Kovács Lilla Katalin : Örökségem

*

A fiaim időnként szívesen sürgölődnek a konyhában. Tegnap is ők főztek. Jó volt nézni a két fiatalembert, ahogy a feladatokat egymás között megosztva tesznek– vesznek, csöndesen beszélgetve.

 

    Aztán az élet fordult egyet körülöttünk. Telefon érkezett, azonnal menjünk, édesapám rosszul van, már a ház előtt áll a mentő.

    Édesapámnak két infarktusa volt, két évvel ezelőtt megműtötték a tüdejét, súlyosan asztmás.

    – Légzés közben fájdalmai vannak, fogja a mellkasát fehér arccal – hallom a rémisztő szavakat.

    Két perc múlva már az úttesten rohantunk, a garázs felé igyekezve. A tüdőműtét óta tudjuk, hogy minden nap ajándék, amit még velünk tölt, de az ember nehezen fogadja el a tényt, hogy azokat, akiket szeret, egyszer el is veszítheti. Miközben magamra kaptam a kabátom, az járt a fejemben, hogy el kell érnem a házukig, mielőtt elviszi a mentő, mert lehet, hogy most látom utoljára az életben. Döbbenetes gondolat volt.

    Aki átélt már hasonlót, az tudja, miről beszélek.

 

    Ma délelőtt karácsonyi kekszet sütöttem. Sürgölődtem a konyha melegében, karácsonyi dallamoktól körülölelve. Lisztet szórtam a deszkára, ráborítottam a nyers tésztát, s miközben vékonyra nyújtottam, rácsodálkoztam a kezemre. Milyen természetesen, magabiztosan végzi a dolgát, mintha mindig is ezt csinálta volna. Vajon hány ember mozdulata, tapasztalata él a kezemben? 

    Még emlékszem édesanyám első gáztűzhelyére, nagymamám vaskályhájára, melynek tetején csodálatos fokhagymás piritós sült, dédnagymamám kemencéjére, amelyben keresztanyám sütötte nekem a kiscipót.

Látom magam előtt anyósomat, aki megmutatta, hogyan kell a tölteléket a káposzta levelébe tekerni, édesanyámat, aki, miközben a tésztát nyújtotta, nekem is szorított egy kis helyet az asztalnál, hogy a kis játék–nyújtófámmal én is próbálkozhassam. Látom nagymamám öreg, eres kezét, ahogy fogja a tálat, miközben verem a tojásfehérjét, s néha átveszi tőlem, hogy elfáradt kezemet pihentethessem kicsit.

    – Azért, mert így szoktuk – mondom a fiaimnak, ha megkérdezik tőlem főzés közben, hogy miért kell valami úgy csinálni, ahogyan mutatom. Igen, így szoktuk, mert a valaha előttünk járók összes tapasztalata itt van velünk, belénk ivódva. Itt éltek ők, akiknek már csak a nevét tudom, és azok, akikről semmit nem tudok, ősöm volt valamennyi, belőlük származom. Sürögtek–forogtak a konyhában, a házban, az udvaron, tették a dolgukat úgy, ahogy megtanulták az édesanyjuktól, nagyszüleiktől. Dagasztották a kenyeret, füstölték a kolbászt, kicsavarták a kimosott ruhát, elvetették a magvakat, kapálták a kertet, festették a kerítést.

    – Ne kavard túl sűrűre a festéket, mert akkor lepereg – hallom édesanyám hangját a múltból. ő kitől hallhatta ugyanezt a mondatot, és annak vajon ki mondta?

    – Így csináld, kisfiam! – mutatta édesapám az unokáinak kicsi koruktól fogva. Így csináld! Így kell kertet ásni, gereblyézni, fát fűrészelni, szőlőt szedni, meghúzni a prést, leszűrni a bort, leverni a diót. S láttam tegnap a fiamat, amint gödröt ás a kertünkben, az apjától, nagyapjától ellesett mozdulatokkal, a nagyapjától kapott ásóval. Sírt ásott a kiskutyánknak, akit reggelre a karácsonyra vásárolt fenyő alatt találtunk holtan.

    Éljük az életünket, végezzük a munkánkat és szinte soha nem gondolunk azokra, akiktől mindazt a tudást kaptuk, amivel most rendelkezünk, azokra, akik évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt megszerzett tapasztalataikat ránk örökítették.

    Tudom, hogy az idő mélységében, egy barlangban élt egyszer egy asszony, az én ősanyám, akinek mozdulatai itt vannak a kezemben, s az ő szavait is mondom a hangommal, amikor azt mondom: – Így szoktuk, kisfiam.

    S hiszem, hogy majd egyszer, egy fiatalember, vagy fiatalasszony nemzedékek múlva azért csinál valamit úgy, ahogyan, mert most, itt, én így csinálom.

    Miközben ott, a távoli jövőben készül az ebéd, egy kisgyerek lesi a kezét s hallom, amint mondja neki: – Így csináld, így szoktuk!

 

    Ez a mi IGAZI örökségünk és hagyatékunk egymásnak.

 

    Kisült a keksz. Tojásfehérjébe mártogatva, kókuszreszelékbe forgatva várja az ünnepet.

 

    Édesapám jobban van…

 

szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. december 13., vasárnap, 12:05

 

Legutóbb szerkesztette - Kovács Lilla Katalin
Szerző Kovács Lilla Katalin 51 Írás
"Hiszem, hogy a képzelet erősebb a tudásnál, hogy a mítosz igazabb a történelemnél, hogy az álmok hatalmasabbak a tényeknél, hogy a remény mindig győzedelmeskedik a tapasztalat felett, hogy a nevetés az egyetlen gyógyír a bánatra. És hiszem, hogy a szeretet erősebb a halálnál."