Kutyafüle történetei – II.

Kutyafüle jókedv?en éppen a második mellékállása felé kutyagolt.

Utálta azt a randa, büdös kocsmát, de elég jól fizetett a tulaj, így megérte elvállalni.

Csak az a sok, gusztustalan részeg ne lenne… – undorkodott.

Mindegy, most nem hagyja elillanni a vidámságát!

– Atyaég! Négy éve nem voltam szabin és most két hét pihenés… Hurrá! – örömködött tovább Kutyafüle.

Ez a “szabi” viszonylagos volt, csak annyival lett könnyebb, hogy a család és a másik két állását jobban össze tudta hangolni.

– Hétvégén elmegyünk túrázni. Jót tesz a kölkeknek, na, meg nekem is – gondolta, miközben belépett a kocsmába.

A jellegzetes b?z szinte “orrba vágta”.

– Fúj, ezt sohasem fogom megszokni… ett?l a gyomrom forog – kesergett, mert emiatt csak pár falatot tudott “magába gy?rni” egész nap.

Árpi, a fizet?s pincér már a pultot támasztotta, épp’ lerakta a poharat. Vodka.

Ma már ki tudja hányadik. Árpi iszákossá vált az évek folyamán, s ha tehette, már a munkahelyen sem bírta megállni, hogy ne döntsön párszor a gallérja alá ezt-azt. Újabban egyre többször és többet a vodkából, mert annak nincs szaga! – mondta.

– Nincs Árpikám! Az is csak b?zlik, mint a többi – nyugtatta meg Kutyafüle.

Vica, a pincérn? kifestve, bepillantást enged? dekoltázsos blúzban és pici, „mínusz” szoknyában riszált az asztalok között.

– Jaj, de jó, hogy el?bb beértél! – Beszélni akarok veled.

Nem jönnél be holnapután helyettem? Tudod, lett az, az olasz ipsém, s hát elmennénk a hétvégén ide-oda – és sokat sejtet?n csücsörített.

– Nem. Nem bírok négy napot itt dolgozni, van másik melóm is – felelt Kutyafüle azonnal.

– Hogy te milyen utálatos vagy. Egyszer kérlek meg valamire, és nemet mondasz! – hörrentett Vica.

– Nekem mindegy, majd szólok a f?nöknek, hogy nem lehet rád számítani s akkor, ugye tudod, mi lesz? – nézett pofátlan szemtelenséggel Kutyafülére.

Az bólintott.

– Tudom. Ne zsarolj és ne fenyegess. Ha így folytatod, már ma egyedül dolgozhatsz és addig, míg a f?nök nem talál egy másik marhát, aki ennyi pénzért a belét dolgozza ki melletted, helyetted. Arra meg várhatsz jó pár hónapot – jegyezte meg nyugodtan.

Vica nyelt egy nagyot.

– Ezt még megbánod! – majd kirohant a raktárba.

Árpi vigyorgott.

– Most jól megkapta! A ribanc!

Árpi azóta utálta Vicát, mióta az kitagadta a dekoltázsából.

És egyebéb?l is.

Nyílt az ajtó és belépett az els? vendég. Fél éve mindig ugyan az. A N?. Kutyafülének ismer?s volt az arca, de nem tudta, hogy honnan. A kórházból nem. Akkor emlékezne a diagnózisára. A neveket már évek óta nem jegyezte meg… minek? Egyik megy, másik jön. De ez a N? felidegesítette azzal, hogy nem jött még mindig rá, honnan ismer?s. Fél év alatt lekopott róla a jólöltözöttség, a körmeir?l a lakk, a haja zsírossá vált, b?re fonnyadt-szürke, szeme fehérje sárga lett, arca felpüffedt…

Leült a sarki asztalához és intett.

– A szokásosat – rendelt rekedt hangon.

Ennyit és semmi többet nem mondott soha. A “szokásos menü” sör és konyak, majd sör és unikum, végül sör és vodka. Majd fizetett és elimbolygott. Ma is így lesz.

Kiszolgálták. Közben kezdett megtelni a kocsma. Jöttek a napi törzsivók, a fizetési nap távolságához mért napoktól függ?en fogyasztók. Zajlott a megszokott élet. Vica f?zte a kávékat, trécselt, vihogott a vendégek otromba viccein és egyre nagyobb betekintést engedett nekik a dekoltázsába nagyobb borravaló reményében. Amit meg is kapott mindig.

Hirtelen hangzavar támadt a sarokban. Kutyafüle sóhajtott.

– Biztos összevitatkozott két marha – s odament.

Nem volt vita.

A N? feküdt a földön és okádta a vért.

– Árpi! Hívd a ment?ket! – üvöltötte, s megpróbálta stabilba fektetni a N?T, nehogy megfulladjon.

– Azt kérdik, hogy mi a neve! – kiabált Árpi.

Kutyafüle a N? zsebeiben keresgélt. Végre, megvan a személyije.

– Rögtön mondom! – szólt Árpinak, aki kétségbeesve toporgott mellette.

– A neve…- döbbenten mondta ki a N? nevét.

… Hiszen ez Klári! Három évig egy isipadban ültünk még általánosban. Csendes, szelíd, tehetségesen zongorázó, szófogadó gyerek volt. Jó anyagi körülmények között n?tt fel, hogy juthatott idáig?!

A ment? öt perc alatt odaért. Elvitték a N?T, akir?l már tudta, honnan volt ismer?s. Árpival elkezdték feltakarítani a feketed?, megzselésed? vértócsát.

“Ha még egy hét múlva is élni fog, akkor találkozom vele bent a kórházban.

Ha nem… Néha csak ennyi egy ember” – gondolta, miközben a felmosó mopp felitta, eltüntette az utolsó sötét cseppet is.

 

24látogató,1mai

Szerző Szögedi Judit 36 írás
2 éve siketté vált álmodozó 48 éves vagyok...s még mennyi leszek?..nem tudom..ÃÂm igyekezem méltón élni,s ha " Homo Sapiens"-ként nem tudom megítélni már a világ dolgait,akkor a bennem ficánkoló " Homo Ludens " incselkedésével szemlélem... "Megnézted jól kivel s hova tartasz? Mert az életben naiv álmok, és tévelygő álmodozók, csaló-hamis illúziók, és ügyes illuzionisták vannak..."

6 Komment

Hagyj üzenetet