Tavasz volt. A nap melege oly szépen simogatta a fák ágait, hogy azok rügyeket bontva örültek a valóságos csodának. Sehol egy felhő, sehol egy rossz előjel, mi kicsit is elszomorította volna a kis falut. A reggel is már annyira aranyba bujtatott volt, hogy azt mindenki csodálattal nézte, ahogyan a dombok mögül, a templom hátától kidugja sugarainak kicsiny feszületét a nap, s utána pedig egyre jobban megmutatja magát. Az iskola is gyors dobbanásokkal ébredt, s miután lepergette magáról a harmatot, szépen lassan betessékelte a gyerekeket a tantermekbe. Volt, aki kicsit késve érkezett, s a dunyhából kilopózó pihe még ott kapaszkodott a hajában, de szerencsére ezt nem sokáig hagyták az osztálytársak. Ilyenkor vagy szóltak, hogy vegye ki e későkása a fejéből a tollat, vagy nem szóltak, csak egy nagyot ütöttek a fejére és azt mondták neki, hogy „ejnye, azt hittem mán, hogy ëgy madár vót ott.”
A tanító bácsi nyolc után hét perccel lépett be a terembe. Lassan végigsétált az osztály közepén, s ilyenkor mindenki felállva köszönt neki. Aztán mikor megbizonyosodott, hogy mindenki itt van, szépen leült a katedra mögé. Kinyitotta a kis füzetet, ahogy a gyerekek mondták, s abból nézte meg, hogy ki a szolgálatos a mai nap.
— Márton Dani, te vagy ma a felelős — szólalt meg a tanító bácsi.
Dani kicsit megszeppenve pislogott egyet, mintha valami nagydolog érte volna, de tudta ő, hogy mi a dolga, hiszen már az év elejétől ő volt a felelős ezen a napon.
— Ma nagyszünetre minden virágot meglocsolsz — szólalt meg újból a tanító bácsi, s az ablak fele nézett, ahol a virágok minden egyes szippantással kapaszkodtak a beáramló és egyre erősödő napfénybe.
Hirtelen kinyílt az osztály ajtaja, és belépett rajta az iskola igazgatója. Gyors mozdulatokkal odalépett a katedra mellé és a tanító fele fordulva, mintha valami nagy baj lenne, beszélni kezdett.
— Itt vannak a megyétől, ellenőrzés van, azonnal ide is bejönnek. Nem voltak már vagy tíz éve, pont ma mikor… — De ezt kimondva már rohant is tovább egy másik terembe. A tanító felállt, s gyorsan előkapott az ajtó melletti szekrényből egy könyvet. Majd a gyerekek fele fordult, s izgatottan megszólalt.
— Legyetek nyugodtak, mindenki vegye elő a természettudomány könyvét, s ha kérdeznek valamit, akkor hagyjátok, hogy válaszoljon Makó Ila, vagy Gaál Ibi.
Bizony, bizony ez a két lány volt az iskola legjobb tanulója, s ha valamit az osztálytól bármikor is kérdeztek valaha, vagy ha tantárgyversenyre kellett menni, akkor csakis Makó Ila és Gaál Ibi jöhetett szóba.
Nem is telt el sok idő, mikor megnyílt az ajtó, és az igazgató úr kíséretében belépett még öt idegen arc. Illedelmesen köszöntek a tanító bácsinak, majd a gyerekeknek. Aztán megálltak a fal mellett, szemben az ablakkal. Mintha csak ők is a reggeli napfényben szeretnének fürdeni, akár a virágok az ablakban. A tanító bácsi, természetesen viselkedett, mintha senki sem lett volna ott, folytatta az órát, de azért jóval erőteljesebben beszélt és sokkalta többet gesztikulált a kezével is, mint eddig. A természettudományról beszéltek, és óra közben még Gaál Ibit is kiküldte a táblához, hogy magyarázza el onnan, a dagály és az apály közti különbségeket. Az óra vége fele, egyszercsak felállt az egyik idegen tanár s szokatlan úrias beszéddel megszólalt.
— Tisztelt gyerekek, én technológiát tanítok egy nagy iskolában. Lássam, ki tudja közületek, hogy ki volt ebben az országban az a mérnök, aki a román repülőgép-tervezés egyik nagy úttörője volt. Annyit még elmondok segítségnek, hogy a Kárpátokban halt meg, mikor megpróbálta átrepülni.
Nagy csend lett az osztályban, mindenki hallgatott, s közben egymásra néztek, vajon lesz e valaki, aki erre felelni tud?
Mintha egyikük jelentkezett volna a hátsó padból, de vajon tényleg azt tette, vagy csak a keze viszketett és egy kicsit megemelve vakarta meg. A tanító bácsi félelmében meg sem merte szólítani a gyereket, aki már bizonyos jeleit adta annak, hogy jelentkezett. A kezét kicsit reszketve tartotta fel, és arcán a nyugtalanság jelei alkottak emberi mimikát. Kis fekete szemeiben minta a tudás lángja kis mécsesként lobogott volna, de csak épp annyira, mint egy viharban lángoló gyertyacsonk lángja, mely az életéjért küzd.
— Mondjad fiam — szólalt meg a nagyvárosi tanár, a jelentkező gyerek fele fordulva.
Lassan felemelkedett a gyerek, reszkető térdekkel s az idegen arcába nézve válaszolt.
— Há szërintem, azt az embërt úgy híták, hogy Aurél Vlaicu — mondta, s eme jó ízes tájszólás, mi a tanár fülébe csengett, mosolyt lopott mindenki arcára.
Nagy csend uralta a termet, vajon jól válaszolt-e a gyerek, mert erről a névről még Gaál Ibi sem hallott.
A tanár elmosolyogta magát, s bólintott egyet mielőtt megszólalt újból.
— Így van, a válasz Aurel Vlaicu.
Kicsit megszívta a fogát a gyerek, aztán lassan visszaült a padba. Nem érezte, hogy erre büszke kellene legyen, mert ő úgy gondolta, hogy ezt mindenki tudja. Csak ő bátrabb volt, mint más, és mert jelentkezni.
Ekkor egy másik tanár állt fel, ki jóval alacsonyabb, mint az előbbi, de a fején a haj is kevesebb volt.
— Kedves gyerekek, én rajztanár vagyok. És én is szeretnék tőletek kérdezni valamit. Ki tudja nekem megmondani, hogy ki volt itt hazánkban az a festő, akit a modern festészet egyik nagy alakjának tartanak?
Újból nagy csend lett a teremben, erre még a tanító bácsi sem tudta a választ. Persze ezt nem jelentette ki, de arcán látszott, hogy ha tőle is ezt megkérdeznék, bizonyára belesülne.
Mintha valaki megint jelentkezett volna hátulról. A kis kéz, melyet soha nem látni az órákon, ha matematika gyakorlatokat kell megoldani, vagy nyelvtanfeladatot elemezni. De most mintha erőre kapott volna. Újból az a gyerek jelentkezett, ki az előbb is helyesen válaszolt.
A tanár intett, hogy lehet válaszolni.
— Tanárbácsi én szërintem ez az embër, ez Nikolaé Grigorëscu vót. Aki 1838-ba születëtt és 1907-be mëg hót.
A tanár elkomolyodott, hogy milyen ügyes ez a gyerekem, s döbbent arccal bólogatva kérdezte meg, hogy: — Mondd a neved fiam, ki vagy?
Ekkor már a gyerek kicsit kihúzta magát, hogy jobban láthassák, ki is ő. Hogy látszódjon rajta a munkás élet nyoma, a villázástól megkeményedett tenyere. És a lábát is kijjebb tette a padból, hogy az új csizmáját is lássák ezek az emberek, amit nemrég kapott az apjától.
— A nevëm Táltos Áron, Táltos Jani fia vónék, aki kűműves.
Elmosolyodta magát a tanári kar, s most már látszott rajtuk, hogy elégedettek ezzel a kis osztállyal.
A harmadik tanár is megszólalt, ki eddig csak csendben hallgatta és nézte az eseményeket.
— Kedves gyerekek, én történelmet tanítok, és ezért azt szeretném kérdezni, hogy tudtok-e mondani nekem egy olyan erdélyi fejedelmet, aki magyar király is volt?
Újból csend lett a teremben, s ekkor már Gaál Ibi is jelentkezett, de megint fent volt Táltos Áron keze is.
— Mondd kislány — szólt a tanár Ibihez.
— Hát a helyës válasz az Károly Róbërt. — A tanár elhúzta a száját, majd intett hátra Táltos Áronnak is, aki már majd ki esett a padból, hogy válaszolhasson.
— Mondd te is fiam.
— Hát Károly Róbërt is király vót, de az, aki erdélyi fejedelëm is vót, az Bethlën Gábor — válaszolta a gyerek
— Így van — bólintott elégedett arccal a tanár. — És akkor át is adom a szót a kollegámnak.
Ekkor felállt a negyedik tanár is.
— Gyerekek, tudtok-e nekem mondani egy olyan személyt, aki ilyen kis faluból származik, mint ti, s egyetemi tanár lett. De azon kívül irt verseket, novellákat, filozófus volt, diplomata is és nagyon okos bácsi volt.
Mindenki halhatott. Még annak a szerencsétlen légynek is lehetett hallani a zümmögését, aki valahogy túlélte a hidegebb időszakot, s most a felmelegedő ablaküvegen barnította magát.
A tanár újból megszólalt, mert érezte, hogy senki sem tudja a választ.
— Segítségnek annyit mondhatok, hogy magyarul is beszélt és még sok más nyelven.
Ekkor mintha Áronnak megint leesett volna a tantusz, s a kezét most újból felemelte. Már jóval bátrabban, mint eddig, de azért mintha nem lett volna biztos a válaszban.
— Mondd Áronkám.
— Há tán… Lucsián Blága? — kérdezte a gyerek.
— Ez kérdés, vagy válasz? — szólalt a tanár, aki már mosolyogva nézte a gyereket.
— Há lëgyën válasz – motyogta az orra alatt Áron.
— Akkor jó, mert a válsz az helyes. Igen ő Lucian Blaga.
Boldog volt mindenki, hogy ezt is tudta az osztály. A tanító bácsi csak ült, s nem tudott csodálkozni ezen a gyereken, hogy miket tud, mikor máskor úgy hallgat, mint a sír.
És ekkor felállt az utolsó idegen is. Lassan elindult ki a táblához, majd megállt az osztállyal szemben.
— Gyerekek, én is történelmet tanítok, ezért egyetlen kérdésem van! Mondjátok meg nekem, hogy ki volt az a király, akit megválasztása előtt Vajknak hívtak?
Ahogy kimondta, már Táltos Áron keze a magasban volt, de nem várta meg, hogy engedélyt kapjon a válaszra, mert ő ezt is tudta, s már kiáltotta is a választ.
— A tizezërforintos, azaz a tizezërforintos!
A tanárok ekkor összenézve, meglepődve bámulták a gyereket, s ekkor esett éle a tudomány gyökere.
— A tizezërforintos… Szent István és Esztërgom — mondta mosolyogva a gyerek.
— És azt tudod, ki van a többin is? — kérdezte a tanár.
— Há persze idësapukám magyarban is dógozott, és emagyarázta nékëm kik valának a pínzen… Deák Ferëncz, az Idéglenës magyar képviselőház Pestën, Szécshényi István, Rákóczi, parlamënt, Bethlën Gábor tudósai közt, Károly Róbërt, diósgyőri vár, Igazságos Mátyás, Herkulës kút.
— És a leien is tudod, ki van? — kérdezte a tanító bácsi meglepődve.
— Azt is tudom én ám — válaszolt a gyerek, és már sorolta is. — Lucian Blága, Aurél Valicu, Nicolae Grigorescu, Eminescu, Iorga, Luca Caragiale. Tudom én ezëket, mer idësapám mëgtanította nékëm, hogy a pínzt ösmërni köll, mer aztán máskíp könnyen bécsaphatnak engëm a piacon, vagy a bótba.
Az igazgató nem tudta, hogy mi lesz most, mert a gyerek jól válaszolt eddig, de ha olyan kérdést tesznek fel neki, ami, vagy aki nem szerepel pénzen, akkor mi lesz? Szerencsére elfogytak a tanárok, és lassan az órának is vége lett.
Áron pedig egy nagy dicséretben részesült év végén. Azóta már azt is tudja, hogy a diósgyőri vár, már nem csak papírpénzen van, hanem érmén is. De még azt is megtanulta apja jóvoltából, hogy van olyan pénz, melyen a velencei Rialto híd van. De az jobb, ha olyan van a kezünkben, amin a normandiai híd képe díszeleg. Csak az ritka itt a hegyek között, annyira ritka, mint az iskolai ellenőrzés a megyétől.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.22. @ 13:00 :: Thököly Vajk