Kávéház a festőkhöz

*

 

 

 

Ahogy kikászálódtam a kocsiból, mintha penge hasítaná a bőrömet, arcomra tapadt hajszálaimtól alig láttam. Kihalásztam a képet a csomagtartóból. Azonnal belekapott a szél, dagadt a vászon a vakkereten, vitorláztam a kávéház felé, szinte úsztam a levegőben.

    Az utca kihalt, sehol egy teremtett lélek. Mintha mindenkit elfújt volna a szél. Díszletváros, előadás után. Hazamentek a színészek.

    Féltem, hogy tönkremegy a festmény, mielőtt átadhatnám a megrendelőmnek. Aggódva gondoltam arra is, hátha nem lesz megelégedve… Igaz, látta a vázlatokat, megbeszéltük a témát is, fotót küldtem a kész állapotról, de mindig a szembesülés az igazi próba. Egyszer rendeltek tőlem egy képet zöld almával, a végén pedig nem akarták átvenni, mert az alma nem elég piros.

    Aztán ott vannak a kávéház vendégei. Nekik fog-e tetszeni? Hiszen nyilván vevőcsalogatás miatt rendelte a képet.

    A szél szemembe fújta a port, alig láttam a cégtáblát. Piros sapkás festő ült rajta a háromlábú széken, kezében paletta, festőbot, ecsetek. Előtte, az állványon felfeszített vászon, fölötte kissé kopott felirat: ”Kávéház a festőkhöz”.

    Keservesen botorkáltam a küszöbig. A hatalmas ajtó mintha egy másik világba vezetne…

    Egy pincér sietett a segítségemre, úgy látszik, már várt. Készségesen kinyitotta a nehéz tölgyfaajtót, és segített becipelni a festményt.

    — A főnök úr sajnos még nem érkezett meg, talán a vihar miatt késik — mondta. — Addig szíveskedjék kicsomagolni a képet, és helyet foglalni. Hozhatok egy kávétő

    — Köszönöm, az jól fog esni, korán keltem — mondtam, miközben kezdtem leszedegetni a csomagolópapírt, már amennyit a szél rajtahagyott a képen.

    A kávéház határozottan üresnek tűnt, mikor beléptem. Most azonban a félhomályban mintha emberi hangokat hallanék egy távolabbi asztaltól. Igen, határozottan úgy éreztem, hogy figyelnek.

    — A perspektívaszerkesztés az ábrázolás lényege — ütötte meg a fülemet egy hang.

    — Ez kelti a térbeliség illúzióját legtökéletesebben — erősködött a férfi, aki meglepő öltözetével keltette fel a figyelmemet. Testhez simuló, szűk nadrágot viselt, buggyos felső kabátja derékban szabott, nagykarimájú kalapja az asztalon feküdt. Valami körzőféle, muzeális eszközt szorongatva magyarázott, miközben geometrikus ábrákra mutogatott egy papírlapon.

    — Ne is erőltesse a dolgot, Alberti úr, úgysem győz meg — mondta nevetve a szemben ülő sasorrú  férfi, miközben felhajtotta sokadik pohár borát.

    — Hiszen az én festészetem épp az ellenkezőjéről szól! Engem nem érdekel a térmélység! Lerágott csont… A nagy síkok színhatásai, ez az igazán izgalmas kérdés! Új utakat kell bejárni a festészetben, de itt, Európában már nehéz elszakadni a konvencióktól. Én utazni készülök, egy távoli szigetre, hol még érintetlen a természet, és fellelhető az ősi népek kultúrája. Valami nyers, vad és…

    — Parancsoljon, a kávé — riasztott meg a pincér —, hozhatok egy újságot?

    — Nem, köszönöm — mondtam barátságosan.

    — Csak menj már— gondoltam magamban —, lemaradok a legjobb mondatokról!

    — Nézze, Paul, ezt az új képet — lépett oda hozzájuk egy idős úr, az én festményemre mutatva. Hosszú, elegáns, sárga kabátja misztikus külsőt kölcsönzött neki. Ápolt, hosszú haja alól szúrós, vizsgáló tekintettel meredt a képre — rendezett szakállával inkább varázslóhoz, mesebeli mágushoz hasonlított.

    — Ez a festmény túl elnagyolt, nincsenek rajta finom árnyalatok, hiányzik a távoli táj és a néző közt remegő párás, fülledt levegő ábrázolása, ahogy prizmaként megtöri a fényt — a férfi szinte súgva ejtette ki a szavakat, mintegy ízlelgetve, közben felém tekintgetett, nyilván nem akart direkt bántó lenni.

    — Tudom, mester, önnek hiányzik a sfumato — szólt át a szomszéd asztal füstfelhője mögül egy férfi, szája szögletébe tolva pipáját —, pedig higgye el, vannak más szempontok is, például a nyers színek ereje, a komplementerek kiemelő hatása.

    — Tisztában vagyok vele, Matisse úr, hogy mi önnel sosem fogjuk megérteni egymást, az ön festészete lázálmaimban kísért — már megbocsásson a nyers szóért. A természetben — megfigyelheti — nem léteznek olyan harsány színek, mint az ön vásznain, márpedig a természet a mi igazi tanítómesterünk — vélekedett az idős úr. Lassan, kimérten szőtte össze a szavakat, mint szövőnő a vásznat, de volt a hanghordozásában valami tekintélyt parancsoló, felsőbb kinyilatkoztatás. Senki sem mert tovább vitatkozni vele.

    Ekkor kivágódott az ajtó, és hatalmas tánclépésekkel beviharzott egy lehetetlenül hegyes bajszú úr, és mesterkélt gesztusokkal köszöntötte az ottlevőket.

    — Ezer bocsánat a késésért, de üzleti ügyek szólítottak el, a menedzserem agyonhajszol, nem győzöm a megrendeléseket!

    — Annyira elfoglalt, hogy mostanában csak a szignatúra erejéig találkozik a képeivel — mormogta epésen az idős mester. — Én sose engedném, hogy bárki belenyúljon a munkámba, inkább évekig dolgozom rajtuk.

    — Ugyan már, ne legyünk kicsinyesek — szólt az előző mélyen a bajusz alól —, nem kell mindenből morális kérdést csinálni. Ön például, kedves Mester, ne vegye zokon, de a legtöbb képét be sem fejezte…

    — Nem a festmény a fő cél, hanem a gondolkodás szabadsága. A kísérlet a legfőbb ösztönző erő. Én mindent magamtól tanultam meg, mert állandóan figyeltem és elemeztem a valóságot. Az álmodozás az asszonyoknak való. Ha nem végeztem volna titokban boncolásokat, sosem ismertem volna meg az emberi test titkait, mőködésének összefüggéseit. Igaz, volt, amit félbehagytam, megvolt rá az okom. Végtére is a folyamat sokszor fontosabb, mint a végeredmény. Egyik kérdés kapcsán fölmerült a másik, egy feladat addig érdekelt igazán, míg rá nem jöttem a megoldásra. Egy jó vázlat, egy jól megoldott kompozíció… A kivitelezés már csak rabszolgamunka. Az ön ábrái viszont eltorzítják a valóságos dolgokat. Gúnyt őz az élet igazságából. Cinikus ember.

    — Hát persze. Nem is tagadom. Egy kis irónia igazán ráfér erre a világra, máskülönben hogy lehetne elviselni? És különben is mi a valóság? Ami annak látszik, vagy ami mögötte van?

    — Szakadjanak el a konvencióktól, uraim, keressenek maguknak egy új világot, és hódítsák meg! Én is ezt teszem.

    A sasorrú fogta a kalapját, sétabotját.

    — Minden jót! Többé nem találkozunk! — és emelt fővel távozott. Nem nézett hátra. A szél sivítva csapott be az ajtórésen.

    Ekkor váratlanul hozzám lépett egy úr, aktatáskával a kezében. Nem is vettem észre, hogy bejött.

    — Bocsásson meg, hogy így megvárakoztattam, de hát alig tudtam haladni ebben a viharban. Nem volt unalmas a várakozás? Látom, egyedül van. Ilyenkor még nincs vendég…

    Fölkaptam a fejem, a beszélgető csoport felé néztem.

    A reggeli félhomályban csak a szépen letakart asztalok sorakoztak, rajtuk hamutartó, a vázában friss virág. A székek szabályosan betolva illedelmesen várták az első vendégeket.

 

21látogató,2mai

Szerző B.Tóth Klári 46 írás
1955-ben születtem, festő-restaurátor vagyok,mellette tanítok, freskófestő-és képzőművészeti táborokat vezetek három felnőtt gyermekünk közreműködésével, családi kiállításokat rendezünk. A kamaszkori verselés után harminc év kihagyással kezdtem újra írni. Minden műfaj érdekel: vers hexametertől a szonetteken át a szabad versig, próza a novellától a humoreszkig. Nagyon izgatnak a közösségi szellemi játékok, versjátékok, agyserkentő viták, beszélgetések. 2011-ben jelent meg Archullató címmel az első verseskötetem.

8 Komment

  1. Nagyon aranyosak vagytok, mintha egy nagy családba cseppentem volna hirtelen.
    A Dokkon is vannak verseim, a Rubophenen is voltak.Szia Klári, veled is ott találkoztam, és a gálán.Ildikó, veled az Aquincumi Költőversenyen, még a tavalyin.Dedikáltad nekem a versedet. Nagyon jó vers volt.Idén én is bekerültem az antológiába, de nem voltam ott,külföldre utaztunk.Olümposz-túra, fent van a Dokkon, még bírálat előtt.
    Még nem jöttem rá,hogy kell külön-külön válaszolni, de így még családiasabb. Mintha terített asztal körül beszélgetnénk közösen.A szerkesztők fehér kötényben tálalják a libapecsenyét…
    A Kávéházat kedvenc játékom, a Híresember-találkozó ihlette,és egy Pótkávés pályázat,amit lekéstem.
    Azért kritizáljatok is, mert úgy tanulunk egymástól.

  2. Kedves Klára!
    Légy üdvözölve a Toronyban. Látom sokan rohamoznak le hogy ugy mondjam vers ügyben. Nem hiszem, hogy a verseid rosszabbak mint a prózád. Ez a novella bemutatkozásnak nagyon is jó. Rettenetesen jól és nagy merész vonalakkal festetted meg az egészet. Hozzákevertél némi humort és a végére egy csodás kompozició alakult ki. Gratula/én továbbra is a prózáid várom ha lehet/

  3. Szívesen ott lettem volna veled, amikor a nagyokkal találkoztál! 🙂 Novellád eleje nagyon tetszett. Szinte szálltam én is vászonnal, veled. Egy-egy jellegzetes külső jegy elég volt, hogy ábrázold (gondolom) példaképeid, kedvenceid. S ej, hogy a mester festményeden meglátta a hibákat?! 🙂 Jól ismered magad és alkotásaid értékét ezek szerint. Ennek a résznek a “csavarossága” megmosolyogtatott.
    Jóalakotós szép napokat!

Hagyj üzenetet