Meglepetés várt a levelesládámban. Elfeledett id?kb?l felhomályló alak levele.
Udvarias (kötelez?) formulájú megszólítás, bevezetés után, kérés. Szeretne találkozni velem. Telefonszáma, mail címe lap aljára biggyesztve. Töprengek egy kicsit.
Nem is ismertem. Vagyis, csak alig. Miért pont velem akar beszélni? S hogyan talált rám?
No, persze, a telefonkönyv. Máshonnan nem lehet.
Er?ltetem az agyam. Lehet, hogy osztálytalálkozónk lesz, csak elfeledkeztem róla?
Segítettem már megszervezni valamikor régen egyet. Jól sikerült.
Számolok. Nem, az jöv?re esedékes.
Írok neki: Rendben. Id?pont, hely egyeztetve. Másnap találkoztunk.
Kellemes kávézó, halk beszélgetések, kis kacajok összefonódó zajának egyetemes mormolássá olvadtságában leültünk egy sarki boxban. Rendeltünk. Kávé, tonik. Közben jól megnéztem. Még mindig szép. Ám gerince merev. Pillantása ide-oda rebben?, rideg tekintet?, éles.
Közben sajnáltam magam: – Miért mindig nekem kell „kifogni” az ?rülteket!?
A frissessége, a rugalmassága csak kemény er?feszítés ára. Hálát adok az égnek. Nekem mindez spontán, és szerencsésen örökl?dötten adatott meg.
Amúgy láthatóan kissé hervatag n? lett. Olyan jólápolt, és zavaróan tucat-kategóriás.
Irigyeltem a külsejét. De mit is vártam? Megszoktam, hogy ötvenhez közel, már ritkán „csillog- villog” az emberlánya.
Az udvariasság nem erényem, ezért rögtön kérdeztem:
– Miért pont én?
Elgondolkodva, maga elé beszélve felelt:
– Mert te mindig olyan különc voltál. Kilógtál a sorból. Nem zavart semmi és senki. Nem pletykáltál, és mindig kimondtad azt, amire gondoltál. Meg mertél tenni mindent, ami akkor tilos volt. Nem érdekelt, hogy mi lesz a következménye.
És jókat nevettél mindenen. A legrosszabb dolgokon is.
– Csak ezért? Mi nem voltunk barátok. Igaz, a többiek sem. Azt sem tudom, mi történt veled az elmúlt, Isten tudj’ mennyi év alatt. És te sem tudsz rólam semmit.
Körülnézett. Suttogott.
– Nincs kihez forduljak. Nem bízom senkiben. De muszáj valakinek elmondanom ami nyomaszt. Te meghallgatsz és holnapra elfelejtesz mindent. Én pedig megkönnyebbülök.
– Arra ott a pap gyóntatófülkéje – válaszoltam nyersen.
– Nem! Az nem olyan! Az nem ad er?t. – Nézett rám riadtan. – Meg tudom, hogy Valinak is és Olginak is te „segítettél”… ?k ajánlottak téged.
Valóban. Az ? titkuk is az én bugyromba van „belekötve”. Megadtam magam és bólintottam.
– Jó, akkor kezd.
– De ráérsz? Biztosan?! Mert nem leszek rövid…
Megnyugtattam:
– Nem örülök a rámterhelt feladatnak, de ráérek: Meghallgatlak.
Megkönnyebbülten felsóhajtott:
– Jó, akkor kezdem.
Megköszörülte a torkát, ivott egy kortyot s mesélni kezdett.
– Ahhoz, hogy egy kicsit jobban megérts, vissza kell nyúlnom az id?be. Anyám még meg sem szült, de apám már nem volt sehol. Sosem derült ki, de valahogyan sikerült disszidálnia. Amikor megszülettem, anyám meghalt. Családtagok híján nem kellettem senkinek (a szüleim háborús árvák voltak).
Anyám egy kecskeméti kutyab?rös nemesi család sarja… lebombázták a házukat. A törmelék alól ?t húzták ki egyedül élve
Honnan tudom ezeket?
Életemben el?ször és utoljára 2005 januárjában találkoztam Apámmal. ? mondott el néhány fontos, vagy annak tartott dolgot. Két nap múlva agyvérzést kapott és meghalt.
Hökkenten közbevágtam:
– Várj, ezt nem értem. Akkor te örökbefogadott gyerek voltál?! Nem tudtuk…
Kesernyésen elmosolyodott:
– Nem egészen. És jól titkoltuk. Édesanyám, azaz, a nevel?anyáméknak nem lehetett gyerekük. Évek óta bent volt az örökbefogadási kérvényük. Vártak a „csodára”.
?k „kaptak” meg engem, ám nem örökbe, csak nevel?kként.
A sok „szerencsém” egyike, hogy a vezetéknevem megegyezett az övékével.
Tudod, jól éltünk. Majdnem mindenem megvolt, bár dolgoznom kellett odahaza nekem is.
Anyám a maga módján szeretett, soha, semmiben sem korlátozott, bár néha-néha muszáj volt „odacsapnia”, ám azt is csak a szóval tette. Olyankor csöndesen szidott, átkozott, és bánta már, hogy vagyok. Nekik „csak ez a selejt jutott” – szokta mondani. „Bezzeg, ha a saját gyerekünk volnál…nem tennél ilyent!”
Ám akkortájt falun ez is és a munka is természetes dolog volt.
Igyekeztem jó gyereknek lenni. Megfelelni az elvárásuknak.
Nevel?apám szigorúbb volt, de igazságos… legalábbis sokáig ezt hittem. ? nem ütött meg soha. Érted? Nem ÜTÖTT. Simogatott, ölelgetett, ha Anyám nem volt otthon, vagy nem volt a közelben.
Homlokom ráncokba kérd?jelesedett. Olyan érdekesen hangsúlyozta, azt a „nem ütött. Simogatott” szavakat. Furcsálva néztem rá, de nem figyelt.
Úgy sorolódtak szájából a szavak, mint tavaszi áradáskor az átszakadt gáton átzúduló víz.
Megállíthatatlanul.
– Egy id? után ez zavart és minden hülyeséget kitaláltam, hogy ezt kikerüljem. Mindhiába.
Egy id? után azt mondta: „te nem vagy a vérszerintim… Azt csinálok veled, amit akarok. Ne ellenkezz, mert visszaváglak a lelencbe!” S letolta a gatyáját, a két térde közé szorított. Belemarkolt a hajamba… Csináld! De gyorsan!!” Kilenc éves voltam akkor.
Elhallgatott egy pillanatra.
Nagyokat nyelve ittam pár kortyot. Muszáj volt. Micsoda mocskokat ráncigál el? az élet s az id?.
Szürke monotonsággal folytatta:
– Ez mellett végig kit?n? tanulóként rettegtem a suliban. Csak ki ne derüljön… Semmi sem. Nem akartam lelencbe kerülni! Annyi borzalmat hallottam róla!
Ma már tudom, az is jobb lett volna, mint amit m?velt velem hosszú évek alatt!
S a nevel?anyám… Utólag kiderült: tudott mindent!!
Eleredtek a könnyei. Most mi a fészkest csináljak?! Ennek a n?nek egy pszichológus, terapeuta, vagy hasonló kellene, nem én!
A hüppögésre néhányan felénk néztek, de látva, hogy csak két, középkorú n? sírdogál, már el is múlt a figyelem rólunk.
– Menj szakemberhez, az tud segíteni a borzalmak feldolgozásában – szóltam sután.
– Szó sem lehet róla! Akkor megkérdezné a férjem, minek nekem lélekturkász?! ? nem tud semmit és szeretném, ha ez így is maradna. Kérlek! – lázas tekintettel nézett rám.
Közben elfogyott a kávénk, italunk, hát rendeltem még egyszer mindkett?nknek. S mit tehettem volna mást? Megadóan bólintottam: folytasd.
Hálásan megfogta a kezem egy pillanatra.
– Továbbtanultam a kereskedelmiben. Mellette dolgoztam velük együtt a Sz?l?sben… kukoricaföldünkön… Leadásra váró a rengeteg nyúllal, disznóval és bikákkal kínlódtunk. „Ebbül lesz a pínz, jól kell velük bánni! Ezekb? tartunk el tíged is!”- hallottam ezerszer.
Akorra már a szemükben többet ért egy koszos malac is, mint én.
„Ja, lányom, meg köll dógozni a falatért, ami a szádba kerül!” – ütöttek arcon ezekkel a szavakkal nap mint nap.
S jött az els? „szerelem”, vagy valami hasonló. Nevel?apám tombolt, s eltiltotta a fiút, kés?bb a többieket is t?lem. No, persze, mert akkor már nem „? használhatott volna engem”!
Húsz évesen férjhez adtak. Muszáj volt. Már így is vénlánynak számítottam a faluban.
Ez nem szerelem volt, hanem „üzlet”. Ám én, mint az ?rült, eszel?sen örültem neki! Végre, vége a megaláztatásoknak!
Szomszédfalubeli volt a fiú. Nagydarab, mackó alkatú és ugyanúgy, mint az apja k?míves, és a kommunista éra egyik els? vállalkozója. A srác vicces volt, jópofa, nevet?s. Amit nem tudtam az az, hogy: alkoholista.
Apósom minden cehhet állt az esküv?n, amit négy hónap múlva tartottunk. Nevel?szüleim ennek örültek.
Az els? év aránylag békében telt el. Utálom a perpatvarokat, civakodást, veszekedést.
Mindent meglehet beszélni. Csak nem mindenkivel! A férjemmel semmit.
Elkezdtünk építkezni.
A szex nem jelentett semmit, csak undort. De kötelesség volt. S tettem, amit elvárt a „házasságszentsége”.
Második évben állapotos lettem – és beteg. Végig feküdni kellett volna, ám itt derült ki: a férjemre egyáltalán nem lehetett számítani. Semmiben. A munka mellett egyre többet ivott s egyre borzalmasabban viselkedett. Próbáltam vele beszélni… családra, békességre hivatkozni. Józan észre, felel?sségre. Szeretetre, gyerekekre… ezerszer.
„Gyere, menjünk: van elvonó, gyógyszerek, egyéb segítség, fogom a kezed, melletted állok, támogatlak!”
Kiröhögött, s ment dolgozni és inni. A közös „ágy” megsz?nt. A sok italtól impotens lett.
Akkor elszabadult a pokol. Tehetetlenségéért engem okol évek óta és ver. Sokszor, keményen.
De tudod mit? Nem bánom! Legalább a „együttlétekt?l” megszabadultam!
Szép házunk van, anyagilag jól élünk. Van két gyönyör? gyerekünk. Most f?iskolára járnak.
Már rég’ nincs közöttünk semmi kapcsolat. Egy fedél alatt marjuk egymást. Csak f?zök, mosok, takarítok rá, körülötte, miatta.
És veszekszünk, vitatkozunk, ha nincsenek otthon a gyerekek.
Nekem már csak a gyerekeim maradtak, azok a fontosak. Senki, él? rokonom soha nem volt.
Azok alatt az évek alatt sem volt senki, akinek a vállán ki tudtam volna sírni a kiszolgáltatottságomat. A magányom, a bánatom, a problémáimat.
ER?SNEK kellett MUTATKOZNOM s LÁTSZANOM. Megtettem. S megkérgesedtem, megkeményedtem. S közben bizalmatlanná váltam.
Nevel?apám tavaly meghalt. A temetésén beleköptem a sírjába. Senki nem szólt semmit. Nevel?anyám jajgatott: Bocsáss meg nekünk! Bocsáss meg!
Nem bocsátok. Nem tudok.
Nevel?anyám velünk él.
Azzal, hogy engem lát, én ápolom, minden nap szembesül azzal a rohadt múlttal s amit tettek velem, vagy nem tett meg értem gyerekkoromban.
Elmosolyodott:
– Szerinted gonosz vagyok?
Lehajtottam a fejem. Mit lehet erre mondani!? Semmit. Ezért hallgattam.
Nem is érdekelte a válasz. Halkan, merengve mondta:
– Lassan, ahogy öregszem, már nyugodt der?vel szemlélem, hogy most visszatekintve, nyomorultul teltek el az éveim. Mára már odáig jutottam, hogy a magányosság ritkán zavar.
Természetesen a szeretethiánya megviseli az embert… és a fölös szeretet is, ami mindenkiben van.
Adni és kapni nagyszer? dolog, ha van kit?l és van kinek.
De Te is tudod: kevés dolog van a világon, amiben, amivel meg ne tudna alkudni az ember.
Sajnálkozva pillantottam rá. Igen. Ez igaz. De ennyire?! Ez borzasztó.
Rám nézett:
– Ugye nem haragszol, hogy…
Ijedten közbevágtam:
– Ne! Ne mondj semmit. Nagy teher, amit rám raktál. S bevallom, nem örülök neki. De a titkod odakerül, ahova a többi. Jól elzárva.
– Akkor… Köszönöm. Megyek is – tétován felállva kicsit toporgott még az asztalunk mellett, majd elment.
Nem néztem utána. Életem folyamán hányadik is ? a sorban, aki nálam rakta le a „terhét”? Nem tudom, de nagyon sokadik. Úgy látszik, nekem meg ez a sorsom. Lassan megértem én is.
Mindenkinek feladata van e földön.
Lám, lehet, hogy azért van akkora „bugyor” a lelkemben és a szívemben, hogy az ilyen szörny? titkok végs? „nyugvóhelye” legyen.
Intek:
– Pincér! Konyakot, de duplát és hamar!
Míg a kesernyésen maró lötty lecsúszik a torkomon, eszembe villan: Ez is egy kis életszelet volt. Csak ennyi. Pár sorba belefért a lényege.
Siralmas.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.18. @ 12:38 :: Szögedi Judit
