Bűdi Gábor : Csak a jók sírnak

Nyomtatás

Az öreg dikó felnyögött a férfi súlya alatt, ahogy leült az alvó gyermek lábához. Nézte a sápadt gyertyafényben a kislány ártatlan arcát. Lágyan végigsimította kis homlokát, félresöpörve a rakoncátlan tincseket. A meleg szoba az olvadó viasz és a gyermek illatával volt tele. A férfi ismét elcsodálkozott, mily határtalan nyugalom és boldogság vesz körül mindent, ahol a lánya van. Még itt – messze a várostól, a kényelmes otthonuktól –, ebben a félévszázados öreg házban is minden biztonságos, lágy és otthonos lesz, ha ő megérkezik. Nos igen, ha Isten létezik, és figyel minket, akkor jól tudja, hogy hol van az ő biztonságos vára, hol élnek az ő igaz emberei.

    Ahogy nézte a gyermeket, érezte, hogy könnyei újra előbukni készülnek, s a torka újra szorítani kezd. Elöntötte a szeretet, megfogta a gyerek kezét, amitől az felébredt. Kinyitotta a szemét és csodálkozva nézett apjára. Nem szólt semmit, csak némi meglepetéssel arcán kérdőn pillantott rá. Hosszú másodpercekig néztek így egymásra. Kutatták egymás arcát egy ideig, míg a kislány halovány hangon megszólalt:

    – Szia, Apa!

    – Szia, Kicsim! – válaszolt a férfi, s már megbánta, hogy felzavarta álmából. – Aludj csak nyugodtan, még nincs reggel.

    Az éjszaka közepén jártak.

    – Miért ülsz itt? Vadászni voltál? – kíváncsiskodott a gyerek.

    – Igen, vadászni voltam, de már megjöttem. Csak szerettelek volna megnézni, és látni, hogy jól alszol, aludj csak tovább, kimegyek…

    – Ne menj el, olyan jó „apu–illatod” van! Maradj itt, és én visszaalszom mindjárt.

    De nem aludt, nagyokat pislogva figyelte apját. Talán megérezhette apja rezdüléseit, s ez nem engedte, hogy elnyomja újból az álom.

    – Jól van kincsem, itt maradok!

    – Apu, te sírtál? Vörös a szemed – állapította meg a gyerek tévedhetetlenül.

    – Dehogy, csak füst ment bele – hazudta, de hirtelen meg is bánta, hiszen sosem akart hazudni, sőt úgy érezte, a gyerek pontosan tudja, mi az igazság. – Vagyis tényleg sírtam egy kicsit – helyesbített gyorsan.

    – Még sosem sírtál.

    – Dehogynem, kicsim,– mosolyodott el a férfi –, csak te sosem láttad. Tudod, az apukák is szoktak néha egy kicsit sírni, csak nem úgy, mint a gyerekek. Sírunk néha boldogságunkban, és néha, mikor nagyon szomorúak vagyunk. – Remélte, hogy a csöppség megelégszik a válasszal, és nem firtatja tovább, de ő egyre éberebb és kíváncsibb lett.

    – És most miért sírtál, szomorú vagy?

    Az apa lehajtotta a fejét, nem készült erre a beszélgetésre, és nem is tudta hirtelen, hogyan is magyarázza el.

    – Igen, egy kicsit szomorú vagyok. Meglőttem egy disznót – bökte ki a választ, de nem hitte, hogy ennyiből megérti a gyerek a felindultságát.

    – De hát mindig vidám vagy ilyenkor, most nem örülsz?

    – Nem, kicsim, egy kocát lőttem. Tudod, a kismalacok anyukáját. – Hirtelen eszébe villant, hogy talán a gyerek most csalódni fog benne, hiszen olyan büszke rá, és tévedhetetlennek hiszi.

    – És ezt most nem szabad?

    – Hát, szabadni szabad, de ennek még kicsi malacai voltak – válaszolta tanácstalanul. 

    – És miért lőtted akkor meg?

    – Azt hittem, hogy nem koca, és miután meglőttem, előjöttek a malacai.

    A férfi sutának érezte a gondolatot és azt, hogy magyarázkodni kezd.

    – Apu! Sírtak a malackák?

    – Sírtak, kicsim.

    – És te is ezért sírtál?

    Felesleges volt válaszolni, csak állta a gyermek kutató tekintetét.

    – Akkor te most rossz vadász vagy?

    Hosszú másodpercek teltek el némán. Oly sok beszélgetésük volt a jóról és rosszról, helyes és helytelenről az életben, hogy a vadász érezte, nincs helye magyarázkodásnak, nincs helye semmi másnak. Csak ők vannak ott ketten, ahol szembesülnek az élet dolgaival.

    – Igen, szentem, azt hiszem, hogy most rossz vadász vagyok.

    A gyerek csak nézte apját nagy okos szemeivel, amiben furcsa fény gyúlt. Nem öröm, nem bánat, nem csodálat és nem csalódás, hanem valami más, a szeretet.

    – Apu, szerintem te mégsem vagy rossz vadász!

    A férfi felemelte a fejét, nagyot nyelt, és a szeme körül apró táncot jártak az idegek. Csak ült ott a kislány mellett és megfordult a világ vele. Nem gondolt már sem puskával, erdővel, megszűnt létezni a világ. Érezte a gyerek szeretetét, úgy tűnt, semmi sem számít már igazán az életben, csak ez a pillanat, ott, ezzel a csöpp tündérrel, s nem állta tovább feltörő indulatát…

    – Mert csak a jók sírnak, ha valami rosszat tesznek… Apu, de már ne sírj! Érted? Csak a jók sírnak!