Takács Dezső : Rövidhírek: Végkielégültek

 

 

 

Lapos Gusztáv rezignáltan ejtette nappalija perzsaszőnyegére kedvenc újságját, s a mozdulat folytatásaként, rezzenéstelen arccal nyúlt az asztalon türelmesen várakozó viszkis pohárért. Keze alig észrevehetően remegett, felesége csak a szemében bujkáló, enyhén tört fényből érzékelte, valami bántja a főosztályvezetőt.

Most múlt hét. A hosszan elnyúló Balaton tükre milliárd gyémántfényre bontva szórta feléjük a keleti égbolton lustán kapaszkodó, augusztusi Nap sugarait.

— Nem értem én ezeket az embereket — szólalt meg Lapos, a hosszú, feszült csend után. — Nekem szent meggyőződésem, hogy végül mindenki oda kerül, ahova őt előre kimunkált sorsa vezérli, ahol képességei, felkészültsége, akarata szerint kiérdemel magának egy helyet. Én saját erőmből tornáztam fel magam erre a polcra, s végzem ezt az embertelenül nehéz munkát, cipelem a felelősség iszonyú terhét. Na, jó! Ezért havi nyolc milliót kapok, s az elhasználódás miatt időnként szükségszerűen bekövetkező váltás esetén megillet az a nyavalyás hetven három millió forint végkielégítés, ami titoktartási pótlékkal sem lépi túl a nyolcvanat. Hát miért sok az ezért a munkáért?

Itt már kiabált, és mondandója végén el-elcsuklott a hangja.

— Jó, jó, ne gyötörd magad drágám! — töltötte újra poharát a felesége. Arcáról egy időben sugárzott az aggodalom, a megértés és a szeretet. — Nem irigykedni kellene ezeknek, hanem kemény munkával, és alázattal kiérdemelni az ilyen beosztásokat. A munka persze büdös, hőbörögni egyszerű.

Férje nagyot kortyolt a hűvös italból, s mire szétáradt testében a kellemes melegség, s a szívét is elérte, már megbocsátott a firkásznak, az ellenzéknek, a kapu elé kitett szemetesben turkáló hajléktalannak. Újból szerette az életet, a nyári tavat, még a feleségét is.

— Azt hiszem szívem — szólt kissé emelt hangon, az akkor már a konyhában serénykedő asszony után —, a jövő héten, vagy inkább úgy szeptember közepe táján, benézek már a céghez!

 

*

 

Nyomasztó csend telepedett Végutas egyetlen, végtelennek tűnő utcájára. Lábujjhegyen lopakodik a postás, kutya nem ugat, kakas, ha kukorékol, nyakát szegik.

 Az emberek lesütött szemmel kerülgetik egymást az utcán. Csak a kocsma hangos. Bezzeg. Nehezen dolgozzák fel a választáskor közösen elkövetett ballépés következményeit.

 Szeretett polgármesterük, Végh Béla, cserbenhagyta őket. A ciklus vége előtt nyugállományba vonult, s végkielégítése, megtoldva az egyéb járandóságokkal, épp a felét emésztette fel az önkormányzat éves költségvetésének.

 Most kiderül, mi jön a vég után.

 

*

 

Családias hangulatú, házi ünnepségen köszöntek el a sövénykertesi „Zárókő” KFT vezetői és dolgozói, Szabó János kőművestől. Szabó 1993-ban, a DÉLÉP temesdközi részlegének megszűnését követően került a társasághoz, s most, hogy betöltötte életének hatvankettedik évét, nyugállományba vonul.

Munkásságát Monolit Szilárd, a KFT ügyvezető igazgatója, rövid beszédben méltatta, majd a cég kocsijával a város köztemetőjébe autóztak, ahol az ünnepelt átvette a társaság, végkielégítés gyanánt adományozott ajándékát. Szabó, az öröm, és a meghatódottság könnyeitől csak nehezen tudta kibetűzni a szürke márványból készült, fedett, kettős sír fölött álló emlékkőre írt szöveget: „Itt nyugszik Szabó János és neje Gombkötő Julianna. Emléküket szívünkbe véstük”.

 

*

Legutóbb szerkesztette - Takács Dezső
Szerző Takács Dezső 190 Írás
Viharban érkeztem, vaksötét éjszaka. Hajlongó jegenyék, átázott föld szaga, s Anyám volt ott még, meg a bába, mikor belesírtam ebbe a világba, a Sztálin utca nyolcban, alig hallhatóan.