Tara Scott : Karácsony éjjel

 

 

Az árvaház nagykapuja döngve csapódott be mögöttük. A folyosón lépkedtek. Apja kezében elt?nt az ? kis keze, s csak húzta maga után, ahogy nagy léptekkel haladtak az épület belseje felé. Egy-egy ajtó résnyire nyílt, és kis szurtos fejek jelentek meg egy-egy pillanatra. Kíváncsian méregették a jövevényeket, majd az ajtók ismét bezárultak. Az egyik ajtó el?tt megálltak.

    – Várj itt, ne menj sehová!- szólt rá az apja szárazon –, s bekopogott, majd belépett az ajtón.

    A folyosón síri csend volt, mintha rajta kívül senki nem lenne a házban. A szobából egy-egy szófoszlány sz?r?dött ki. Egyedül, kezdeni, dolgoznom, megélni…

    Kisvártatva nyílt az ajtó, de nem az apja jött ki rajta. Egy sötét ruhába öltözött, fehér hajú, id?s asszony fogta kézen, s elindult vele a folyosón. Rá sem nézett. Pár lépés után, azonban Marci megállt.

   – Apa azt mondta, hogy ott várjam meg! – mutatott az ajtóra.

    Az asszony megszorította a kezét, s magával húzta a gyermeket.

    – Az apád elment – mondta h?vösen, s megállt egy ajtó el?tt.

    Marci szája sírásra görbült.

    – Nem mehetett el, azt mondta várjam meg! – hüppögte.

    – Ne b?gj! Ha azt mondtam, hogy elment, akkor elment – nyitotta be az ajtót. Elengedte a kis kezet, és a rossz, ütött-kopott kis b?röndöt az egyik ágyra dobta.

    – Itt fogsz aludni – mordult rá, – a ruháidat meg oda teheted – mutatott egy fából összetákolt szekrényfélére.

    Marci rémült volt, és nem értette, mi történik vele. Az imént még gombóc volt a torkában, de a sírásról is elfeledkezett. Az asszony csíp?re tett kézzel várta, hogy a ruhák a helyükre kerüljenek.

   – Igyekezzél, mert nem érek rá itt várni estig! – szólalt meg türelmetlenül.

    A szigorú hangra Marci kinyitotta a kis rongyos b?röndöt, hogy kivegye bel?le pár darab viseletes ruháját, de miel?tt belenyúlt volna, nagy szemeit az asszonyra emelte kérd?n.

    – Hova lett a mackóm? Ide tettem az oldalába – nézett a ruhákra.

    – Játékot nem lehet behozni! – válaszolt az asszony röviden, türelmetlen hangon.

    – Brumit, anya varrta nekem tavaly karácsonyra – pityeredett el.

    Az asszony nem szólt semmit. Karba fonta kezeit, és nézte, ahogy Marci lassan a polcra teszi a holmiját. Miután a kisb?rönd is elt?nt a szekrény mélyén, elindultak a folyosón. Egy nagy, kétszárnyú ajtó el?tt megálltak. Az asszony benyitott. A teremben gyerekek voltak, kisebbek nagyobbak. Asztalok körül ültek, voltak akik álltak, s a fiú nem is tudta hirtelen felmérni, hogy mivel is foglalatoskodnak. Egy külön álló, nagy asztalhoz értek, ahol egy ugyanolyan sötét ruhába öltözött, szintén id?s asszony ült.

    – Az új gyerek? – kérdezte anélkül, hogy Marcira nézett volna.

    – Igen. Még egy éhes száj – sóhajtott.

    Aztán egy asztalhoz ültették, ahol a közelg? karácsonyra készítettek egyszer? kis díszeket, amit a templom el?tt árultak maguk a gyerekek egy kis apró pénzért. Szánalomból vették meg az emberek, de az a kicsi pénz is pénz volt, amit így kerestek. Egy hasonló korú fiúcska, akit Gyurinak hívtak, azonnal összebarátkozott vele, segített neki, és halkan beszélgettek. Szerencsére ez pillanatnyilag elterelte a gyermek figyelmét bánatáról. Szégyellte volna is a visszanyelt könnyeit, hiszen anya mindig azt mondogatta, hogy ? a nagy, okos fia. Így a könnyeknek, megmaradt az éjszaka, a takaró rejtekében.

    Már három hete élt az árvaházban, s bár a többiek felvilágosították, hogy fölöslegesen várja vissza az apját, minden ajtónyitásra felkapta a fejét. Talán Karácsonyra érte jön, és haza viszi.  Ha anya már nem is lehet velük… Ahogy közeledett a szeretet ünnepe, egyre nyugtalanabb lett. Egyre többet gondolt a múltra. Amikor a nagymama a kevésb?l is édes illatot, ízeket teremtett, s anya kikészítette a ruháját, amibe a templomba ment, a szülei kezét fogva. De a nagymama és anya már egymás mellett, a temet?ben aludta örök álmát. Ezért aztán ahogy közeledett a Szenteste napja, úgy szaporodtak a könnyek. Az utolsó pillanatig reménykedett. De eljött december huszonnegyedike, és az apja nem lépett be az ajtón. Sötétedett, a gyerekek a vacsorához készül?dtek. Marcit egy pár gyerekkel a konyhába küldték, segédkezni a vacsora el?készületeiben. A konyhából egy ajtó nyílt, az utcára. Ott hordták be az élelmeket, f?zni valókat. Egy asszony, kalácsot sütött a gyerekeknek, és ruhával letakarva beadta az ajtón a nevel?n?nek, aki megköszönte, és átvitte a kamrába. Az asszony távozott, és miután Marci egyedül maradt rövid id?re, kisurrant az ajtón. Egy ideig szaladt majd megállt, s hátra fordult, de nem szaladt utána senki.    

    Még kifújta magát, gondolkodott.

    – „Nagymama mindig azt mondta, hogy Karácsony éjjelén, az angyalok a földre szállnak, és elhozzák a szeretetet az emberek közé. Akkor pedig anya is köztük van. Meg kell keresnem. Biztos az erd?ben szállnak le…”- gondolta, és elindult a városból kifelé. Nagyon hideg volt, és ?rajta csak az a ruha volt, amiben megszökött. Vacogott a foga, ugrált, aztán futott egy ideig, majd megint ugrált. Az árvaház a város széléhez közel volt, így hamar elhagyta a házakat. Kevéske hó volt, és tiszta volt az ég. A hold hidegen világított, s a csillagok kékesen hunyorogtak. Ismét futott, s már az erd? szélén járt.

    Az erdészházban jó meleg volt, már elköltötték az ünnepi vacsorát. Gyermek kacagása soha nem boldogította a szeretet ünnepét, csendesen telt ez az este is, akár a többi.

    – Feküdj le, aludj nyugodtan nekem ki kell mennem még! – csókolta homlokon feleségét a vadász.

    – Ilyen kés?n hová akarsz menni? Különben is, Karácsony éjjele van – kérdezte aggodalommal a hangjában az asszony.

   – A gazdák panaszkodtak, hogy az öreg farkas tudod, amelyiket egyszer már megsebeztem, pusztítja a jószágot. Tegnap éjjel hallottam a hangját. A közelben jár – válaszolta, miközben felvette kabátját, s a puskáért nyúlt.

    A felesége nem örült neki, hogy éppen ezen az éjjelen vág neki a fagynak, de eszébe sem jutott ellenkezni. „Ha elhatározta, hogy megy, akkor bármit mondanék akkor is menne. Talán egy gyermek szava itthon tartaná”- gondolta, s szíve megtelt keser?séggel. De mire könnyei végigfolytak az arcán, a vadász már az erdei ösvényre lépett. Nem kellett otthon maradnia, hogy lássa felesége szenvedését a gyermek hiánya miatt. A szívében érezte. Ez hajtotta, ?zte el a házból ezen az éjszakán.

    Marci átfázott, és egyre lassabban haladt a fák között. A levelek már rég lehullottak az ágakról, s mint dermedt csontvázak karjai, úgy meredeztek a csillagok felé. A hold ezüstbe vonta a tájat, s Marci egyre az eget kémlelte, hogy el ne mulassza a percet, mikor leszállnak az angyalok. Már nem érezte a lábait, és a hideg leveg? égette a torkát, mikor egy tisztás szélére ért. Nem tudott tovább menni. Lábai felmondták a szolgálatot, s egy fa tövében lerogyott. Összekuporodott, amennyire csak tudott, s szemei le-lecsukódtak, miközben rázta a hideg, hogy remegett belé. Id?nként felpillantott, az angyalokat keresve, de egyre tovább maradt csukva a szeme, s végül már a hideget sem érezte. Ekkor egy sárgás-aranyos fénysugár ereszkedett le, s körbeölelte a kisfiút. Valami melegséget érzett, pont olyat, mint amikor az édesanyja az ölében tartotta, és magához ölelte.

    – Édesanyám! – vacogta alig hallhatóan –, hát eljött? Vigyen magával! – billent le a feje a vállára.

    A vadász megpillantotta a fényt, a fák között. Meggyorsította lépteit.

    – „Mi lehet az? Nem jöhet ablakból, arra nincs ház. Meg kell néznem” – s már szinte szaladt. Ahogy közeledett a fény felé, az úgy halványodott. Amikor odaért a fához, már csak a hold világította meg Marci arcát. “Istenem! Egy gyermek! – s gyorsan lerántotta a kabátját, mely vastag meleg volt, s felkapva, belegöngyölte Marci kis testét. A gallérját ráhajtotta a fejére, vállára kapta puskáját, s olyan gyorsan, ahogy csak tudott, igyekezett a vadászház felé.

    – Így történt, hogy azon a Karácsonyi éjjelen az a kisfiú szeret? otthonra lelt a vadászházban – mondta nagyapám, miközben megigazította rajtam a takarót. Miel?tt elolvadt számban az utolsó szaloncukor darabkája is, és lecsukódott a szemem, még láttam, hogy végigsimított kezével az el?szoba falán lógó öreg puskán.    

 

 2009. 12. 13.

 

 

­

­

 

 

                           ­

Legutóbbi módosítás: 2009.12.14. @ 07:00 :: Tara Scott
Szerző Tara Scott 62 Írás
52 éves vagyok, Szolnokon élek családommal, valamint kutyákkal, és cicákkal. Szabadidőmben könyveket írok. Minden érdekel, ami kapcsolódik a repüléshez, állatokhoz, szeretethez. Nem velemszületett nevem, de már jó ideje (:))))) viselem: Lethenyei Zoltánné. Ezen a néven az iwiwen is megtaláltok. Ha mostanában nem engedélyezték a több- nejűséget, akkor egyedül vagyok még. Ott láthatjátok a családomon kívül az állatainkat is. "Családom, és egyéb állatfajták" /G. Durrell/ Hát, ennyit magamról.