A N? lassan ballagott a városka f?utcáján a buszmegálló felé. Ez nap is eljött. Megérte, megélte. Nyugdíjazás. Csak remélni merte, hogy a kollégái valóban sajnálták, hogy már nem dolgozik velük többet és nem csak a potya piának, sütinek és ünneplésnek szólt az igyekezetük, „örömük”. Az ?szi délutánban emberek rohantak el mellette. Kicsit sajnálkozott – ebb?l ? már kimarad. Ránézett az órájára. Még több, mint fél óra a busz indulásáig. De hova is rohan? Ráér. Nem várja senki, csak az üres, néma és mozdulatlan lakása.
Leült egy padra és arcát a gyenge napfényben fürösztötte. A paddal szembeni ház falánál egy vénasszony ült, egyedül. Ráncai mély árkában tudj’Isten milyen régi piszok kapaszkodott. Úgy néz ki, mint gyerekkoromban a tavaszi határban a zsíros, fekete földön a szántásnyomok – gondolta a N?. Még a kreol szín? b?re ellenére is látszottak. Halkan motyogott maga mellé „valakinek”. El?tte a koldulás kellékei, azaz, csak egy pohár volt.
Földön ült a néne.
?sz haját arany varkocsba
fonta a bágyadt
napsugár.
H?vös szél kapott
tarka ruhájába,
s ráncigálta:
menni kéne már!
A n? jobban odafigyelt a motyogásra és kezdte megérteni.
– Hjaj, régen de szíp vót az élet… Míg kondérba f?tt a lopott libábú a pörkött, szólt az ének, szálltak a rózsák a szoknyák felett – a fekete, tüzes szem? legínyek és hetyke mell? lyányok járták a táncot a füvön… S a tél se bántott. Összebújtunk az Emberemmel. Az is ement, itthagyott. Meghót má’ rég. Meg a gyerök is. De a kincs, az onoka! Az megvan.
– Aggyá, Uram! Meglásd, megáld érte az Isten!- kiáltott fel hangosabban és markát el?re nyújtotta.
Az emberek többsége unottan kikerülte, és siettek, meg sem hallották, mit mond. Vagy nem akarták hallani, látni.
Fázósan üldögélt placcán.
Bölcs-ráncos
mosollyal arcán.
Szeméb?l lopott
gyémántcseppb?l
ivott a bágyadó
napsugár.
S ? konokul koldult,
koldult tovább.
A N? elgondolkodva nézte és hallgatta a monológot. Szégyellte magát érte, de irigyelte a vénséget. Mennyi- mennyi emléke van! És milyen szép emlékek… Neki senkije, semmije nincs már. Még jó emlékei sem maradtak. És meg van ijedve, hogy mi lesz vele holnap. Meg azután és azután, élete végéig. Számolni fogja a sorjázó napokat a halálra várva? Majd kijár a temet?be – mint a barátn?i -, és megnézi Apus és Anyuska sírját… meg a saját sírhelyét. Megborzongott. Keser?ség töltötte el. Neki nem született gyereke. Megmondták az orvosok, hogy nem is lehet soha Anya. Igazuk lett. Az ura meg elvált t?le öt éve, egy harmincas kis „fruska” miatt. Nemrégen született meg a második gyerekük. Elmélkedése közben észre sem vette, hogy már rég elment a busz, amire várt.
Jó ember!
Add nekem
a zsebed sarkában
szunnyadó,
megunt garast.
Rég’ nem ettem,
jusson ma nekem is
néhány szelíd falat.
Kotródj némber!
Gy?löl?n csattant
a sürg? tömeg.
S görcsölt marokkal
tovasuhant
a gonoszul rideg
emberáradat.
Nehézkesen felegyenesedett. El?kereste a tárcáját és kivett egy ezrest. Odament a kolduló asszonyhoz, és beletette az üres m?anyagpohárba a pénzt. Nem nézett rá. Nem akart a szemébe nézni. Szégyellte magát. Miért? Ezt maga sem tudta. Majd fürgén – ahogy az utóbbi években már nem tette -, elindult hazafelé.
– Álggya meg az Isten, nacs’sasszony!- hallotta maga mögött a köszönést.
Jó néhány méter sietés után visszapillantott. A vénasszony éppen ?RÁ NÉZETT és mosolygott. Visszamosolygott, majd hátra sem nézve többet, folytatta útját. Már tudja, mit kell tennie. Már van új cél az életében. Könny? lett a szíve.
Ült az utcasarkon.
Vénné ny?tt teste
kopott rongyokon.
Karjaiban dajkálta
a szürkén szálló este.
Valahol a távolban
öblös hangú harang
hálaimára kondult.
Öröm-bongásos
zúgása átjajongott
a szíveken.
Túlzengett a néma,
megfáradt házakon.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.05. @ 17:18 :: Szögedi Judit
