Kampót a korhadt gerendába
remegő, konok kezek vertek,
a padlón bogarak hevertek,
s a fa a kampót oda hányta.
Öreg góré remegő léce
felett a hurok átvonaglott,
a halál tudta, nem lesz halott,
letört a léc, jelzett, nincs vége.
Gyöngyöző vért termett a hajnal,
késnyelet gyáva ujjak fontak,
a fal takarta el a Holdat,
s megtalálta egy mentőangyal.
Hídról a mélybe, nehéz válasz,
hideg víz örvénye ölelte,
folyó sodrása messze vitte,
de megfogta a parti nádas.
Nem tudta, hogyan kell kiszállni,
gondok galádul leteperték,
testét, lelkét sebek kiverték,
nincs maradása, jöhet bármi.
Zöldhajú vetések helyett már
görbe barázdát, gödröt észlelt,
zilált lelke küzdött az ésszel,
s már nem látta, mily tág a határ.
Feltámadáshoz fogy az erő,
keresztjét viszi fel a dombra,
kezében ott van minden gondja,
szögekkel verve, várd, Teremtő.
