Nincs semmi baj,
csupa móka vár reánk.
Egyet utazunk,
s megyünk oda,
hol halálunk
másoknak játék.
Nekünk önz?,
nyers ajándék.
Akkor még
örültünk együtt:
Még mindenki él!
Tán’ lesz, ki ONNAN
hazatér..
Utaztunk elny?tt
vagonokba zárva,
napokat számlált
kerekek kattogása.
Síró téglalapokká
nyögve-összenyomva,
szomjas testünk
összeolvadva.
Akkor zokogtunk,
jajgatva sírtunk.
Vagy némán néztük,
ha valaki-állva-,
meghalt közöttünk.
Megérkeztünk valahová,
hol szemünkbe csókolt
a fojtó füst.
-Még öleltük gyermekünk-,
még bennünk voltak
az otthoni illatok.
Apai áldás zöngéje,
meghitt,családi zajok.
Péntek esti gyertyaláng,
imaszólamok.
Még miénk volt ruhánk,
cip?nk, b?rünk,
testünk, hajunk.
A pokol tán’ jobb,
mint ez volt.
Ha elestünk,
nem volt ki felsegít,
és minden vonat
halálba vitt..
Számok lettünk.
Névtelen árnyak.
Özvegyek, árvák,
gyermekét elveszt?
zokogó anyák.
Reményt temet?
csontvázak.
Röhög? puskacsövekkel
néztünk szembe.
Láttuk, hogy égünk,
lobogva-recsegve.
Olvadó zsírunk
folyt a földbe.
Már nem volt senkink,
hogy sírjon értünk,
-te húztad anyámat,
én húgod vittem-.
Elfogytunk lassan.
Porunk ima nélkül
Szállt az égre…
