Lépkedek feléd
a januári ködben
– jótékony lepel –
elfed, átölel,
nem láthatod a
félelmet arcomon,
a kezem sem,
ahogy ökölbe szorul,
csak lépkedek feléd
félve, szótlanul…
egy marék hó
olvad ki tenyeremb?l,
közénk telepszik
a némaság,
orvul a lelkembe
fészkeli magát
a kérdés:
lépjek-e tovább?
aztán újabb lépés,
sután, tétován –
a januári ködben
botladozva el?re,
– nem látlak, de
tudom: elindultál
te is, bizonytalanul,
engem keresve a
labirintus-éjben!
én itt, te ott.
sötét ösvényeken
fázva félünk.
lesz-e út, amin
egyszer, majd
egymáshoz elérünk?
