Sonkoly Éva : El Camino

Kétféle ember van. Akit hív, és akit nem hív az út.*

Levelet olvasok, pontosabban e-mailt. Ha papír lenne előttem, remegne a kezem, így csak szempillámban a remegés.

  

 Sorok:

   „Kicsit zilált most az életem, de hiszem és tudom, hogy mindenki maga alakítja az életét, tehát nem panaszkodom. Meg a változás az életet magát jelenti mindig, hisz a biztonságban, a nyugalomban, a monotonos életvitelben nincs semmi olyan, még egy icike-picike se abból, amely az élet szépségét jelenti, a pillanatot, amely akár a miénk is lehet, ha úgy sáfárkodunk vele…”

Mivel én szeretek élni, így mozgásban tartom magam minden területen. Jelenleg Budapesten élek, egyetemista vagyok papíron (azért csak papíron, mert most passzív évet végeztem a jogon, és nem tudom, hogy folytatom e szeptembertől ezt a sulit).

Mi az oka a bizonytalanságnak? A sok terv, amely megvalósításra vár. „… Honlapkészítéssel is foglalkozom, kizárólag magam örömére és épülésére, mivel így nem sérül az az elvem, hogy “fölöttem senki főnököt…)

Sok mindent kipróbáltam az évek alatt, és most is próbálgatok melóval kapcsolatos dolgokat, tudom, hogy még nem értem célba ezen a területen, legalábbis ami az életcélt illeti. Keresem a helyem, keresem az utam. Szabadidőmben vízilabdázom, sok országot bejártam ennek a sportnak hála, részt vettem két olimpián (siketlimpián), két EB-n, de igazából mostanra kezdek rájönni arra, hogy nem a versengésen és az eredményeken van a lényeg, hanem az új tapasztalatokon, új embereken, új élet-szituációkon. Ennyit rólam, dióhéjban.

Ja, meg, hogy nemsokára nekivágok, ha minden igaz a Caminonak. Ez egy zarándokút, de nem hiszem, hogy ismeretlen lenne Éva néninek. A rómait már megjártam (igaz, akkor még öntudatlanul, mert nem tudtam, hogy évezredes ösvényt taposok). Nem vagyok vallásos, abszolút és mégis világvallásúnak tartom magam, mert mindegyik vallásban van olyan kritérium, amit én is vallok. Tehát egy kicsit innen, egy kicsit onnan is veszek. Még a jehovákkal is egyetértek egy pontjukban, hogy egyszer az életben mindenkit vízbe kell dobni – hajlítani. Isztambulban megérintett a mohamedánok hite, főleg a dervisek titokzatos szertartása volt rám nagy erővel. Ugyanezt elmondhatom a krisnásokról is, mert bár lassan egy évtizede, hogy megízleltem, de máig is érzem zöld színű sütijük ízét. Csak Somogyvámoson ettem ilyet, de ma is éhezem utána.

Tehát minden vallásban lehet találni valami jót és minden vallás jó valamire, vagy hat jól valakire. Minden Egy végül is…

Csodálom azokat az embereket, akiknek megvan az életcéljuk, tudják, mit akarnak, és miképp.

Követi-e egykori tanítványai életpályáját valahogy?

Gondolom, sokan keresik meg, mert…

Másrészt meg egyetértek Reviczkyvel: ’Diák marad az ember, amíg él/Leckéjét sírig tanulja,/Újat, nehezebbet a réginél.’ :)”

   

Igen, újat, nehezebbet tanulunk, de valamit együtt tanultunk rég. Akkor is december volt, tél eleje, amikor e levél írójával először találkoztam. Hároméves kisfiú volt. Kolléganőm karján ült, s nem akart velem egyedül maradni. Hallássérüléssel született, halló gyerekek közé járt óvodába. Feladatom volt felkészíteni majd hallók iskolájába, vagyis integrálni.

Ketten maradtunk, meg a játékok a teremben, s a könnyei. Ijedten nézelődött, hagytam. Vártam azt a pillanatot, amikor közelebb kerülhetek a kis lelkéhez. Játszottunk. Ő kicsit félénken. Kinéztem az ablakon, akkor kezdett hullani a hó, nagy pelyhekben.

— Gyere, nézd, esik a hó! — hívtam. Letette a játékot, de nem érte fel az ablakpárkányt. Felemeltem. Kicsit megnyitottam az ablakot, a szél besodort pár hópihét. Hűvös lett, arcomhoz bújt, átölelte a nyakamat, s én ringatni kezdtem, téli dalt dúdolva.

Ez volt az a lélek-közeli pillanat? Máig sem tudom, csak érzem.

Még nem járt iskolába, de betűket tanultunk, olvastunk, hogy könnyebb legyen, majd akkor… Én vezettem kis kezét először a betűk birodalmában. Az úton…

Többféle módszert alkalmaztam, kerestem a legjobbat. Ehhez szabad kezet kaptam a főiskolához, amely a megbízást adta.

Közben sokat beszélgettünk, korának megfelelő élethelyzetekről. Együtt tanultam vele hét évet, tanév végén boldogan hozta mindig kitűnő bizonyítványát. Mit tanult tőlem? Nem tudom, mit adhattam pluszban, talán az élet szeretetét, kíváncsiságot, nyitott szemlélődést a világra, s a tanulás, a megismerés örömét.

Jelenleg nincs kapcsolatom vele, csak remélem, hogy jól sáfárkodik azzal, amit elsajátított a továbbiakban is, s köszönöm a Sorsnak, hogy segíthettem egy csöpp kisfiúnak elindulni az élet útján…

 

Legutóbbi módosítás: 2009.12.16. @ 10:51 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 581 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"