Forró alföldi délután volt, amikor az életunt rock & roll taktusai között felsírt a heged?.
A sétálóutca moraját átütötte a sírás, egy régi-régi dallam, valami fájdalom, hogy magyarok vagyunk. A heged?tok nyitva, benne kevés apró, tüntet? humánum a sárguló posztón…
A járókel?k kerülték a heged?s tekintetét, akinek rövid töprengés után újra felsírt kezében a hangszer. Gebec már messzir?l hallotta a heged?szót. Torkába gombóc szorult, ahogy közeledett a zenész felé, szeretett volna pénzt dobni a tokba, szerette volna vállon veregetni a világot, és azt mondani: javulj meg, világ, mert ennek így rossz vége lesz… A heged?s újabb lassú dalba fogott, amikor Gebec mellé ért. A tokban nem csörrent apró, Gebec félrenézett, a világ pedig ugyanolyan maradt, amilyen eddig is volt. A gombócból önvád, majd gyomorba markoló b?ntudat lett, ami lépésr?l lépésre er?sebbé vált. Hirtelen elviselhetetlen súllyal nehezedett szívére önnön parányiságának tudata és a felismerés: koszos, zsúfolt váróterem az élet, ahol lassan elsorvad az empátia, és ahol az ember csak a másik torkára lépve léphet egyet közelebb gyarló céljai felé. Szégyellte magát, pedig nem tett semmit, csak emberként vesztegel ezen a bolygón, mint annyian rajta kívül… Talán egyszer…
Barátja szavai rántották vissza a valóságba:
– Kurva meleg van, Gebec! Üljünk be inkább a Kakasba, úgyis jövök neked egy sörrel…
Legutóbbi módosítás: 2009.11.10. @ 20:19 :: Csillag Tamás