könny?, áttetsz?, tiszta anyagtalan anyagot fogyasztottak. És daloltak.
A sziporkáktól csillogó ég alatt való látomásában Ludiszte nem álmodott emberekr?l. Csak a marakodó, szürke madárrovarok, és a tiszta fénytest? lények voltak. Az örvény középütt elsodort mindent, csak lefelé és csak fölfelé rántott.
Ludiszte átizzadt fekv?helyén riadt fel hangos sóhajtással. Lapockái alatt fájtak a több centis dudorok: baloldalára hengeredett, a falon meg ott az írás:
menjetek el ufarzinba
– folytatódik –
