Kováts Péter : Majd ha (2)

Nyomtatás

Elolvasta:
34
Nyomtatás

A hársfa árnyak
mély ölében,
ahol mindkettőnk ágya volt,
gyöngéden – ott lent
a tisztáson,
virág és fű összehajolt.
Erdő előtt bent a völgyben
Tam-tatam-hej!
S az éj, oly kedvesen dalolt.

És én rohantam,
fenn a réten
hol a kedvesem várt reám,
Ő izgatottan
hajolt felém –
míg én bódultam illatán.
Megcsókolt-e? Ó, jaj; meg ám!
Tam-tatam-hej!
Remegtem és pirult a szám.

Csak kacagott rám,
vetett ágyunk
simult alánk a pázsiton
selymesen, lomhán,
s titkos vágyunk
lelheti ki itt ránk talált,
mert az a fű is kikopott.
Tam-tatam-hej!
Mit a fejem ott elnyomott.

Ha más tudná azt,
hogy mi történt
ott? Jaj, nem szégyellném magam!
S tudná más is azt,
hogy mi voltunk,
Ő meg én – elnyelném szavam.
Csak az a madár ott a fán?
Tam-tatam-hej!
Tudja, nem árul el, talán!

Nyomtatás

Elolvasta:
53
Nyomtatáslennék én is
lennél te is
messze tőled
messze tőlem
rám találsz majd
rád találok
este eljössz
este várlak
nagy titokban
megcsodállak
te csak nézel
megigézel
kézen foglak
csak mi ketten
önfeledten
felhőn szállnánk
vízen járnánk
nem törődnénk
senki mással
csak te lennél
én néznélek
mert nincs ennél
szebb életcél
te elbújnál
megtalállak
látnak mások
csak nevetnek
messze mennénk
nem lenne én
nem lenne te
ketten együtt
csak mi ketten

Nyomtatás

Elolvasta:
77
Nyomtatás

I.

A bírámra néztem, vártam, elitél-e,
Amiért megbíztam egy kemény tőrben.
A bicska neve: Igazság. Már húsz éve
Történt, hogy zsebembe gyömöszöltem
S úton-útfélen biztattak egyre többen,
Hogy mártsam bele hazugba, pribékbe,
Ám őket meg nem öltem. Mielőtt döftem,
Késemnek mindig kicsorbult az éle.

II.

Nem leltem örömöt korai nászban,
Ócska rongyok végett harapdált a bú.
Kis ügyekért bicskával hadonásztam,
S nagyok vesztek, fedi őket lágy hamu.
Kertemet túrná a szellemalkatú
Borz és vadkan e fojtogató lázban,
Almát remél mind, ám a rozsdás kapu
Mögött csak kemény húsú ananász van.

III.

Felszántott papírból emelkedik hegység,
A nyomtató, mint megkergült ló – nyihog.
Robotolásba fúlnak a kéjes esték,
Bánattól viselősek a nappalok.
Reggelenként patrónus jön s kérdőre fog
Várván, hogy a nagy Terv beteljesedjék.
Ám az elvész ott, hogy gyűszűvel mért a jog
S öblös dézsával mért a kötelesség.

IV.

Én azt hittem, hogy ez munka és komoly hely,
Ám a vádra mindenki fogékony itt.
Valahol egy magas lóra ültetett fej
Erszényemen kedve szerint vékonyít,
Alig akad, aki lélektanhoz konyít,
Rám üvöltik: “Bolondos görög korhely!”
Józan pillámra kocsmánk ekképp vonyít,
Pedig nekem jobban esne egy korty tej.

V.

Még sajgok. Megpofoztak a jázminok,
Pedig csak rajongtam illatukért.
Szívem a vágyak viharában inog,
Mint egy száraz, csörgő diólevél,
Mely rőt lombok alatt megnyugvást remél,
Hol nem ismert Düh, Harag, Gyilok,
Virágtól futottam, virág lettem én:
Jázmin pofozott, rózsára nyílok.

VI.

Firtattam, hogy létnek, nem létnek mi haszna,
Közben bordáim közé rést egy kés szelt.
Lenézett s tárcámat leste két mihaszna,
Tágnak hittem a suskámból gyúrt fészket.
Apró bűnöm nem követte szégyenérzet,
Irhám ekképp lett a forrongás vacka.
Bolond herceg voltam, száz koronaékszert
Vittem egy kietlen bolhapiacra.

VII.

Fémes szürke falak tövét érzem szűknek,
Közöttük bolygok, mint egy idomított vad.
Remegek, a kezek ökölbe feszülnek,
Ám Szívemen a torz jégcsap egyre olvad;
Bevallom, bátrabban nevezem Otthonnak
A Testet, melybe őseim beleszültek:
Szándékom sora, mint csillagromboló had,
Sebesen vág neki a végtelen Űrnek.

VIII.

Bohém kőműves a Vágy, falamon matat,
Napra nap, küzd a törmelékkel, sittel.
Neszezve jő smasszerem, az ős Bűntudat,
Hű téglatolómra ront, kit lesittel;
Ám Ő minden éjjel új fortélyt les itt el,
Újfent meglép, kezében vakolókanál
Gót palotám felett borszagú dala száll;
Garatja elszalasztott csókokért sír fel.

IX.

K. Barbara, kitől a versben búcsút veszek

Száz álarcod van, valamely mindig takar,
A szívem érez, a tied viszont színlel.
Hűsítő eső helyett dühös zivatar.
Te olajjal tudsz keveredni, én vízzel,
Mélyre nézek. Te beéred a felszínnel.
Futópályán röppen a fekete avar.
Élni hogy lehet ennyire hideg szívvel?
Szenvedni fog, ki hozzád kötődni akar.

X.

Kemény üveglapokból áll e város,
Mindegyik saját tükörképét vadászó.
Jogot formál bírálni, szinte már jós;
Peremük pajkos szilánkokkal játszó,
Csörgő ajkuk mögött nem lakik lágy szó,
Gyakran illúzió az, ami bájos,
Túl egyszerűnek hat, ami átlátszó,
Csak az ad izgalmat, ami homályos.

Nyomtatás

Elolvasta:
73
Nyomtatás

Részeg dongó nyargal napraforgó száron,
A szó, mint cseresznyevirág, ha hull
Lenge lepkeként csendben rebben ki számon,
Apró dal, csepp ének, mely szabadul,

Avítt fogazatomon, mint börtönrácson
Fut tova, szalad, rohan konokul;
Erdőből szökkenő szarvas, lépte bársony,
Szomja szemed tavánál csillapul.

S a gondolat, mely tiszta tudatba ér el,
A díszes termekben pazar nedűt érlel,
Felpezseg nagy hévvel a Vágy bora.

Nektár, lényeink benne összeérnek,
Lángoló érzékeink mámora!
Ajkad és ajkam egy nyelvet beszélnek.

Nyomtatás

Elolvasta:
49
Nyomtatás

Lejönni hegyről, lentről fázni fel,
botorka lelke fogytán, s miközben
csupán táncot feled; ott belül e test
alagútüres. Mégis pislákol a tett,
hisz jól eltanultat feledni sem lehet.
Merész az is, ha horpadt szemhatár
-sejtekben levegőz, üresből forma jár-
befelé sok ösvényt futtat meg a csend,
válaszol spontán-hirtelen, figyelmesen,
egyensúlyban tud mindenkor féktelent.

Nyomtatás

Elolvasta:
62
Nyomtatás

Arcodba ölelem szemeim,
belédbújok,
hogy te szemeddel láthassam magamat,
szívedbe napfényt lopok,
mosolyt,
szádba édes szavakat,
csókokat öntök eléd,
öledre tűzforró vágyat,
elmédre, rózsaszín ködöt,
mert az,
majd repítve vágtat,
hosszú emberöltőn át,
ölelj,
ölelj szorosan kérlek,
egyre szorosabban,
szívdobbanásra,
mélyen,
életeken át.

Nyomtatás

Elolvasta:
45
Nyomtatás

Mónikáék új városba költöztek. Még ki kell csomagolnia a dobozaiból, rendet kell tennie, jó sok dolga akad. Utálta az egészet. Megint új környezet, új osztálytársak és új, rajta gúnyolódók. Tizenhat évesen már megkeseredett az élettől. Valahol egyszer azt olvasta, a rokkant emberek rosszindulatúak. Ezt ő mélyen elutasította. Egyszerűen csak túl sokan bántották már, túl sokszor volt ő a céltábla. Most se lesz másként, nem is reménykedett benne. Csak hagyják békén, el van ő a saját világában. Szülei sokat dolgoznak, így rendszerint egyedül maradt. Barátok nélkül.

Összeszedte maradék lelki erejét, és benyitott a terembe. A kilincset elérte kerekesszékéből, majd kitárta az ajtót, és begurult. Egy középkorú tanárnő invitálta beljebb, és mutatott az első sorban levő padhoz. Ez lesz az ő helye. Észrevette, hogy már készültek a jövetelére, mert a szék helye üresen állt, és a pad mögött lévő hely is nagyobb volt, mint a többi sorban. Vajon mit mondhatott az osztálynak? Jön egy új diák. Kicsit nyomorék, bánjatok vele rendesen. Ne bámuljátok feltűnően! Begurult a helyére, köszönt mindenkinek és meglepődve tapasztalta, hogy mellette egy szék van. Csak nem lesz egy padtársa is? A büdös életbe, már csak ez hiányzott. Hamar választ kapott kérdésére, mert egy perc se telt el, és megint kopogtak, majd benyitott egy másik lány, aki mosolyogva kért elnézést a késésért, és azonnal odabicegett mellé.
– Szia! Barbi vagyok! – nézett rá, és a fal mellé támasztotta mankóit.
– Szia! Én Mónika – válaszolt halkan.

Ez nem lehet igaz, két nyomorék is van ebben az osztályban. Ráadásul pont egymás mellé ültettek minket. Micsoda elővigyázatosság! Nehogy keveredjünk a normálisakkal! Ez itt a gyűjtőhely, ide tesszük a félembereket. Mónika sok mindent vett támadásnak személye ellen. Még sokszor a jóindulatot is. A tanítás viszonylag nyugodtan telt, ő hátra se mert nézni a többiekre. Biztos volt benne, hogy rajta köszörülik a nyelvüket, vagy legalábbis bámulják. Ő itt most az új csodabogár. Észrevette, hogy Barbi mennyire aktív az órákon, egyfolytában jelentkezik, szinte mindent tud. Ebben legalább különbözünk, engem egyáltalán nem érdekelnek a tantárgyak. Micsoda egy stréber! Azt hiszi, ettől majd egyenértékűnek veszik? A kis bice-bóca!

Szülei erőltették a gimnáziumot, ha rajta múlt volna, nem is tanul tovább. Általános iskolában még jól boldogult, elegendő volt, amit az órákon hallott, elég jól vág az esze. Mire jó ez a sok tanulás? Miféle jövőm lehet nekem? Milyen férfi venne el engem? Ki a fasznak kell egy ilyen nyomorult? Majd begurulok egy irodába, és valahogy csak eltelik az életem. A tanárnő feltett neki egy kérdést. Te jó ég, megszólított! Mit is kérdezett? Csak nézett bambán ki a fejéből, és egy halk „nem tudom”-t rebegett el. Hátul páran kuncogtak rajta. Na, frankó. Most már nem csak bénának, hülyének is tartanak. Mindjárt szünet, akkor végre kigurulok innen egy kis időre, hogy ne lássam ezt a sok birkát.
– Van kedved lejönni velem az ebédlőbe? – szegezett neki egy kérdést Barbi.
– Nem, köszi. Nem vagyok éhes most – felelte gyorsan, de rá se nézett padtársára. Dehogy mutatkozok én veled még ott is. Mit susmorognának a többiek? Itt jön a nyomorék-osztag? Nem vagyok elég egymagam szánalmasnak?
– Rendben. Én azért megyek. Megéheztem.
Másnap dolgozatot írtak, ami egy teszt volt. Szerette az ilyeneket, mert ha már ott volt a jó megoldás is, csak kiszúrta, hogy melyik az a lehetőségek közül. De ezzel a mostanival nem birkózott meg. Fogalma se volt a témáról. Bezzeg Barbi! Szinte pár perc alatt végigikszelte az egészet. Aztán történt valami. A lány fogta a dolgozatát, egy gyors mozdulattal kicserélte a sajátjával, és már töltötte is. Mikor végzett, ugyanolyan gyorsan visszacserélte a lapokat. Ez most mit csinált? Megcsinálta a feladataimat? De miért segít nekem? Tutira akar tőlem valamit. Jaj, de nyálas ez a liba. Azért szép volt tőle. A szünetben kellemetlenül érezte magát az eset miatt, így csatlakozott megmentőjéhez.
– Barbi! Szeretném megköszönni a segítséged – fordult felé.
– Nagyon szívesen. Nem nagy ügy, gyorsan megcsináltam, nem volt nehéz – mosolygott rá. Irigyelte a mosolyát. Már nem is emlékezett rá, ő mikor volt jó kedvű utoljára. – Ha kicsit is figyelnél az órákon, könnyen menne neked is. Nem vagy buta lány!
– Köszi. Nem szeretem az iskolát.
– Azt észrevettem. De miért nem? Még mindig jobb, mint dolgozni.
– Fogalmam sincs, milyen melózni. Még sose csináltam. Eddig csak tanultam. Illetve, ez túlzás, eddig csak tanítottak. Irigylem a jó kedvedet. Téged nem gúnyolnak itt? Nem kacarásznak a hátad mögött?
– Ó, dehogynem! De én ezt már megszoktam. Ha észreveszem, magamban én is elkezdem gúnyolni az illetőt. Jó játék, szórakoztató. Nézd csak azt a két szőkét ott a sarokban. Felénk néznek, és egymásnak suttognak. Tuti, hogy mi vagyunk a téma. Ilyenkor arra gondolok, hogy a baloldalit most hagyta el a pasija, a mellette lévő meg bukásra áll matekból. Ostoba libák. Ha akarod, megtanítalak rá, szinte mindenkinek tudom a gyenge pontját.
– Ez jó! Ez tetszik! – Mónika először mosolyodott el, mióta új iskolába került.
Ahogy teltek a napok, egyre több időt töltöttek egymás társaságában. Mónikának furcsa érzés volt ez még, megszokta az egyedüllétet. Viszont egyre jobban érezte magát Barbi társaságában. Ilyen az, amikor barátja van valakinek? Már iskolán kívül is találkoztak. Önmagán is meglepődött, hogy felhívta a lakásukba. Nem nagyon engedett be még senkit a szobájába eddig. Ez az ő szentélye volt, de most örült, hogy megmutathatja valakinek. Elővette kisgyermekkori fényképeit, és együtt kacagtak rajtuk. Még az órákon is aktívabb lett, egyre többet jelentkezett, és odafigyelt a tanárok előadásaira. A Nap kisütött, ahogyan eddig is gyakran, de most már Mónika is észrevette.

Télen váratlan dolog történt, amire nem számítottak. A felettük lévő évfolyamba egy új diák került. Péternek hívták, és Barbihoz hasonlóan, ő is mankókkal közlekedett. Péter pár nap alatt felkavarta a lányok érzéseit. A legtöbben sajnálták fogyatékossága miatt, vagy legalábbis nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, mert az új fiú rendkívül jóképű volt. Bármelyikük elfogadta volna barátjának, de a mankók nagyon zavarták őket. Kivéve Barbit és Mónikát, akik első látásra szerelmesek lettek belé. Nem beszéltek róla egymás között, valamiért mindketten magukban tartották az érzéseiket. Bár már szinte minden titkukat felfedték a másik előtt, Mónika mégis titokban tartotta, hogy Péter elhívta moziba. Rögtön tudta, ez bizony egy randi. Élete első randija. Volt idő, nem is olyan rég, mikor még úgy gondolta, neki nem lesz párja. Nincs olyan férfi, aki érdeklődne iránta. És most mégis megtörtént. Este teljesen tanácstalanul nézett a tükörbe. Igen, tudta, most csinosnak kell lennie, de fogalma se volt, mit tegyen. Elővette sminkkészletét, amit mindössze egyszer használt unokanővére esküvőjekor, és szolidan kifestette magát. Mit is kezdjek a hajammal? Ha becsavarom, az jó lesz? Vagy legyen fiatalosabb, lazább? Inkább kivasalom egyenesre.

Péter az egész randi alatt előzékenyen, udvariasan viselkedett vele, és ő érezte, hogy a benne bimbózó szerelem egyre jobban nő. Alig bírta kivárni, hogy megossza élményeit barátnőjével. Amikor hazaért, mindent leírt naplójába, amit egyszerre kezdtek el írni Barbival. Még az egyik kirándulásuk alatt vettek mindketten egy bőrkötésest, és megfogadták, hogy minden nap írnak bele pár sort, és talán majd egyszer meg is mutatják egymásnak. Másnap örömmel mondta el, hogy túl van élete első igazi randiján, és sokkal jobban sikerült, mint azt álmodni merte. Boldogan mondta ki a szavakat: Szerelmes vagyok!

A naplókba aznap is írtak a lányok. Mónika mindössze két szót: Boldog vagyok! Barbi se sokkal többet: Ez életem legszomorúbb napja! De legalább Mónika boldog. Az elkövetkező hetekben furcsa eset állt elő. Mintha kicserélték volna őket. Mónika életvidám lett, mosolygós, Barbi pedig egyre inkább magába fordult. Szinte minden nap hallott barátnője kapcsolatáról részleteket, amik felértek számára egy késdöféssel. Nagyon szeretett volna örülni a boldogságának, de nehezére esett. Eltelt egy hónap a naplók vásárlása óta, és Mónika azzal az ötlettel állt elő, hogy ennek alkalmából közösen olvassák fel egymásnak, mit írtak bele. Érdeklődve várták a tanítás végét, és miután felmentek a szobájába, neki is kezdtek. Barbi sorait érdeklődve olvasta barátnője, különösen az írás stílusa érdekelte. A szerelmes részeknél mindig halkabban olvasott, kicsit fájtak neki ezek a sorok. Félve nyújtotta át sajátját, de mivel megfogadták, hogy nem lesz titkuk egymás előtt, tudta, előbb-utóbb úgyis kiderülnek érzelmei Péter iránt. Amikor ehhez a részhez ért barátnője, azonnal észrevette arcán a döbbenetet. Egy kicsit meg is nyugodott, most már nincs semmi titka. Mónika nem szólt semmit, végigolvasta az egészet, majd átölelte.
– Nagyon sajnálom. Nem tudtam róla. Te vagy nem csak a legjobb, de az egyetlen barátnőm is, és nem akarok neked fájdalmat okozni.

A következő randijára egy előre elgondolt tervvel ment. Semmiképpen sem akart bánatot okozni barátnőjének, a megoldáson gondolkodott egész éjszaka. Pétert nem akarta elveszteni, viszont támadt egy jó ötlete.
– Szia, kedves! – köszönt neki.
– Szia, szépségem! – mosolygott rá a fiú.
– Beszélni szeretnék veled egy komoly dologról.
– Rendben, mondd csak!
– Milyennek találod Barbit, a barátnőmet? Tetszik neked?
Pétert kicsit meglepte a kérdés. Nem tudta, vajon hova lyukad ki szerelme.
– Igen, meglehetősen csinos lány. Ráadásul elég kedvesnek is tűnik. Miért kérded?
– Szerintem is nagyon kedves, ő egy igazi barát és nagyon jó ember. El kell árulnom valamit.
– Mondd már, kíváncsi vagyok!
Barbi gondolkodott kicsit, hogyan is adja elő tervét, mert azért nem egy mindennapi dolgot eszelt ki. Összeszedte magát, majd belefogott.
– Barbi szerelmes beléd.
A fiú nem nagyon lepődött meg.
– Az igazság az, hogy amikor megláttalak titeket, egy kicsit gondolkodtam, melyikőtöknek is udvaroljak. Mindketten csinosak vagytok, nem volt könnyű döntés.
Mónika szemei felcsillantak a hallottaktól, ezt nagyon jó hírnek vélte.
– Ez szuper! Kérlek, ne sértődj meg attól, amit most mondok. Mennyire vagy konzervatív?
– Konzervatív? Nem igazán, elég modern gondolkodásom van.
– Szóval arra gondoltam, hogy ha elég nagy a szíved, szerethetnél mindkettőnket is.
– Hú, hát erre nem számítottam. Az én szívem óriási – nevette el magát. – Mire gondolsz pontosan?
– Mi, rokkantak, amúgy se élünk átlagos életet. Ritkák az őszinte barátaink, szerelemről pedig a legtöbbünk csak álmodozik. Szeretném, ha a barátnőm is boldog lenne. Járhatnál mindkettőnkkel. Engem nem érdekelnek a konvenciók. Mondjuk, egyik héten velem, a következőn Barbival. Mit gondolsz?
Péter szemei kikerekedtek nevetés közben.
– Te aztán tényleg nem vagy egy átlagos csajszi. Tudod, mit? Benne vagyok, próbáljuk ki a dolgot. Ez nekem nagyon érdekesnek tűnik. Hallottam már többnejűségről más kultúrákban. Ha nekik az jó, lehet, nekünk is működni fog.

Nyomtatás

Elolvasta:
46
Nyomtatás

A szerelem itt, a tanyán érte utol Sanyit, hogy még alig töltötte a tizennégyet.

Egyik vasárnap Jani szomszédot mentek meglátogatni és juhsajtot venni tőle. A házba belépve idegeneket találtak, egy fekete kendős asszonyt és egy fiatal leányt.
– Bocsánat, szomszéd, nem tudtuk, hogy vendégeid vannak. Nem is zavarunk, majd jövünk máskor – szabadkozott nagyapa.
– Állj meg már, Mihály! – szólott Jani bácsi. – Nem vendégek ők, hanem a leányom és az unokám.
– Gruber Jakabné, Margit – mutatkozott be az asszony. – Ő pedig Lilla – intett a leány felé.
Rövidesen mind ott ültek a nagy asztal körül a diófa alatt és az asszony mesélt, elmondta sorsuk alakulását, a szerencsétlenséget, ami földönfutóvá tette őket. Messze innen, fenn északon, a bányavidéken éltek. Férje, Gruber Jakab a rézbányában dolgozott, volt kertes házuk a hegyoldalban, háztáji gazdaságuk, Lilla a leánylíceumot látogatta és a bányamérnökire készült. Szóval, nem volt okuk panaszra. Azután egyszerre mindennek vége szakadt. Sok eső esett abban az évben, még a bányába is betört egyszer. Kiszivattyúzták, de másnap lejött az egész hegyoldal. A leomló föld eltemetett öt házat.
– A mi házunkat érte a legnagyobb baj. Éjszaka történt. Nagy robaj, én a kórházban tértem magamhoz, mellettem feküdt Lilla. Jakabot kérdeztem, de szomorúan néztek rám és ebből megtudtam, hogy őt nem tudták megmenteni.
Az asszony nem tudta folytatni az elbeszélést, sírva fakadt. Mariska néni átölelte, s úgy babusgatta, mint kicsi korában. Mindenki szomorúan hallgatott, Sanyika is törölgette a szemeit, bár szégyellte, hogy sír egy lány előtt, de nem tudta visszatartani a könnyeit.
– Utána jött a többi – folytatta az asszony. – A férjem elvesztése mellett elveszett a házunk, az otthonunk s mindenünk. Az sem volt, mit vegyünk magunkra, mikor kiengednek a kórházból. Se cipő, se ruha és pénzünk se, amiből vásárolhatnánk valamit. A kórháziak, nővérek, orvosok szedtek össze, amit tudtak, hogy felöltözhessünk. Pénzünk egy peták sem. Mondták, menjek el a Néptanácshoz és kérjek segélyt. Elmentünk. Rendes volt a néptanács elnök, megsajnálhatott, mikor meglátta a szedett-vedett öltözékünket. Hívta mindjárt a titkárt és mondta, utaljanak ki nekünk segélyt, beszéljen a bányával, lássanak el a raktárból minden szükségessel és adjanak helyt a munkásszálláson. Beköltöztünk, berendezkedtünk, ahogy tudtunk, de az uram temetése után nem volt maradásom. Keresetem sem volt, kilátásom sem. Elbúcsúztam Jakabtól, virágot tettem a sírjára és megsimogattam a fejfáját, Kicsi Lilla ott zokogott a hátam mögött. Ami motyónk volt összeszedtem és felültünk a vonatra, most itt vagyunk.
– Jó helyre jöttél lányom!
– Köszönöm, apám! Nem leszünk terhére, van két erős karom, a munkát nem szégyellem, Lilla sem kényes dáma.
– Jól van. Minden munkáskézre szükség van a ház körül!
Sanyika és nagyapa csöndben hallgatták a beszédet, nem szóltak bele.
– Mi mennénk, szomszéd, mérne nekem egy kiló sajtot?

Ezzel indultak is hazafelé.
– Egész nap egy szót sem szóltál, pedig máskor be nem áll a szád – jegyezte meg nagyapa útközben.
– Nagyapa sem volt nagyon beszédes – feleselt vissza Sanyi.
– Kapsz mindjárt egy nyaklevest, az majd beszédes lesz! Na, nézd meg a kis taknyost, még szemtelenkedik! – mutatott nagyapa műharagot.
– Bocsánat, nagyapa!
– Semmi baj, nem is igazán haragszom – simogatta meg unokája kobakját.

Ha heti rendszerességgel nem is, de gyakran átmentek a szomszéd tanyára ezért-azért. Egyik nap Jani bácsi szólt, hogy a bács[1] üzent, birkát vág hétvégén és a húst leküldi, ha kell. Sanyi nagyapja mondta, neki is kellene belőle.
– Menj át Jani bácsihoz – szólott nagyapa, amikor a húsért kellett menni -, hozzál négy kiló birkahúst és fél kiló belsőséget!
– Én-e? S egyedül?
– Elég nagy vagy hozzá!
– Hát…

Reggel vette az átalvetőt és szaporán indult a szomszédba, közben elgondolta, tényleg nincs semmi abban, hogy egyedül megy. „Tudom az utat, ismerem Jani bácsit, Mariska nénit, csak az a leány, az a Lilla ne lenne ott! – morfondírozott menet közben. – Nagyon zavar, hogy ott van. Azt sem tudom, mit csináljak, hova álljak, hova nézzek, megszólalni sem merek.”

A házhoz érkezve csak Lillát találta otthon, a többiek kint voltak gazdaságban. Lilla az ebédet készítette, azaz egyelőre csak a zöldséget pucolta. Sanyi megállt a konyha közepén, éppen úgy, ahogy út közben rémlett fel előtte. Zavartan álldogált és valami húsról motyogott.
– Kuka vagy? – nézett rá nevetve a lány.
– Nem, Szekeres Sándor!
Lilla még jobban nevetett.
– Csuda pofa vagy, hallod-e?
– Kinevetsz? Igazad van. Én csak egy ügyetlen, kövér gyerek vagyok, akit mindenki kinevethet, kicsúfolhat büntetlenül. És miután kikacagtad magad, menj és szólj a nagyapádnak, hogy eljöttem a húsért.
– Bocsáss meg! – komolyodott el a lány. – Nem vagy nevetséges és azért nevettem, mert tetszett nekem, ahogy bemutatkoztál – ezzel odalépett Sanyikához és megsimogatta az arcát.
A fiú elvörösödött és még nagyobb zavarba jött.
– Tedd le a tarisznyádat oda padra, s te pedig ülj ide az asztalhoz! Hozok egy kis falni valót! – tette még hozzá és kifordult a konyhából. Kisvártatva kenyérrel szalonnával, juhtúróval, újhagymával jelent meg.
– Egyél! Megéheztél az úton, nagyapám is jön azonnal. Még dolga van a báccsal, a juhásszal.
Sanyi eszik, s hallgat, de a lány nem hagyja. Kérdésekkel bombázza. Hányadikba jár, miket csinál szabadidejében, mi a kedvenc tantárgya?
– Miii? A matek?
– Képzeld, igen! Az egy csodás világ – eredt meg a szava. – Ott senki nem bánt, nem csúfol, irigykedik. Ott én vagyok a császár. Érted?
– Csodálatos! – ámuldozott Lilla.
A fiú meglepődve nézett rá. Mi van? Nem gúnyolódik? Tényleg csodálatosnak tartja, amit hall?
– Te … neked … izé, teszik, amiről én itt áradozok?
– Folytasd! Beszélj az álmaidról, a világról, ahogy te látod. A számokról!

Sanyi pedig tovább beszélt kipirulva, lelkesen. Végre valakit érdekelnek az ő gondolatai! Hálát érzett a lány iránt. És még valamit, valami ismeretlen indulatot. Nyugtalanító érzés volt, de ettől még lelkesebben magyarázott, szinte szárnyakat kapott. Közben-közben megkérdezte: „érted, Lilla!” – mire mindig a lány mintegy reflexből rábólintott – „értem, persze”.

– Hát, itt vagy Sanyika? – lépett be az ajtón Jani bácsi. – Húsért jöttél? Ülj csak le nyugodtan. – szólott, látva, hogy a gyerek felugrik ültéből.
– Négy kilót kérek és fél kiló belsőséget – hadarta.
Megkapta az birkahúst, az átalvetőt a nyakába kanyarított és hangos köszönéssel kisietett a házból.
– Mi lelte ezt a fiút?
– Honnan tudjam! – vonta meg a vállát Lilla.

Ezzel napirendre is tértek Sanyika menekülésszerű távozása felett. Ő pedig szinte futva ment hazáig. Maga sem tudta, mi ellen fut. A lány simogatása ott égett az arcán, hallani vélte egyetértő megjegyzéseit, csodálkozó tekintete tovább kísérte. „Mi bajom lett? Jani bácsi is észre vehetett valamit rajtam, hogy olyan kurtán-furcsán adta ide a húst, s a belsőségekért még fizetséget sem kért. Ráadás, mondta.”

Egy ideig aztán nem adódott alkalom, hogy átmenjen a szomszéd tanyára, meg az idő is elromlott, hétszámra esett az eső és alaposan feláztatta az ösvényt. Amint a nap újra megjelent az égen, a pocsolyák, s az út hamar felszáradtak, és a Sanyi gyerek megkapta a feladatot, hozzon Jani bácsitól ordát, sajtot. Nem kellett kétszer mondani, futott, mint a nyúl.

Szinte berobbant, úgy nyitott ajtót, mikor megérkezett.
– Mi az, jönnek az oroszok? – nézett oda a kályha mellől Mariska néni. – Ó, te vagy az, Sanyika?
– Kezét csókolom! Bocsánat, hogy így berontottam. Egyedül tetszik lenni?
– Kimentek a népek az esztenára[2], de délre haza jönnek. Bár ki tudja… Jobb is, ha utánuk mész, vagy inkább leülsz oda az eperfa alá, s várod, hogy nőjön a fű?
– Azt sem tudom, hogy hol van az a juhszállás.
– A patak mellett ki azon. Könnyen megtalálod. Előbb azért faljál egy kicsit, itt a szilvaíz, kenyér meg tej. Ha közel érsz az esztenához, kiabálj, hogy hívják vissza a kutyákat.

Kicsit aggódott Sanyi a kutyák miatt, de nem történt semmi baj. Kiáltására elébe szaladt a bojtárgyerek és elparancsolta a kuvaszokat, s azok egy utolsót vakkantva visszamentek a rájuk bízott állatokhoz.
– A páncélos vitéz! – örvendezett a feltűnő vendégnek Lilla.
A juhász, a bács, ahogy arrafelé mondták, a sereggel elvolt a dombon túlra, de otthon volt a felesége, éppen sajtot készített. A megoltott tejet sűrű szövésű ruhán szűrte le, csak úgy csorgott a savó.
– Mindjárt lecsorog és felkötöm, csepegjen tovább – törölte meg a kezét. – Addig megkínálom a fiatalembert egy kis zsendicével.
Sanyi hálásan fogadta a kínálást és leült a kalyiba előtt a kisszékre. Elfáradt a gyerek, de az öröm, hogy láthatja Lillát, s beszélhet vele, elmosta a fáradságot. Lám, csak annyi kell egy ifjonc embernek, hogy meglásson egy csinos lányt és minden baja elillan!

Még hosszú évek múlva is kellemes izgalmat érzett Sanyi, ha erre napra gondolt. Többet Lillával nem találkozott, mert az édesanyja állást kapott a városban és elköltöztek.

[1] számadó juhász

[2] esztena – évszaki jellegű, fejési idényben használatos fiókgazdaság, ahol a juhokat fejik

Nyomtatás

Elolvasta:
777
Nyomtatás

Tompa, mély zúgás töltötte be a fekete alföldi éjszakát. Kezdetben egyenletesen pulzáló hümmögéssé erősödött, majd fütyülő-pattogó rikoltássá szelídült. Azonban mielőtt teljesen elhallgatott volna, a tájat vakító fényár borította be, másodpercekkel később pedig óriási hangrobbanás remegtette meg a levegőt. A sárgás fénnyel ragyogó tűzgömb halványodni kezdett, s halkan búgó fénycsóva futott tovább belőle. Közel fél percig változatlan fényességgel ragyogott, majd kialudt, és szürkésfehér pontok váltak le róla, amelyek hatalmas, fehér gombákat fújtak maguk fölé. A szürke hengerek méltóságteljesen ereszkedtek le a szikes őszi mezőre, majd hosszú percekre némaság borult a tájra. Semmi sem mozdult, és semmi sem szólt, csak a tücskök ciripeltek rendületlenül. Kisvártatva nagy, lomha helikopterek bukkantak fel a távolban fekvő város sárgás fénybuborékja irányából. Dohogva leszálltak az egyik fémhenger közelében, majd fehér szkafanderes alakok ugráltak ki belőlük, műszereket és hordágyakat cipelve rohantak a mezőn heverő fémszarkofágokhoz. Hosszabb ideig matattak az egyiknél, majd miután felnyitották, egy élettelen testet emeltek ki belőle, hordágyra rakták, és ahogy jöttek, távoztak is.

Aktatömböt szorongató kopasz, köpcös férfi kocogott végig a hatalmas márványfolyosón. Szuszogva állt meg egy tölgyfaajtó előtt, kifújta magát, és halkan benyitott. A terem közepén egy kerek, zöld filccel borított asztal körül egyenruhás férfiak ültek. Egyikük az üres szék felé intett, majd felállt. A kopasz férfi biccentett, kihúzta a széket és helyet foglalt. Gyorsan kirakta maga elé a dokumentumokat, majd várakozóan pillantott körbe. Az álló férfi törte meg a csendet.
– Az Albatrosz katasztrófáját vizsgáló államközi bizottság folytatólagos, tizenkettedik ülését ezennel megnyitom. Az ülésen továbbra is teljes jogú státuszban van jelen Fedotov ezredes az Interkozmosztól, valamint megfigyelői jogkörrel Lee százados a NASA-tól. – A nevezettek egymás után biccentettek. – A folyó év november 16-án megtartott bizottsági ülés kizárólag a katasztrófa egyetlen túlélője, Görgei László fedélzeti mérnök egészségügyi állapotával foglalkozott. Görgei öt évet töltött hibernációban. Tekintetbe véve, hogy a missziót  a fedélzeti komputer már a hibernáció után szakította meg, és az Albatrosz a tervezettnél jelentősen hosszabb ideig haladt közeli fénysebességgel, az idődilatáció mértéke hatról tizennyolc évre növekedett. A kiemelés után a súlyos sérüléseket szenvedett, eszméletlen Görgeit a Központi Repüléskutató Intézet kórházában látták el, ahol jelenleg is mesterséges kómában tartják. A katasztrófa előtt csak rövid ideig volt öntudatánál, és a hibernációs kamrát csak a kiürítés idejére hagyta el. Görgei állapota jelenleg stabil, de nem tud sem a katasztrófáról, sem a dilatáció mértékéről. A mai bizottsági ülés feladata a reintegráció folyamatának meghatározása. Krögler főorvos, kérem, ismertesse javaslatát – A bizottságvezető visszaült székébe, a köpcös alak pedig felpattant, és kezébe vette az egyik dokumentumot.
– Igen, köszönöm! – mondta Krögler, és megköszörülte a torkát. – Tisztelt Bizottság! A hajtómű felrobbanása idején Görgei László fedélzeti mérnök már a mentőkapszulában volt, így a besugárzás mértéke a 0,5 sievertet sem érte el. Sugárfertőzés tünetei a kezelés során nem jelentkeztek. A robbanás és a szétválás kinetikus ereje azonban akkora volt, hogy a kapszula sem tudta megvédeni. Közepes mértékű agyrázkódást szenvedett, valamint a jobb oldali hetedik és nyolcadik borda törött. Ezenkívül számos kis és közepes zúzódásos sérülése keletkezett. A kiemelés során nem volt eszméleténél. A kórházba szállítás után azonnal megvizsgáltuk, majd megkezdtük gyógykezelését. Először harminchat órával a kiemelés után tért magához, de a sokk és a kimerültség miatt félrebeszélt, majd rövid időn belül újra eszméletét vesztette. Jelenleg mélyaltatásban tartjuk. A továbbiakban ismertetném a rehabilitációs tervezetet.
– Halljuk! – szólalt meg a bizottságvezető.
– Nos… – húzott elő egy újabb papírlapot Krögler. – Tekintetbe véve az idődilatáció mértékét, a javaslatom egyszerű. Az ébredésnek a Terminálban kell megtörténnie. Görgeinek komfortos térben kell eltöltenie azt az időszakot, amíg felfogja és feldolgozza, mi történt vele. Csak utána tudjuk megkezdeni a reintegrációt.
A teremben morajlás támadt. Többen összesúgtak, egyesek hangosan értetlenkedtek. Csak Lee százados maradt néma, és őszinte kíváncsisággal nézett Kröglerre. A bizottságvezető háromszor összecsapta tenyerét.
– Uraim! Csendet kérek! Ha minden kérdést megvitattunk Krögler úr javaslatával kapcsolatban, szavazni fogunk. Doktor úr, kérem, folytassa!
– Igenis, tábornok úr! – Krögler akkurátusan visszatette az iratokat a dossziéba, majd röviden körbepillantott. – Görgei fiatal feleségét hagyta hátra, hogy részt vehessen az expedícióban. Pénzügyi gondokkal küszködtek, amit Görgei egy jól fizető megbízatással kívánt orvosolni. Azt tervezték, a hosszú távollét problémáját úgy oldják meg, hogy a felesége is hibernáltatja magát. Akkoriban már voltak vállalatok, melyek civilek számára is elérhetővé tették a hibernációt. Mint azt mindannyian tudjuk, Görgei hat év után sem tért haza, felesége azonban terv szerint felébredt. Ez azonban csak a kisebbik gond. A hibernáció során felhasznált egyik összetevő, mely a kristályosodást hivatott megakadályozni, nem várt mellékhatásként veserákot okozott. Szilágyi Viktória, így hívják Görgei feleségét, kemoterápiát kapott, ami nem vezetett eredményre, így végül a vesék eltávolítása, és új vesék beültetése vált szükségessé. A további kezeléseknek köszönhetően a rák nem újult ki, évekig gyógyult volt. Hat hónappal ezelőtt azonban rosszindulatú daganatot találtak a jobb tüdejében, ami az alkalmazott kezelésekre nem reagált, és áttétet képzett a májban is. Felgyógyulásának esélye a jelen állapot szerint minimális…
– Ez tragikus, de mennyiben befolyásolja a reintegrációs programot? – kérdezte a tábornok. Krögler kissé rosszallóan nézett rá, majd folytatta.
– Görgei felesége nagyon rossz állapotban van, a férje rá sem ismerne. A Terminálban még egyszer utoljára úgy találkozhatnak, mintha el sem váltak volna.
– Ez hogy lehetséges? – vágott közbe a tanács egyik kitüntetésekkel alaposan dekorált tagja.
– Egyszerű. A Terminálban Görgei feleségének vizuális reprezentációját a tizennyolc évvel ezelőtti külseje alapján alkottuk meg. Elég lesz, ha akkor tudja meg, milyen állapotban van a felesége, ha már feldolgozta a dilatáció mértékét. Nem szabad egyszerre rázúdítani mindent.
– „Alkották meg?” – húzta fel a szemöldökét a tábornok.
– Igen, saját hatáskörben már mindent előkészítettünk. Csak a Bizottság végső döntésére várunk. Görgei feleségének tovább fog romlani az állapota, nem akartunk kifutni az időből.
– Értem – felelte szenvtelenül a tábornok. – A rehabilitáció pontos ütemterve?
– Minden azon múlik, hogy reagál. Ettől függetlenül a Terminálban legfeljebb öt napot tölt majd, elkerülendő a pszichikai függőség kialakulásának veszélyét – felelte Krögler.
A tábornok mellett ülő szikár, keskeny ajkú, hetven felé járó öltönyös férfi finoman felemelte a tollát, mire a tábornok intett neki.
– Krögler doktor, remélem pénzügyi tervezetet is mellékelt indítványához – mondta erőtlen hangon. – Tudtommal a Terminál működtetése rendkívül drága, és az idei költségvetésünk igencsak feszített.
– Öt nap, három nap biztonsági tartalékkal! Se több, se kevesebb! – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon Krögler. – Ha a Terminál ez alkalommal is bizonyít, meghozhatja számunkra azt az áttörést, amit várunk tőle.
– Helyes! – felelte a tábornok. – Van bárkinek is megjegyzése vagy kérdése?
A teremben mindenki néma maradt.
– Akkor szavazzunk! Aki támogatja, hogy a reintegrációs programot a Terminál segítségével kezdjük meg, kézfeltartással jelezze.
Az asztal körül ülők egymás után emelték fel a karjukat. Krögler elégedetten elmosolyodott.

Görgei arra ébredt, hogy fáj a feje. Pontosabban ez volt az első dolog, amit felfogott önmagából és a világból. Lassan kinyitotta a szemét, majd mindkét tenyerével dörzsölni kezdte arcát. Látóterét először fehér fény, majd homályos alakzatok töltötték be. Ismét megdörzsölte az arcát, mire a kép végre kitisztult. Egy kórteremben feküdt. A testét könnyűnek érezte, de ezen kívül semmi rendkívülit nem tapasztalt. Lassan felült, és csak ekkor vette észre, hogy nincs egyedül. Az egyik sarokban egy fehér köpenyes férfi ült, aki biccentett, majd elégedett mosoly ült ki az arcára.
– Jó reggelt, kedves László! – mondta a férfi, és közben felállt. – Üdv újra itthon!
– Hol vagyok, és ki maga? – kérdezte Görgei, és közben tapogatni kezdte magát. – Mi történt az Albatrosszal?
A férfi arca komorrá változott.
– Krögler doktor vagyok, én vezetem a kórházat, amiben most vagyunk. Önnek szerencsére semmi baja, illetve már semmi. Elszenvedett ugyan néhány kisebb törést és zúzódást, de most már nyoma sincs a sérüléseinek – felelte. – Az Albatrosszal kapcsolatban azonban már nem tudok ilyen jó hírekről beszámolni – tette hozzá.
– Emlékszem a vészriadóra… a kapszulák felé rohantunk… és aztán… – Görgei kezébe temette arcát.
– Sajnálom, de vigasztalja a tudat, hogy ön nem tehet semmiről. A küldetés már kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. A hajó elvesztése pedig…
– Teszek a küldetésre! Mi lett a többiekkel? – vágott közbe.
A doktor felállt, az ablakhoz sétált, és a mögötte elterülő tájat kezdte el vizslatni. Egy perc is eltelt, mire válaszolt.
– Tudtommal egyikük sem volt a rokona, vagy a barátja – felelte szenvtelenül.
– És? Ugyanolyan fickók voltak mint én. Együtt készültünk fel az expedícióra. Bár magának bizonyára csak nevek egy kartonlapon.
– Valóban. Egyiküket sem ismertem személyesen. Magáért viszont felelősséggel tartozom. Az a feladatom, hogy gond nélkül vissza tudjon illeszkedni a társadalmunkba. Ezért is ébresztettem fel itt, a Terminálban – mondta Krögler, miközben megfordult, és Görgei szemébe nézett.
– Hol? – kérdezte László meglepetten.
– Egy kísérleti eszköz, egy virtuális szoba. Kérem, ne ijedjen meg. A kiképzése során már amúgy is volt része hasonlóban. A különbség, hogy az évek során a technológiát tökélyre fejlesztettük, így nem tapasztal különbséget valóság és szimuláció közt.
Görgei meglepődött, de nem érzett félelmet, egyszerűen elfogadta azt, amit a doktor mondott.
– Talán furcsállja most a saját reakcióit, de az ébresztés során egy speciális készítményt adtunk magának, amitől könnyebben el tudja fogadni, amit hall és átél.
Kröglernek igaza volt. Görgei nem tudott dühös lenni rá, noha nem tetszett neki, amit mondott.
– Mennyi idő telt el?
– Két hét.
– Nem úgy értem. Mióta elindultam.
Krögler ismét az ablak felé fordult.
– Ön és a felesége is annyi időt töltöttek hibernálásban, amennyit terveztek – felelte egész halkan.
Görgeit mintha áramütés érte volna. Felpattant, lépett egyet, de rögtön meg is torpant.
– Viktória… a feleségem… engedjen ki innen… – a hirtelen jött stressz még a nyugtató gátjait is átütötte. Egy másodperccel később azonban ernyedni kezdett benne az indulat.
– Nyugodjon meg – fordult feléje Krögler. – Mindjárt találkozhat a feleségével.
– Hol? Kienged innen? Vagy felébredek, és a kórházban vár majd? – kérdezte nyugtalanul.
– Ön most is ébren van itt, velem, a Terminálban. A felesége is itt várja. Annyit kell tennie, hogy kinyitja azt az ajtót, átsétál a másik szobába, és máris találkozhat vele.
Görgei gondolkodás nélkül megindult az ajtó felé, majd megfogta a kilincset, de mielőtt lenyomta volna, megállt, és Kröglerre nézett.
– Ugye jól van? Nyugtasson meg, hogy semmi baja!
– Ugyanolyan üde és gyönyörű, mint aznap, amikor utoljára látták egymást – felelte Krögler. Arcára ismét ugyanolyan félmosoly ült ki, mint amikor Görgei magához tért.
A mérnök egy másodpercre becsukta a szemét, majd kinyitotta az ajtót, és szó nélkül távozott.

Az ajtó egy folyosóra nyílt, melynek egyik oldalán fehér székek sorakoztak. Fiatal nő ücsörgött az egyiken. A zajra odafordította a fejét, majd felpattant, és Görgei felé szaladt. Hang nélkül omlott a karjaiba, Görgei pedig szorosan magához ölelte. Hosszú percekig álltak így, miközben a nőt némán rázta a sírás.
– Viki… oly sokszor álmodtam rólad amíg úton voltam… nem szabadott volna itt hagynom téged – mondta László a felesége hosszú hajába fúrva az arcát.
Viktória egy arasznyit hátrébb lépett, majd Lászlóra nézett, és megfogta a kezét.
– Bárcsak bepótolhatnánk minden magányos és átsírt éjszakát – felelte. – Gyere! – tette hozzá, majd megfordult, és maga után húzta Lászlót, aki ködös szemekkel lépkedett mögötte.
Az utolsó ajtó egy parkra nyílt. A nap dél felé járt, szikrázóan sütött, de mégsem égetett. Lágy szellő fújt, és magányos bárányfelhők cammogtak át az égen. A fák közül madárcsicsergés hallatszott, a távolban pedig egy patak csörgedezett. László és Viktória kézen fogva sétáltak a füvön, el a kórház épületétől, be a fák közé. Egy lélek sem jött szembe velük.
Viktória a patakhoz vezette Lászlót. Lerúgta szandálját, majd belegyalogolt a vízbe. László követte. A víz kellemesen hűvös volt.
– Gyere! – húzta maga után férjét… – Amíg vártam, hogy magadhoz térj, bejártam az egész erdőt. Itt feljebb egy kis tóvá szélesedik a patak.
László nem szólt semmit, csak követte feleségét, akinek hófehér szoknyája minden egyes lépésnél vizesebb lett. Hosszú barna haját tincsekre szedte a szél, hamvasfehér karjait pedig libabőr pettyezte.
Ötven lépést sem tettek meg, és a patak mélyülni kezdett. Itt már a fák is sűrűbben nőttek, s méregzöld falként ölelték körbe a szélesre terülő patakot. Viktória elengedte László kezét, előreszaladt, be a sötétkék vízbe, majd egy csobbanással elmerült. Néhány másodperccel később felbukkant a víz alól, felállt, és hátravetette hosszú haját. A szétrepülő vízcseppek ezrei szikrákat szórtak a lombok közt betűző napfényben. László lassan megindult felesége után, az egyre mélyülő patakba. Kicsit furcsállta, hogy a víz itt sem hideg, de az eszébe sem jutott, hogy még mindig csak egy szimulációban van, és a patak hőmérséklete valójában csak egy változó a programkódban.
Viktória hosszú ruhája a testéhez tapadt, és a nedvességtől átlátszóvá vált, László csak most vette észre, hogy egy fehér bugyin kívül semmit sem visel alatta. Közelebb lépett a feleségéhez, de megcsúszott egy kövön, és nyakig merült a vízbe. Viktória jóízűen kacagni kezdett, de mielőtt felsegítette volna párját, lassan felhúzta ruháját, egészen a nyakáig, majd kibújt belőle, és bedobta a tó közepébe. László nem mozdult, csak gyönyörködött feleségében, aki ismét megrázta a haját, mellei pedig úgy ringtak, mint almák a szélben hajladozó faágon. Hosszú ideig nézték így egymást némán és mozdulatlanul, majd László felállt, átölelte feleségét, és smaragdzöld szemébe nézett.
– Soha többé nem hagylak el!
– Szeretlek – felelte a nő, és megcsókolta.
Percekig álltak így, egymást ölelve, majd Viktória egyszer csak kibújt férje karjai közül, és kiszaladt a tóból. László hirtelen nem értette a dolgot, de felesége kinézett az egyik fa mögül, és kacér pillantást vetett rá. László utánaszaladt, de mielőtt elkaphatta volna, Viktória nevetve odébb ugrott, és ismét szaladni kezdett. Egy darabig úgy kergetőztek a fák között, mint két kisgyerek, majd Viktória megadva magát lefeküdt az egyik fa tövébe, László pedig zihálva-nevetve vetette rá magát.
– Ejnye, hat éve nem láttalak, erre még meg is akarsz váratni? – nézett kicsit rosszallóan, de még mindig mosolyogva a felesége szemébe. Viktória arca egy pillanatra elkomorodott.
– Igazad van, bolond vagyok – felelte, majd elkezdte kigombolni László ruháját.
Viktória ismét megcsókolta férjét, majd a hátára fordította, az ölébe ült, és addig igazgatta a csípőjét, mígnem hangosan felsóhajtott. Ütemesen kezdett mozogni, fel és alá, majd előre és hátra, míg László először az ajkait, majd a nyakát kezdte csókolni, és a melleit markolászta. Hosszú percek teltek el így, majd a nő lefordult Lászlóról, és háttal a földre feküdt, magára húzva párját. Újabb ölelésben forrtak össze, Viktória László dereka köré kulcsolta lábát, és egyre gyorsuló ütemben és egyre hangosabban nyögdécselt. Egyszer csak halk sikoly töltötte be az erdőt, testük megfeszült, és néhány utolsó, feszes rándulás után elnémultak. Ugyanebben a pillanatban a szél zúgása hirtelen sistergésre váltott, Viktória bőrszíne pedig fakósárgára, majd szürkére, végül ismét üde fehérre változott. A jelenés idejére a nő teste megmerevedett, végtagjairól pedig eltűntek a libabőr apró kis duzzanatai. Mindez egy másodperc törtrésze alatt játszódott le, László pedig semmit sem vett észre belőle. Viktória már félig ernyedt testtel, csukott szemmel szuszogott a karjai közt. Újabb hosszú és néma percek teltek el, míg László leheletfinom csókokkal borította be felesége arcát, aki közben a hátát cirógatta. A nap már ferdén tűzött be a fák lombjai közt.
– Most már örökre veled leszek – suttogta Viktória.
– Örökre – ismételte meg László boldogan.

Krögler az irodájában ücsörgött, és az asztalán álló monitort figyelte, amelyen szinuszgörbék hada mellett apró kis ablakokban számsorok peregtek. Az egyik ablak hirtelen pirosra váltott, és pulzálni kezdett, de az orvos rezzenéstelen arccal bámulta tovább a kijelzőt. Egy idő után a vörösen pulzáló fény kialudt, majd az ablak bezárult, és más, kevésbé feltűnő ablakok nyíltak meg helyette. Krögler felállt, odalépett az egyik szekrényhez, kivett belőle egy üveget, és félig feltöltötte az asztalon álló poharát. Komótosan az ablakhoz sétált, és megállt előtte. Elmélázva nézte a kórház mögött elterülő erdőt a patakkal, majd nagyot kortyolt a whiskyből. A távolban vízesés morajlott.
Halk kopogás törte meg a csendet, majd az ajtó kinyílt, de Krögler ügyet sem vetett rá. Egy fiatal férfi hangja töltötte be a szobát.
– Uram… uram, a 23-as számú páciensünk… Görgei asszony…
– Tudom – felelte Krögler.
– Mit tegyünk, uram?
– Hamvasszák el – felelte szenvtelenül Krögler, majd újra a szájához emelte a poharat.
– És mi legyen a férjével? Kihozzuk?
– Maximum három vagy négy napja van hátra. Töltse azt vidáman – mondta Krögler továbbra is az ablaknak.
– Értem… és utána? – kérdezte óvatosan a férfi. – A bizottság…
– Köpök a bizottságra! Folytatjuk a kísérletet. Értékelhető adatokra van szükségünk. Tíz nappal tovább megyünk. Aztán majd kérdezősködhetnek, az már nem érdekel – fakadt ki. – Most pedig menjen, és ellenőrizze Görgei műszereit.
– Igenis! – felelte a fiatal férfi, majd sarkon fordult, és halkan becsukta maga után az ajtót.
Krögler visszaült az asztalhoz, megnyomott egy billentyűt a számítógépén, mire a számsorok helyett idilli kép jelent meg a monitoron egy fiatal párról, amint kézen fogva sétálnak egy erdei tisztáson. A férfi lehajolt, letépett egy kis virágot, és a nő hajába tűzte. A nő erre megpuszilta az arcát, majd vidáman megpördült, s miközben pukedlizett, finoman megemelte a szoknyája szélét, amiből csöpögött a víz.

Nyomtatás

Elolvasta:
18 862
Nyomtatás

[Kedves olvasók. Megállítanálak benneteket egy percre…
Ezt az összeállítást nem most készítettem. De… Egy évvel ezelőtt, még csak ismerkedtünk mi, szerkesztők is oldallal, én a hírösszeállítások szövegének felszerkesztésével a Torony oldalára. Mint kiderült még sikerült is eldugnom, nem a hírek között volt ez a megemlékezés, de megtaláltam. Most rendbeszedtem, a szövegsorokat kiigazítottam (mint a rétestészta húzódott szét). Így, talán élvezhetőbb. Viszont, aki már végigolvasta, azoknak jeleztem volna ezzel a pár mondattal… Az összeállítás nem új, csak összeszedettebb, rendezettebb.
Kellemes, szép ünnepnapot kívánok minden kedves olvasónak, alkotónak!
Tisztelettel: Pulai Éva]

Jankovics Marcell: Jelképkalendárium
(részlet)
Szent Korona

Első királyunk a kereszténységben az István nevet kapta. A névválasztás tudatos lehetett az európai keresztény államok közé beilleszkedni vágyó Géza fejedelem részéről: István, görögül Sztephanosz azt jelenti: „koszorú, korona”. Hogy a név jelentőségét felismerték, arról a Kálmán-kori Hartvik püspök-féle István legenda tudósít. Eszerint a szülés előtt álló Sarolt fejedelemasszony előtt álmában megjelent Szent István első vértanú, s így szólt hozzá: „Bízz az Úrban, asszony, s légy biztos, hogy fiút fogsz szülni, akinek e nemzetségben először jár korona és királyság, és az én nevemet ruházd reá”. Hartvik a görög nyelvben járatlanoknak még a szájába is rágja a látomás értelmét: „az István nevet kapta… mert ami «István» a görög nyelvben, «korona» a latin beszédben.”

Noha a legfőbb királyi jelvény, a korona általában mindenütt nagy tiszteletben részesült, az a fajta szentség és közjogi méltóság, amit a magyar nemzet tulajdonított a Szent Koronának, másutt ismeretlen volt. A megkülönböztetett tisztelet okai közt első helyen szokás emlegetni, hogy a hagyomány Szent István koronájával azonosította, sőt sokáig még a koronakutatók is úgy hitték, hogy a koronának legalább a felső része Istváné lett volna. Györffy György mindmáig az ő személyéhez köti a felső, úgynevezett latin koronát, amennyiben feltevése szerint az István fejereklyetartójából készült volna. (Koronánk készítésének helye és időpontja ma sem tisztázott egyértelműen.) Magam a korona hagyományok megszentelte közjogi állásának és tiszteletének fő okát abban látom, amit a legenda is a szánkba rág, nevezetesen: Szent István és a korona a nevükben egyek. Hagiosz Sztephanosz „hungarus” magyarra, vagyis latinra fordítva szent koronát jelent, s mint ilyen lett a személy, később az ő nevét viselő tárgy a keresztény magyar államiság megtestesítője. Más szóval, a korona Sztephanoszt, első királyunkat, annak személyén keresztül pedig a mindenkori királyt jelképezte. (A korona megszemélyesítésére a régi katolikus naptárban is találunk példát. A latin Korona, azaz „Koszorú” asszony és katona férje, Viktor, azaz „Győző” ókeresztény vértanúk ünnepét május 14-én ülték meg régen. Jelképes kettősük neve ugyanazt a gondolatot fejezi ki, mint István királyé. A koszorú a győztesnek kijáró diadém, a korona pedig a királynak.)

Szent István névünnepe, István király, Szent Király vagy egyszerűen Király napja, 1949 óta az Alkotmány és az Új kenyér ünnepe, a rendszerváltás óta legfőbb állami ünnepünk lett. István szentté avatása, névünnepének naptárba iktatása, amihez VII. Gergely pápa adott felhatalmazást, I. (Szent) László király és a magyar püspöki kar érdeme. (Csak az 1179. évi III. lateráni zsinat óta lett a szentté avatás az Apostoli Szék kizárólagos joga.) A szentté avatási eljárás részeként 1083. augusztus 20-án, a Nagyboldogasszony nyolcadába eső vasárnapon nyitották meg István király sírját. A magyar egyház ezt a napot iktatta a naptárba István névünnepeként.

Szabó Lőrinc:
Kenyér

Beléd haraptam, áldott kenyér,
és elborzadtam – Habfehér
tested kisértete oszlani
kezdett, zöldülni s foszlani,

s köröttem az eltünt szobák
falain, az utcán, a városon át
őt láttam mindenütt, csak őt,
a milliárdlelkű mezőt,

ahogy szétcsapott, ringva, – már
tenger volt, végtelen határ,
zöld végtelen, aztán rőt-arany.
Hány kalász élt ott, boldogan,

hány külön-külön kis akarat,
s minden kalászban mennyi mag,
és minden magban mennyi mult
s mennyi jövendő párosult!

– Aztán egyszerre magamat
láttam, e roppant áradat
gyilkosát, isten gyilkosát,
aki kaszával belevág

az örök csodába, töri, üti
a szent anyagot, megsüti
s eszi istent, aki test, aki vér –
S letettelek, darab kenyér,

s fölvettelek, elnéztelek,
magamban éreztem az életedet, –
aztán lassan úgy ettelek tovább,
mint a hivő az úrvacsorát.

1.(Szent) István király (születési nevén Vajk, Esztergom,[1][2] 969.[3] – Esztergom-Szentkirály,[4][5][6] 1038. augusztus 15.) az első magyar király. Uralkodása alatt a magyar törzsek szövetségéből kialakult fejedelemséget egységes, keresztény magyar királysággá alakította át. Ez 1028-tól az egész Kárpát-medencére kiterjedt. Az általa meghirdetett új politikai irányvonalnak ellenszegülő törzseket (klánokat) fegyverrel vagy békés úton behódoltatta, a lázadásokat leverte. Az ezeréves magyar törvénytár az általa alkotott törvényekkel kezdődik. Az államszervezet kiépítésével párhuzamosan megszervezte a magyar keresztény egyházat, ezért ő és utódai viselhették az apostoli király címet.
Apja Géza magyar fejedelem, anyja pedig az erdélyi Zombor Gyula Sarolt nevű, Konstantinápolyban keleti rítus szerint megkeresztelkedett leánya volt. Anyai nagybátyja Prokuj gyula volt, aki István születése környékén költözött át tiszántúli területeiről Erdélybe. István a 970 és 980 közötti időszakban születhetett. Születésekor a türk eredetű pogány Vajk nevet kapta, mivel a mainzi érsek által a magyarok számára küldött térítő, Brúnó püspök[7] ekkor már nem tartózkodott a Kárpát-medencében.

Adalbert prágai püspök gondoskodott a fiú keresztény szellemű taníttatásáról, és ő volt az is, aki megkeresztelte (feltehetően 994. és 996. között[8]). Névadója az első keresztény vértanú, István volt, vagy éppen Géza keresztségben kapott nevét örökölte (Sztephanosz, magyarul István). Vannak olyan feltevések is, miszerint Vajkot apjával, Gézával együtt 972-ben keresztelte meg Sankt Gallen-i Brúnó. Ennek az elméletnek két tény is ellentmond. Az egyik az, hogy egyes források 975-re teszik Vajk születését, a másik pedig az, hogy ha ilyen korán áttért volna a keresztény hitre, nyugaton nem Vajkként ismerték volna még sokáig. Emellett több forrás, kútfők, a legkorábbi István-legenda, illetve egy 14. századi krónika is említi Vajk keresztelőjének nevét, Adalbertet.

István és Gizella házasságából feltehetően több gyermek született, egyes elméletek szerint két fiú és három lány. A két fiút név szerint is ismerjük. Egyikük Ottó, másikuk – akit 1083-ban szentté avattak és később Imre néven tiszteltek – a Henrik nevet viselte. Ottó még nyilván III. Ottó császár életében, tehát 1002 előtt született, míg Henrik talán 1007-ben, akkor, mikor már Gizella testvére – Szent Henrik – ült a trónon. Ottó bizonyára fiatalon meghalt, így utódlás szempontjából Henrik maradt az uralkodópár egyetlen reménysége. Így neveltetésére is nagy gondot fordítottak, a velencei Gellért is foglalkozott a trónörökös tanításával, István pedig az Intelmekben foglalta össze fia számára a jó király teendőit. Szülei ki is házasították, ám mikor 1031-ben vadászat közben egy vadkan halálra sebezte, minden remény elveszett arra, hogy István egyenes ágon adja tovább királyi címét. E szörnyű csapás beteggé tette a királyt, és az csak tetézte fájdalmát, hogy közvetlen rokonai között senkit nem látott alkalmasnak, hogy örökébe lépjen és keresztény hitben megtartsa az országot. Apja testvérének fiai, Vazul és Szár László jöhettek számításba, azonban László még mindig pogány hiten volt, Vazul pedig bizánci rítusú keresztény volt. Választása végül lánytestvérének fiára, Orseolo Péterre esett, aki már az 1020-as évektől kezdve a magyar királyi udvarban élt, mert az Orseolo-család ellen fellázadtak a velenceiek, így Péter anyjával és húgával együtt István udvarába menekült. István döntése Vazulból elégedetlenséget váltott ki és kevéssel 1031 előtt merényletet követett el István ellen. István nem ítélte halálra a lázadó Vazult, de uralkodásra alkalmatlanná tette azzal, hogy megvakíttatta és fülébe forró ólmot öntetett. Vazul fiait, Leventét, Andrást és Bélát pedig száműzte az országból.

Gizella és a trónra jelölt Péter között feszült viszony alakult ki, aminek feltehetően az volt az oka, hogy Gizella anyai fájdalma féltékenységbe csapott át fia elvesztése felett. István a kettejük között kialakult viszonyt szomorúan szemlélte és mindent megtett, hogy összebékítse őket, de ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel.

Élete vége felé még egy merényletet kíséreltek meg ellene. A forrás arról számol be, hogy a palota négy főembere látván a meggyengült királyt megpróbálták megölni Istvánt, ám mikor az alvó király mellé lopakodtak, a kard a földre hullott és a király felébredt. Büntetésül a király megvakíttatta őket és „bűnös karjukat” levágatta. Élete végén még egyszer megmutatta, hogy képes erős kézzel irányítani az országot: a békés szándékkal Magyarországra érkező besenyők ellen erőszakkal fellépő határvédőkre szabott ki példás büntetést, kettesével köttette fel őket szerte az országban.

István 1038. augusztus 15-én halt meg, holttestét az általa emeltetett székesfehérvári bazilikában helyezték örök nyugalomra.

A Képes krónika egyik illusztrációja: István király elfogatja Gyula erdélyi vezért 1003-ban.

Haláláról a Képes Krónika a következőképpen ír:

krónika, 70. SZENT ISTVÁN KIRÁLY MEGHAL, ELTEMETIK FEHÉRVÁROTT A szentséggel és kegyelemmel teljes Szent István király azután országlásának negyvenhatodik évében, a Boldogságos, mindenkoron szűz Mária mennybemenetelének napján kiragadtatott e hitvány világból és a szent angyalok társaságába került. Eltemették a fehérvári bazilikában, amelyet ő maga építtetett Isten szentséges anyja, a mindenkoron szűz Mária tiszteletére. Sok jel és csoda történt ott e Szent István király érdemeinek közbenjárására, a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségére és magasztalására, aki áldott legyen örökkön örökké, Ámen.[9]

Jegyzet:

1 Szent István kisebbik legendája (ill. ezt átvéve a Hartvik-féle legenda) említi Esztergomot István születése helyeként, de ez az adat István korabeli forrással nem igazolható.
2 A mai bazilika északi lépcsőtornya mellett helyezkedett el a Szent István protomártír-templom, amelyről egy 1397-es cannonica visitatio azt mondja, hogy a mellette fekvő, kápolnává átalakított szobában született. (Dercsényi Dezső: Az esztergomi királyi palota) A helyet ma emléktábla jelöli.
3 Képes Krónika – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, Budapest, Fordította és a szövegmagyarázatokat összeállította Geréb László, 72. oldal
4 István halála
5 Esztergom.hu
6 Hankó Ildikó: Királyaink tömegsírban
7 KRISTÓ GYULA, SZENT ISTVÁN KIRÁLY, Budapest, Neumann Kht., 2002
8 http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b1001/00-056-03Kristo.html Az a tény, hogy német földön még évtizedekkel később is Vajkként beszéltek róla, ezt a későbbi időpontot erősíti.
9 Képes Krónika – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, Budapest, Fordította és a szövegmagyarázatokat összeállította Geréb László, 78. oldal

hu.wikipedia.org

Szent István király megkereszteltetése

Ezen hazánkra nézve legnagyobb fontosságu eseményt, mellyet Geiger nagyhirü rajzai után müvészi jelenetben állit elénk mai képünk, Jókai Mór is leirja a „Magyar nemzet történetében,” s bár az ő felfogása némileg különbözik az itt előállitott jelenettől, de épen olly megható képet rajzol az olvasó képzelete elé, s mindenki örömest olvasandja a szép leirást a „Szent tűz és szent viz” egymás elleni harczáról.

* * *

Magyar honalapitóink mennyire fölül voltak emelkedve hun és avar hóditó őseik világnézetein, mutatják azon módszerek, mik által Magyarország lételét nemcsak kivíni, hanem megszilárditani is törekedtek.
A hatalom, melly nemességgel párosul, nem félelmet, hanem tiszteletet idéz elő. E tiszteletre törekedtek eldődeink.
Árpád kibékité népével a honában lakó nemzetiségeket, István kibékité vele Európát.
Árpád megszerzé honfitársai becsülését nemzetének. István az európai népekét. – Fegyverei tették hatalmassá, alkotmánya tette tartóssá e nemzetet, de a keresztyén hit tette szükségessé Európában.
A bakonyi erdők mélyén, a még akkor irtatlan rengetegben maig is találni itt ott elszórva nagy négyszögü fehér köveket, miken világosan láthatók az emberi kéz faragványának nyomai.
Az ezredik évében a Megváltónak, e fehér kövek egy nagy oltár emelvényéhez voltak összehordva a Tapolcza forrásánál, mellyen hajnalonként kigyuladt a szent tűz s a néma vidéken végig hangzott a táltosok reszkető éneke, kisérve a zuhogó forrás orgonahangjaitól, mig a körüle gyült bajnokok népe égő szövétnekeket tartva kezeiben, hallgató áhitattal várta a rózsás égen megjelenő napot. Csak a beszédes kard csörrent néha közbe-közbe egyet.
S ha az első sugár kilövelt a hegyek mögül, az átalános üdvkiáltás mellett ezer kard villant ki egyszerre a megjelenő ős isten tiszteletére, a táltosok darabokra vágott állatok tagjait hányták fel a levegőbe s a mint azok az oltár tüzébe estek vissza, jósoltak a napisten jó kedvéről. – Ha vérvörösben jött fel a nap, harczot, ha felhőktől eltakarva, gyászt, ha tisztán, örömet, diadalt jósoltak belőle.
Az áldozati állat rútabb részeit: a vért, epét, a beleket egy mély gödörbe ásták; ott a föld alatt lakott a rosz isten, Ármány, annak szállt le az áldozat, a verem száját egy fekete kő fedte be, az volt az ő oltára.
Egy hajnalon sötét fellegek takarták el a feljövő napot az áldozók elől; a távolban hallatszott a torló fekete felhők haragos morgása.
A hajnali vihar, az égzengés a napisten ébredésének órájában soha sem volt jó jelenség. Mi vész közelitő kérdék az áldozók táltosaiktól.

A táltosok vénje az oltárhoz lépett, mit a harczosok félkörben álltak körül.
A vén táltos lekerité nyakából párducz kaczagányát, s a földre teritve, reá állt, földig érő öltözetét elől egy sor fényes köves gomb kapcsolta össze, hosszu hófehér szakála boglárosöveig ért le, s szabadon lengő fürteit magas hermelinsüveg fedezte, a táltos vak volt, szemei előtt régen zárva volt a látott világ; annál inkább hitték: hogy nyitva előtte a láthatatlan.
Az oltáron égett a tűz, a táltos kezébe vette dárdáját s háromszor kört vágva a levegőben vele, hallgatózva figyelt a baljóslatu hangra, mit a süvöltő dárdahegy hallatott.
Ekkor egy hófehér paripát vezettek elé, mellynek hátán még ember nem ült; a táltos megfogta egy kezével a szép állat sörényét s más kezével szügyébe döfte dárdáját. A nemes paripa magasra szökött, s azután egy szomoruat nyeritve összeroskadt, a táltosok nemesebb részeit levagdalva az oltár tüzére hányták.
A táltosok vénje ezalatt dárdája nyelére támaszkodva, látni nem tudó kőmerev szemeivel a távolba bámult, s az áldozati ének végeztével, látnoki sejtelme képeit elkezdé mondani.
„Tul e hegyeken, hol a tölgyek erdeje végződik, ősemberek közelitnek, kemény szőrruhában, alázatos fővel; – az idegen ének, mi ajkaikról hangzik, megreszketteti a szivet, – a legvénebb, ki elöl jő, egy keresztet hoz kezében, az idegen isten győzelmi jelképét.”
– Meghaljanak! ordita fel az áldozók tömege.
A táltos csendet inte.
„Ti nem bánthatjátok őket. Köztük három fejedelmi fő van, egyik a császár Ottó, másik Henrik herczeg, harmadik Árpád unokája, Győző, a fejedelem, kire eskü szerint fegyvert magyar nem emelhet.”
A nép közt egy elfojtott sohaj volt hallható.
„A Fehér Várban, folytatá a táltos, a magyar nemesek vannak összegyülve, a fejedelem fia, Bajnok (Vajk) menyegzőjét tartja, az énekesek lantja csatákról zeng és szerelemről.
„Most lehangzik hozzájuk az idegen ének a dombtetőről, az érkező zarándokok fölmutatják a vigadóknak a keresztet, azok felkelnek e jelre, elhajitják poharaikat…”
– És kardhoz nyulnak nemde? – kérdé Kupa, az áldozók vezére.
„És térdre hullanak” felelé a táltos.
A fájdalom orditása tört ki minden ajkról.
„Egy nagy ház nyilik meg előttük, mit a kereszt istenének épitének. Nem az ég az ő temploma, mint Hadurnak… A ház belsejében egy márvány medencze áll, a szent vizzel szinig töltve. E szent vizhez egy ifju közelit, mezitlábbal, fehér ruhában, kezét összetéve a szemeit az ég felé emelve…  Ez ifju neve Bajnok…
Bajnok! kiáltának fel rémülten az áldozók. A vihar dörgött a villám czikázott fölöttük.
A táltos folytatá visióit, hangját néha tuldörgé az irtózatos vihar.
„A medencze előtt egy ősz ember áll, hosszu aranyos öltözetben, egy kezében gyémántokkal kirakott pásztorbot, másikban vert aranykehely…… A fejedelem letérdel a medencze szélire. Az ősz ember megmeriti kelyhét a szent vizben. Csodálatos éneklés hallik. A házat csillagfény árasztja el. A fejedelem meghajtja fejét. A szent víz fejére csordul.”
E pillanatban a villámropogás közt leszakadó felhő irtózatos rohammal ömlött alá, egy percz alatt kioltva az oltár tüzét.
Az áldozók megrettenve hajtják le fejöket; a szent tüzet kioltó vizrohamban, a szent vizet vélték látni, mellynek leomló cseppjei e pillanatban Bajnokot, a fejedelem fiut, az egybegyült nemesség láttára Istvánnak keresztelék.

Vasárnapi Ujság 1854-1860

http://epa.oszk.hu/00000/00030/00200/datum05421/cim205422.htm

Szent István törvényei az admonti kódex első lapján

Lázár István, Képes magyar történelem. Corvina, Budapest, 1993, 32. old., 23. kép. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest.

SIS HONESTUS
Szigethy Gábor előszava

Az mi régi szent István királyunknak
koronája semmi a pallosa nélkül.

Zrínyi Miklós, 1663.

Égtek a gyertyák, zsolozsmáztak a papok: István király szentté avatására készült az ország. Kovácsolták a glóriát.

István nagyobbik legendája, amely László király rendeletére 1077 körül íratott, szent életű, bölcs királyt fest, keresztény és emberséges uralkodót, kegyes királyt, akinek kezéhez vér, mocsok nem tapadt, s aki szent életével érdemelt magának helyet a szentek között.

Könyves Kálmán, a tudós király harminc év múlva szigorú törvényekkel igyekezett rendet teremteni elkanászodott országában. Az államalapító, birodalmat szervező Szent István királyt nagy uralkodó elődnek tekintette, s emlékét, tiszteletét kívánta alattvalóiban ébren tartani; bizonyítani: uralmának szigorúsága István uralkodásának szigorúságában gyökerezik. Megíratta István király kisebbik legendáját, amelyben a nagy király fegyelmezett államrendjéről mesél tanulságos példabeszédet a legendaíró, törvényeket megtartató kemény, határozott, erőskezű hatalomról.

E kisebbik legendában olvasható egy történet, amely a korábbi legendában nem szerepelt.

István király álomba szenderül, s egy gazember, akit aljas tettre három társa bújtott föl, belopódzik a király hálószobájába, köpenye alá rejtett karddal, gyilkos indulattal. Az orozva gyilkolni készülő – a legendaíró úgy mondja: égi jelre – elejtette kardját, a fém a kövezeten megpendült, s a zaj felriasztotta álmából a királyt. A király lábai elé boruló, bocsánatért könyörgő gyalázatost István nem bünteti, kegyesen útjára engedi, de három cinkosának nevét tudakolja, hogy azokat méltóképpen büntethesse. Hartvik püspök néhány évvel későbbi legendaszerkesztményében a történet itt véget ér, ám a legendában olvasható még egy mondat: Hogy pedig az utódoknak okulására legyenek, és tanulják meg uraikat a legnagyobb tisztelettel tisztelni, látásuktól őket megfosztotta, ártó kezüket levágatta, s akik igaztalanul az igaznak vére ellen fondorkodtak, igazságos ítélettel bajos életre jutottak.

Hartvik püspök tehát vakításról, csonkításról nem tud. E véres tetteket – szent legendáját cirkalmazva – nem említi. Az ő királymeséjében a kegyes és bűnbocsátó, igazságos király áll előttünk. Földi szenny, evilági mocsok nem piszkolja István szent arcképét. Feltételezhetően Hartvik püspök a kisebbik legenda szövegét olvasva-másolva érdektelennek, elhagyhatónak ítélte a három összeesküvő megcsonkításáról írott mondatot. A hatalom olykor véres tettekre kényszerül, de nem István csonkította s vakította meg az ellene lázadókat. István szent és kegyes király. Példaképül álljon élete, ne rettentésül.

És elhagyta az utolsó mondatot. És csak magában, titkon merengett azon: a háttérben meglapuló cimboráknak, akik gyilkolni gyávák voltak (vagy előtérbe tolt társuknál voltak hatalmasabbak, s ezért kímélhették kezük a véres munkától?), István, a kegyes, jó király miért nem kegyelmez?

István 46. törvénye: Valaki embert öl karddal, azon kard által vesszen el. Éjjel, karddal kezében áll királyi ágyánál egy férfi, gyilkolni készül, az uralkodóra, Isten felkent emberére emel kezet, és István megbocsát. Miért? Mert kegyes, keresztény király. S akik a háttérben maradtak, akik csak titokban törtek életére, azok számára nincs irgalom. Szemük világa vész, karjuk hullik. Miért? Mert István bölcs politikus. Egy orgyilkosnak megbocsát, így besúgó, bizalmas emberévé avatja, akit bármely pillanatban eltehet láb alól, hisz az királyát meggyilkolni készült, ezért bármikor jogos büntetés a bárd. Most a megrettentett, besúgóvá aljasult összeesküvő három cimboráját leplezi le, máskor majd másokat. S eltűnik a süllyesztőben, ha már túl sokat tud s nem lesz többé urának szüksége rá.

A kisebbik legenda ilyen olvasatáról nem maradtak írásos dokumentumok.

Jeles prózaírónk, a Karthauzi Névtelen a mohácsi vész idején már regényes István-alakot fest, jóságost és keménykezűt, keresztény hős-királyt, akire hazánknak – nyakunkon a török – égetően szüksége lenne. E fondorlatos összeesküvésről s a leszámolásról nem tud, Vazul megvakítását is Gizella királyné ármánykodásával magyarázza, mint a Képes krónika írója másfél száz évvel korábban – így törölve le István szent arcképéről a pogány bosszúállás gyanújának sarát.

Egy évezred van a hátunk mögött. Néhány legendából próbáljuk magunk elé varázsolni államalapító királyunk arcképét. Arcképet, amelyet ezer éve koronként másképp festettek, másképp faragtak, másképp díszítettek.

A lét meghatározza a tudatot. A festett arckép színeit a kor.
István a kegyes keresztény uralkodó. István a szigorú és keménykezű államalapító. István a törvényteremtő. István a véreskezű. István a bölcs.
Ezer év arcképei. Válogathatunk. Eltévedhetünk.
Kovácsoljuk a glóriát.

Az Intelmek, István királynak Imre herceghez írott elmélkedései sok vihart látott bölcsességek. Kódexekben maradt ránk latin nyelvű másolata, a királyi törvények első darabjaként, noha az Intelmek nem törvények, hanem tanító célzatú erkölcsi tanácsok. A XVIII. században fordították első ízben magyar nyelvre, azóta többször is. Fordították: értelmezték az ezeréves szöveget.
A lét…

Azt írja István király: Nam unius linguae uniusque moris regnum, imbecille et fragile est. A nyelvi finomságok különbözők, a fordítások tartalma azonos: Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Tudós dolgozatok sokasága világította meg e mondat s a hospesek, az idegen jövevények hazánkbeli helyzetéről írott fejezet értelmét. Ki így, ki úgy magyarázta István király e bölcs gondolatát.
E fejezet egy másik mondatát már nem sikerült ilyen egységesen lefordítani. A latin szöveg: …quae omnia regiam ornant et magnificant aulam…
1808-ban – ne felejtsük: Napóleon hadi diadallal közeledik gyötrött országunk határai felé – a magyar fordító így visszhangozza e mondatot: mind ezek által a Királyi Udvar ékesíttetik és magasztaltatik… A regiam és aulam szavakat összevonta tehát, s a királyi udvar fényességéről beszél, a hatalom központjáról, ahonnan minden jó kisugárzik. S egy másik mondatba betoldott megjegyzéssel hangsúlyozza: soknemzetiségű országban idegen király – nálunk akkoriban L Ferenc Habsburg-uralkodó – teremthet s teremt erős, szilárd birodalmat, összefogva, egybekovácsolva az ellentéteket.
A Millennium idején így hangzik magyarul e mondat: ami mind a király udvarát ékesíti és teszi nagyságosabbá.
Ma: mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli.
Nyelvtanászok bogarászhatják: melyik a helyes fordítás. Habsburg-uralkodók uralkodása idején talán bocsánatos grammatikai vétek, ha a fordító a regiam és aulam szavakat összevonja, s a királyi udvar fényét, erőt adó szerepét hangsúlyozza. Ma nyelvtanilag korrektebbek vagyunk: regia – ország; aula – udvar. Így logikusabb a következő mondatban – Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő – a regnum szó ország értelmű fordítása. Hisz a regia (királyi palota, királyi székhely) és a regnum (királyi uralom, királyság) egytövű, rokonértelmű szavak. Összetartozást jelölnek: 1015-ben a királyi hatalom és a királyság, királyi udvar és ország még nem elkülönült fogalmak.
Vagy talán a Millennium látszatmámoros évtizedében az osztrák királyi udvar és a magyar ország szembenállását kívánta finom árnyalattal érzékeltetni a fordító? Ma a hatalom és az ország egységét, összeforrottságát hangsúlyozzuk?

Azt írja István király: sis honestus.
Egyszerű mondat, könnyen lefordítható. Pápai Páriz Ferenc híres szótára szerint: honestus – tisztes, becsületes, emberséges.
Jordánszky Elek 1808-ban István király mondatát így fordítja: légy ember becsülő. Szép fordítás. A becsület erényét emberszeretettel s cselekvő magatartással kapcsolja egybe. Sis honestus: cselekedj tisztességgel, önállóan s az emberek kedvére.
A Millennium idején: légy tisztességtudó. Tisztességtudó magyarul azt jelenti: engedelmes. Szófogadó értelemben is használatos. Korabeli német szóval: gutgesinnt.
Tormay Cecíliának a két világháború között szintén e szó tetszik.
Ma árnyalatok nélkül fordítjuk: légy becsületes.
Amikor István király, háta mögött egy elporladt pogány évezreddel, 1015-ben papírra vetette – vagy tudós szerzetesével megíratta – intelmeit, amikor csak beszélt magyar nyelvünk helyett az árnyalatokban és írásbeliségben gazdag latin nyelven megalkotta erkölcsi testamentumát, amikor Imre herceget életre, uralkodásra, emberségre akarta atyai szóval tanítani – így szólt: sis honestus.

Egy évezred van a hátunk mögött.

István király intelmei
Az előszót és a jegyzeteket írta SZIGETHY GÁBOR sorozatszerkesztő
Fordította: Kurcz Ágnes
http://mek.niif.hu/00400/00446/00446.htm

De Sancto Stephano rege Vngariae XXI avgvsti
Nota Hálá adásunkban
részlet

Az kinek ma vágyon szent ünepe napia,
Ezt á kereszténség nagy örömmel aldgya,
Az magyar nemzetnek kj elsö kyralia
Vala az Christusnak szentséges szolgaia.

Szent Istuan kyralinak össi Texuss vála,
Az atya peniglen néki Geizá vala,
Szülö édes annya az Sárolta vala,
Christus urunk hitit az kik vették vála.

Midön Geizá herczeg azon gondolkodnék,
Sárlotta aszszonnyal ezt meg nyerhetnéik,
Hogy meg térhetnének bálvany imadások
Az Christus hitére; hogy ök alonnának,

Egy eyel nekiek boldog szüz Maria
Ottan meg ielenék, és imigyen szola:
Rövid napon néked az ur Isten, Geizá,
Hidgyed, egy szép fiat ad, kire ö ezt bizta.

Az ki Eztergamot világra szülleték,
Szent Albert püspöktöl meg köröszteltetik,
Es Istuannak azért ottan nevezteték,
Kiben az Istennek malásztya lakozzék.

Mert vén emberek-is minden iámborságnak
Peldaiat vehetik alazátosságnak,
Azért elöször-is nevét mi urunknak
Hallaték ö töle az Jesus Christusnak.

Midön az ö atya meg vénhedet vála,
Halálához penig készülni ákara,
Alazátos szivet Istennek mutata,
És halákat néki tizta sz ivböl ada.

Inté magyárokat azért, hogy mágoknak,
Még él, feiedelmet ök választannanak
Szorgalmatos gondgyat az ki országoknak
Visellye mindenben az Magyar országnak.

Minnyaian magyarok szent Istuánt, urokát,
Mind edgy ákarátból ottan ö mágoknak,
Az kit nem herczegnek, hánem kyralioknak,
Örömöst valasztak elöttök iároknak.

Karthauzi Névtelen
Bódogságos Szent István királnak legendája
(Érdy-kódex, 1526)

Úr Jézus Krisztus sziletetinek utána olymint száz héján ezer esztendő felé írván, mikoron tebb országok között, úgy, mint ez ország krónikájában találjok, az szittyai magyarok Konstantinápolt es egész Geregországot feldúlták volna, es ez világon szerteszerént kereszténységben es sok pusztaságot töttenek volna, miért ők pogányok valának: vala azon időnek utána egy hatalmas kapitány fejedelem, kinek Takson vala neve, es mind egész Alföldet, Rácországot mind Geregországig hódoltatja vala. Es lakása vala Takson-Ó-Révi az Alföldön. Ez fejedelemnek időjártában lének két fiai, Gejcsa es Mihál. Ez Mihál fejedelemnek lének esmeg két fia: egyiket nevezé Kopasz Lászlónak, az másodikat Vazulnak. Kopasz Lászlónak időjártában lének három fiai: András, Béla és Levente. Bélátul lén Szent László Lengyelországban, kirűl nyilvábban vagyon megírván Szent László király életében. Taksonnak az első fiátúl, kinek vala neve Gejcsa, azon időben, mikoron Krisztus sziletetinek utána írnának kilencszázhatvankilenc esztendőben, Úristennek kiváltképpen való malasztjából szileték Szent István királ; Szent István királtul tebb fiai között szilétek az édes szíz Szent Imre herceg, kinek szentséges életét, ha Isten egészségben hagyand, az ő szent innepe napján meghalljok nyilvábban.

Mastan emleközjünk az ő szent atyjának méltóságus szent életéről. Mikoron azért bódogságus Szent István királ felserdült emberkorában jutott volna, gyoropodik vala mint mennybűl adatott nemes magzat, szent ajándék, mind Úristennek, mind embereknek látására jó erkőcsben, jámborságban, szent malasztban, isteni félelemben es szeretetben, es mindennek utána szentséges életben, lelkét éltetvén ajojtatus imádságokkal, elméjét mennyei gondolatokkal, ezvilági testi életét szent bejttel, vigyázással es szarándokjárással; felette kilemben, honnem az mastani urak, fejedelmek es nemesek.

Mikoron azért Úristen az királságban megerősöjtötte volna, ottan pokolbeli sátán utánaerede, hogy elejtené, mert nehezzé tartja vala, hogy az ő szent érdemének miatta ez országot kezébűl kiszalasztotta volna. Vala azért időben Somogyságban egy pogány hatalmas herceg, kinek Kuppán vala neve, az régi kopasz Zirind fejedelemnek maradéka; ki még Szent István atyjának életében es erősen uralkodik vala mind egész Somogyságban es Szalaságban. Mikoron Szent István királnak atyja, Gejcsa kimúlt volna, támada fel ez gonosz kegyetlen herceg, akarván Szent István királ anyját gonosságot szerént magának venni, az szent királt megölni, es mind ez egész országnak uraságában esni. Szent István királ hallván az gonosz szándékot, egybenhívá az magyari urakat, es dicsőséges Szent Márton pispeknek segödelmét kérvén, kiszálla Kuppán herceg ellen; es tevé hadnaggyá Vencellinus nevű urat, ki jött vala hozjá Németországból. Es mikoron nagy erős itközetöt töttenek volna, Úristennek irgalmasságából adaték az diadalom Szent István királnak. Es azon hadban Vencellinus hadnagy megölé Kuppán hercegöt, kiért nagy sok ajándékot es tisztösségöt vén az szent királtúl. Es az gonosz hitetlen somogyi hispánt vágatá néggyé Szent István királ: egyik részét kildé isztragomi kapura, az másodikat Veszprímmé, az harmadikat el-fel Győrré, az negyediket el-bé Erdelben: miért mind ez egész országnak ellensége volt.

Másod hada Szent István királnak lén erdeli vajdával, kinek Gyula vala neve, kinek leányátul való vala Szent István királ, kinek Sarolt vala neve, Gejcsának felesége. Mikoron azért írnának ezerkét esztendőben, Szent István királ nyomoték erdeli vajda ellen, es mikoron meggyézte volna, fogá meg Gyulát, mind asszon feleségével es két fiaival kidé be Magyarországba fogva, mert annak elette gyakorta való izenettel es írással intötte vala őtet, hogy lenne keresztyénné, es szennék meg ez ország háborgatásátul. De soha reá nem hajthatá, hanem az hitetlenségbűl. Nagy erőszak es ugymint akaratja ellen mind őhozjá tartozóval kihajtá, es megkeresztölteté. Annak utána jámborúl élvén, úgy tartá mint jó atyját, es holtok után Fejérváratt nagy tisztösséggel temettette el. Es Erdőség az időtül fogva Magyarországhoz hallgatott mind ez ideiglen.

Harmad jeles hada lén Szent István királnak az bologárok es oláhok ellen Havaselföldében kikkel annéval erősebben viaskodék, míg erősebb helyen lakoznak vala, kiknek fejedelmök Kéán vala. De mikoron meggyézte volna őket, nagy mondhatatlan kéncsöt és kazdagságot nyere, es az országot adá tisztül egy régi ősinek, kinek Zoltán vala neve; es hazajeve az szent királ nagy nyereséggel Magyarországban. Az Zoltán fejedelem kedég Havaselföldében nagy erekes lén, es hatalmas, kitől származának az Zoltánok, es ez országtúl elszakadván, nagy sok nyomorúsággal fizeték meg az jótételt. Szent István kedég az nagy nyereségből nagy sok szentegyházakat es klastromokat rakattata ez országban Úristennek, asszonunk Szíz Máriának es az mennyei dicsőséges szentöknek tisztösségökre, kiket kilemb-kilemb városokkal, valálokkal es kiül-belöl való szépségökkel megerősöjtvén, kiket ez mastani jobbágy urak es nemesek felégetnek, elpusztojtnak es magoknak foglalnak, kiknek bosszúállója az teremtő Úristen.

Ennél sokkal több hadakozási voltanak bódog szent királnak ez szegén országnak ótalma mellett, kiket ha mind megírnánk, idő sem szenvedné. Annak okáért késalkodjunk arról ő szent neve dicséretire, mely szorgalmas lett legyen, mind ő asszon feleségével, Készlával, szentegyházaknak gondviselésében. Úgy olvastatik rólok az ország krónikájában, hogy minden esztendőben eljárják vala ez országot, meglátogatván, nézögetvén minden szentegyházakat, kikben kiül-belöl ha mi fogyatkozást láttanak, addég onnan el nem mentenek, míg szerével meg nem épöjtették. Azonképpen Készla kerálné asszon misemondó ruhákat, oltárőtözetöket, keresztöket es egyéb egyházbeli ruhákat megnézögetvén, megujogat vala. Továbbá egyházi népekről es fejedelmekről az szent királnak oly nagy gondja vala, hogy ennenmaga meglátogatta őket, visitálta, examinálta, ha jól él avagy gonoszúl, ha anyaszentegyházhoz lát, ha vigyáz az szegén népön, ha pásztorságát szerével viseli. Akar papok voltanak avagy kalastromban lakozó barátok: ha kit látott-hallott restnek, tunyának lenni, megfeddötte, corrigálta; ha kit látott-hallott szent életűnek lenni, azt lelke szerént szerette, es élt tanácsával, es érsekké, pispekké emelte, szentölte őket: mint olvastatik, hogy Szentmártonból az apátur szerzetből isztragomi érsekké választa egy szent életű frátert, kinek Sebestyén vala neve, kalacsai érsekké fráter Astricost, pécsi pispekké fráter Maurost: elyen szent atyákat, kik nem pusztojtottak mint az mastaniak, kik gonoszságra sem költötték az szentegyház jószágát, mint az mastaniak, kik el nem rekkentötték Krisztusnak részét, jószágát, mint az mastaniak, kik nem házsártra, sem torkosságra, sem drága ruházatokra nem vesztögették az szent alamizsnát, mint az mastaniak. Annak okáért minemű jámborságban es szent életben éltenek az régiek, nyilván vallja anyaszentegyház: viszonellen az mastani országló es egyházbiró fejedelmekkel pokol, nem mennyország, telik bel. Mert Szent Gergel doktor mondása szerént anne halárra méltók, mene sok számtalan gonosz törvént, hamisságot es förtelmes példát holtok után hattanak.

Továbbá mely nagy irgalmas szívű volt bódogságus Szent István királ, nyilván megismertettetik, kiről úgy olvastatik, hogy mindenkoron ő királi aranas erszénye teljes volt aran forinttal es pénzzel; soha oly szegén hozjá nem jühetött avagy csak látott volna úton elmúlni – es, hogy levon elbocsátta volna. Egy éjjel kedég felkele es méne közikben az szegényeknek egy zakcsó pénzzel: hogy az szegények azt látták volna, reá rohanának, es mind pénzét elragadozák, mind szép királi ősz szakállát kiszaggaták. Hogy mikoron azt szenvedte volna az Isten emböre es Krisztus Jézusnak vitéze, nem alojttá tisztöletlenségre es bosszúságra, de nagy eremmel es háláadással az édes teremtő Úristennek szent szileje képe eleiben méne, es térdre esvén monda nagy felszóval es sírással: Ó, mennyei dicsőségnek királné asszona, es ennekem! íme, kit te királlá tettél, az te vitézid minemű tisztösséggel illeték: ha ellenségem tötte volna rajtam, hát te szent segedelmeddel megállanám bosszúmat, de ezt kívánom ennekem az erek bódogságban megfizetni, idvezejténknek mondása szerént: ti fejetöknek egy hajszála sem vész el. Hogy ezenképpen imádságát elvégezte volna az szent királ, szívében megvigasztaltaték asszonynak Máriátúl, es nagy háláadással házában méne.

Immáran lássok meg miképpen az angyali szent koronával megkoronáztaték. Az időben mikoron Gejcsa megholt volna, negyed esztendőre kelvén, kildé be kalacsai érseket Rómában úr pápához, kinek Astricus avagy Anastasius, Lesta, vala neve, hogy ez újonnan való keresztyéneknek Magyarországban kildene pápai áldumást, hogy a minemű szentegyházakat rakattatott volna, szentölhetnék meg, es egy királi koronát, kivel szentöltetnék fel az királságra: mert még csak választatus volna. Azon időben Miska es, lengyel királ, Úristennek malasztjából keresztyénné lett vala, es ugyanazért, azaz királi méltóságnak koronázatjáért kildött vala be úr pápához, kinek immáran megszerzette vala az szent koronáját, es mely napon ki akarná kildeni az lengyel királnak követit, azon éjjel Istennek szent angyala megjelenék úr pápának, álmában mondván: Az koronát, kit szörzöttél, hónapi napon ismeretlen népnek követi jőnek hozjád, kik koronát kérnek az ő fejedelmöknek, atyai áldomással es kétségnél kil azoknak adjad: mert őtet illeti az ő nagy érdemes voltának miatta.

Es azonképpen Astricus érsek másod napon úr pápához beljutván, ez az követségöt megjelentvén minden voltaképpen, hogy azt hallotta volna úr pápa, nagy erembe lén rajta, es mindent megengede nagy atyai szeretettel, es az angyali koronát neki adá; annak felette egy aran keresztöt, hogy szent királ előtt hordoznák, az szentegyházakat kedég mint akarná úgy szentöltetné, és monda: Jóllehet en szent apostol helyött légyek, de méltán Krisztus Jézusnak apostola, ki miatt enni népet hajtott meg az Úristen. Annak utána Astricus érsek nagy eremmel hazajeve szent királhoz, es az lengyelországbeli királnak más koronát szereztete.

Minemű szent életben élt légyen kedég dicsőséges Szent István királ mind holtig, kijelentheti igéről igére, kive azt látjok-halljok, hogy még sem jobb, sem olyan Magyarországban nem támadott, kiben anne irgalmasság es igasság lett volna; kiknek miatta méltán érdemlé az szent mennyei confessorságot, ez világi es mennyei szent koronát, es mind egész keresztyénségben való dicséretes felmagasztalást.

De mikoron az kegyelmes Úristen meg akarta volna nyugotni az sok munka után ő hív szerelmes szolgáját, először ellyenneű mennyei csodával akará az ő szent halálát kijelenteni: Az időben, mikoron írnának ezerhuszonkét esztendőben, nagy sok égetések lésznek vala ez országban, nagy feldindulások: es áldozó másodnapján olymint tíz hóra felé két fényes napok láttattanak az egön: de annak utána eggyé lének esmeg, kik siratják vala az szent királnak halálát, es ez szegén országnak halála után való veszedelmét, kik mind beltelének, mint az ország krónikájában meg vannak írván. Mikoron azért az szent királ Úristennek irgalmassága szerént es az ő szent érdeme szerént minden ellenségit meggyőzte volna, es körülvaló országbeliekkel békessége lett volna, miért az isteni szolgálatot felette igen szereti es alojtja vala: gondolja vala ennenmagában, hogy ez sok ezvilági gondot levetné róla, es ő vénségében mindenestől fogva Úristennek adná magát, csak lelkiekben lenne foglalatus, es az ő szerelmes fiának adná az szent koronát mind az ország gondjával. Mert látja vala, hogy méltó es elég volna reá, es mindenek felette szeretnék és tisztölnék az ő nagy szentséges életének es erkőcsének tekéletességéért. De nem tudja senki az Úristennek titkját, tanácsát; nem véli vala az szent királ ő szent fiával mit akarna tenni az felséges mennyei királ ő királ szolgáival. Előlvevé az szent királnak akaratját Úristennek akaratja, es szíz Szent Imre királt hamar annak előtte kivéve ez világból: mert olyan szeplőtelent es minden jószágos mívelködetnek patikáját méltóbb vala mennyországban felmagasztatni, honnem ez halandó világon királlá emelni, inkább illeti vala az nemes kencsöt Krisztus tárházában helhöztetni, honnem kilemb-kilemb ez világi gondoknak miatta megfejtetni.

De mikoron hallották volna az szent királ fiának halálát, mondhatatlan nagy keserűség, bánat es siralom támada mind ez egész országban, nagyobban kedég az ő édes szileinek. Annak okáért látván az szent királ, hogy reménségétől megfosztatott volna, nagy gondban esék, annak utána nagy betegségben, kinek halál es lén az utólja, mert senkit nem lát ő rokonsági közől az királságra ő természeti szerént méltónak es elégnek lenni, ez országbeli nép kedég felette fajtalan vala, es hajlandó minden gonoszságra. Mikoron azért látná, hogy Úristennek akaratja elközelget, es naponkéd elfogyatkozik ereiben, kildé igen hamar egy Buda nevű ispánját, Egröt fiát, az ő atyjának öccsefia után, kinek Vazul vala neve, kit azon időben ő gonoszságáért tartat vala nitriai pispeknek fogságában, míg magát megjobbojtaná: hogy hozjá hínák, miérthogy egyeb közelben való vére nem lelettetik vala, es neki adná az királságot, míg meghalna.

Hogy Kézla kerálné asszon hallotta volna királnak akaratját, megbosszúla, es tanácsot tarta Budával, miképpen Vazult elveszthetnék, es az királságot az kerálné asszon rokonságának szerezhetnék, Péter királnak. Igen hamar Budának fiát, kinek Sebös vala neve, az királ követinel előtte elkildé, es Vazulnak kitolatá szemeit azon temlecbe, es fileit ónnal beenteté. Kit mikoron azonképpen szent királ elében vittenek volna, látván az kegyetlenségöt: annál es inkább megbúsula, es halárra nehezödék, es belhivatá az egyházi fejedelmeket es, kik akkoron jelen valának, paraszt urukat, kik mind Úristent feljebben félnék, tisztölnék, es nagy édesatyai beszéddel utolsó testamentom szerént kéré es inté őket, hogy olyat tennének királlá, ki elég volna reá, es hogy az szent keresztyén hitöt el ne hadnák, kit felvettenek volna, mindenben igasság szerént élnének, isteni es egymáshoz való szeretetben állhatatosok lennének, szent alázatosságban járnának, es kiváltképpen ez szegén keresztyén országot ellenségtől ótalmaznák.

Annak utána felemelé ő édes kezeit, szemeit es szívét-lelkét mennyeknek országára, es nagy siralmas es könyörületes szóval monda: “Ó, mennyeknek királné asszona, Istennek szent anyja es ez világnak megéppöjtő nemes asszona, dicsőséges Szíz Mária! te szentséges kezedben es oltalmad alá adom es ajánlom anyaszentegyházat mind benne való fejedelmekkel es lelki népekkel egyetembe, es ez szegén országot mind benne való urakkal es szegénnyel-bódoggal egyetemben, hogy te légy asszonok es ótalmok, es az en lelkömet te szent markodban.” Annak utána szentségöt vén hozjá, es megkeneték; de miért azon napokban anyaszentegyház illi vala Nagybódogasszony innepének octáváját, annak okáért nagy jó hitben, bizodalomban, teljes lelki nemes jószágokkal es mennyei koronára való érdemmel, Úristennek es asszonunk Szíz Máriának kibocsátá lelkét, es szent angyaloknak seregében nagy édes énekléssel az erek bódogságra viteték: azon időben mikoron Krisztus sziletetinek utána írnának ezerharmincnégy esztendőben. Es lén nagy eremek rajta az mennyei szentöknek, szent angyaloknak, hogy olyan nemes, érdemes szent confessor ment volna az ő társasságokban mind ő szent fiával: de viszonellen lén nagy sírásohajtás ez szegény országbeli új keresztyéneknek, hogy olyan szent es kegyes atyjoktúl megváltanak volna.

Es Magyarországban minden erem, vígasság, nagy keserűségre változék, es minden rendbeliek, nemesek, nemtelenek, szegények, kazdagok, hegedűlést, sípolást, dobolást, táncot három esztendeeg megtiltottak lenni; de mindenek gyászolák nagy sírással az szent királnak halálát. De az ő keserűségök végre eremre tére erekkől erekké. Mert mikoron Fejérváratt eltemették volna gyakorta éjjel veternyének idein az ő szent koporsójánál angyali szép éneklésöket hallnak vala, es nagy édes illatokat éreznek vala. Mikoron azért ott azon helyen negyvenöt esztendeeg nyugodott volna, kanonizálás nélkül, Úristennek akaratjából, ki meg akará mutatni az ő híveinek érdemes voltokat, úr pápának, ki azon időben vala, méltónak láttaték magyarországbeli nemes szentöket felemelni helyekről, es tisztöletesd herre helhötni es megkanonizálni.

Azon időben kedég bírja vala az angyali szent koronát dicsőséges Szent László királ, ki mikoron úr pápának levelét es atyai szent áldomását érdemlette vóna venni, egybenhívá mind egyházi fejedelmeket, mind országbeli urakat, es harmadnapi bejtnek es ajojtatus imádságnak utána asszonunk Szíz Mária egyházában gyűlvén, szent misét szolgálának, halottaknak alojtán sokaktúl, mintha egyeb bínes embernek teste szerént az szent királnak es teste porrá lett volna. De bizonyával, miképpen mindenek, kik élnek az élő Úristennel, nem hagyja el az ő szerelmes szolgáit még holtok után es: Íme, azért Úristentül nagy csoda dolog! mikoron az koporsóról az márvánkövet felemelték volna, oly nagy mondhatatlan szép illat származék ki az koporsóból nemcsak azokra, kik ott jelennen valának, de mind az egész várasra utcánkéd, alojtván, mintha Paradicsomba volnának, es mind nagy isteni dicséretre es hálaadásra rémülének.

Láták annak utána: az szent tagok szép verhenyős vízben nyugosznak, mintha szép illatú balzsamban förödnének, es nagy, szép tiszta fátyolban es gyócsban kiszedék az szent kéncsöt, es az nagyobbik szentegyházban vivék, hol mastan tisztöltetik Úristenben. De mikoron a szent királnak jogját es ujjában való királyi gyérüjét akkoron semmiképpen meg nem lelték volna sem az koporsóban, sem kiül, kit Úristen az ő szerelmes szolgájának továbbá való dicséretire elenyésztött vala: annak utána csodaképpen szent angyala miatt kijelenté elészer egy Mercurius nevű jámbor fráternek, ki secularis pap voltában fejérvári szentegyházban custosságot viselt vala, es őáltala mind egész magyarországbeli hivőknek nyilván adá lenni; es anyaszentegyház azon napot szent inneppel illi es tisztöli nagy sok csodatételnek okáért.

Szent István /997-1038/ denár. Előlap: STEPHANVS REX, Hátlap: REGIA CIVITAS

Mert úgy olvastatik ez szent királról, hogy nagy sok dicséretes dolgokat tett vala ő királi kezével, tudniaillik szegényeknek éltetése, foglyoknak es nyomorúltaknak megszabadojtása, mezejtelenöket ruházván, szarándékokat belfogadván, árvákat, özvegyöket megsegejtvén, Krisztusnak végvacsoráját ennen két kezeivel szerzi vala meg, ő édes megváltójának tanúsága szerént; es annak utána mindennek alamizsnát osztogatván, nem hamisan keresöttböl, de tulajdon igaz jószágából ennenmagának naponkéd való életét es szikségét megszaggatja vala, hogy valamit szegényeknek es egyházaknak avagy egyházbeli szolgálóknak bévebben adakozhatnék. Mind ez elyen szentséges dolgokból ismerhetjek, hogy Úristen az ő szent jogját kiváltképpen felmagasztalni akará ez világon, kikből minemű nagy es felséges érdeme es dicsőséges koronája légyen az erek bódogságnak, végére senki nem mehet, hanem hitönkkel bírhatjok meg. Mely édes, véghetetlen es halhatatlan ervendetes dicsőségöt es ezen világon békességes életöt engedjen minekönk mi édes szent királunknak érdemének miatta Atya, Fiú, Szentlélek egy mindenható Úristen erekkől-erekké. Amen.

Jegyzet:

Karthauzi Névtelen: Bódogságos Szent István királnak legendája. In: A magyar nyelvű középkori irodalom. Válogatás, szöveggondozás, jegyzetek: V. KOVÁCS Sándor, Budapest, Szépirodalmi, 1984.

http://mek.niif.hu/06100/06196/html/kozep0025/kozep0025.html

Szent István névjele a pannonhalmi apátság alapítólevelén
Pannonhalmi Főapátsági Levéltár

Szent István első magyar király a királyok
tízparancsolatáról Szent Imre herceghez.
Előszó,
melyben buzdítja a herceget atyai intelmeinek és parancsainak megfogadására.

A szent Háromság és oszthatatlan Egység nevében.[1]

1.§ Mivel úgy érzem, hogy mindaz, amit Isten akarata alkotott és nagyon világos szabályokkal elrendezett, úgy az égbolt távlataiban, mint földünk e téres tájain az észszerűség erejétől hajtva él és létezik; mivel továbbá látom, hogy amit ez életünk hasznára és díszére Isten kegyelme bőven engedélyezett, úgymint királyságot, kormányzóságot, hercegséget, grófságot, főpapságot és egyéb méltóságokat, mindazt részint isteni parancsok és intézmények, részint törvények, részint bírák, részint polgári törvénykezés, valamint a nemesek és élemedettek tanácsai, javaslatai kormányozzák, védik, osztják, szervezik; és mivel biztosan tudom, hogy a földkerekség minden rendűi, bármily méltóságuk legyen, nemcsak jobbágyaiknak,[2] híveiknek, szolgáiknak parancsolnak, tanácsolnak, javallanak, hanem fiaiknak is: azért én sem mulaszthatom el, édes fiam, hogy téged még ez életemben példákkal, parancsokkal, tanácsokkal és javaslatokkal ne gyámolítsalak, hogy azokkal majdan a magad és alattvalóid életének szokásait ékesítsed, amikor a főhatalom átszálltával utánam majdan uralkodni fogsz.

2.§. Te pedig buzgó figyelemmel hallgatva, illik, hogy az isteni bölcsesség tanácsa mellett tartsd meg atyádnak parancsolatait, aki Salamon ajkával mondja: Hallgass fiam atyád tanítására és ne vesd meg anyád figyelmeztetését, hogy kedvelt személy légy és megsokasodjanak életed évei. Ebből a bölcs mondásból megtanulhatod: ha azt, amire atyai szeretettel oktatlak, megvetnéd, ami távol legyen, nem leszel tovább barátja sem az Istennek, sem az embereknek.

3.§. De hallgasd meg az engedetlen parancsmegszegők esetét és bukását. Ádám, kit a teremtő és minden teremtményt éltető úr a saját hasonlatosságára alkotott és köztisztességgel ruházott fel, széttörte a parancsolatok bilincseit, mire tüstént elvesztette tisztességét, magasztosságát és a paradicsomból távoznia kellett.

4.§. Isten választott és szeretett régi népe is, mivel az utasítások[3] Isten ujjaival szőtt kötelékeit széttépte, azért különféle módokon elpusztult: egy részét ugyanis elnyelte a föld, más részét irtóhad ölte meg, egy részük pedig egymást gyilkolta.

5.§. Salamon fia is, elvetvén atyjának békeszerető szavait, kevélységtől elkapatva, dárdaütésekkel fenyegette atyja korbácsa helyett a népet, azért sok rosszat szenvedett királyságában, végül letaszíttatott.

6.§. Hogy így ne járj te is, engedelmeskedj nekem fiam! Gyermek vagy, gyönyörök cselédkéje, párnás ágy lakója, dédelgetve és nevelve minden gyönyörűségben, de ismeretlenek előtted a hadjáratok, a munka és a különféle népek támadásai, melyek közt én már majd egész életemet töltöttem.

7.§. Itt az ideje, hogy necsak a párnák puhaságát élvezd, mert az tunyává és kéjelgővé tesz, ami pedig elvesztegetése az erénynek, melegágya a bűnöknek és megvetése a parancsoknak. Részed legyen időnként szigorúságban amely figyelmedet feszülten arra irányítsa, amit parancsolok. Ezek előrebocsátásával tehát térjünk a tárgyra.

Jegyzetek
1. Békefi fordítása szerint: A Szentháromság egy Isten nevében.
2. Satelles – csatlós. De «jobbágy» szavunk eredeti jelentése is «kísérő, csatlós».
3. A katonai nyelvből alkalmaztuk e szót, mely a katonai műnyelv szerint a parancsok és szabályzatok egyik fajtája s szótárilag is a …«mandatum» egyik egyenértékese.
http://mek.oszk.hu/00200/00245/00245.htm

Babits Mihály:
Szent király városa

Esztergom, Előhegy.
Az első szent király itt született, s azóta
szent város ez: szent és gyámoltalan.
Paphercegek, néha paraszti, néha
királyi vér, akkomodálta vén csuzos
lába alá, faragott tarka zsámolyul.
S némelyik oly dicső zsámolyról álmodott,
mint a pápának Róma; s agg tanárok
eszét, s rossz talján piktorok kezét
bérelte: jó öreg papok játéka volt ez;
tán olykor balkezes; de hagyján: mert az Istent
szolgálták ők is, és az életet! Nekik
köszönöd e látványt; balról a kerek
templommal, melyet, mondják, ama nagy Dóm
legelső álmodója épített, kicsiny
próba gyanánt, hogy élve lássa még csodás
álmát: a fő Magyar Templomot! Én is, én is
nekik köszönhetem ma ezt az órát:
templomot látok én is, és talán
elmondom most, vén álmok s játékok között,
ami oly rég ül nyelvemen. Sötét kor ez,
barátaim! Szörnyű rabságból ébredünk
s átallunk szabadságért küzdeni.
Templomokat romboltunk, s rá nem érünk
építni; jó ha még saját ledőlt falunkat
fölrakhatjuk, hogy elbújhassunk szégyenünkkel!
Küzdeni? Más korok küzdtek könyvért, keresztért,
ostyáért és zászlóért: ez nekünk már
mind semmi volt. Mi már a Semmiért
harcoltunk, mint üres gép, barbár századok
harcánál szörnyebb harcot. Egymást vontuk az
ágyúk elé. Óh, szent István király! a te
csatáid jobbak voltak. Karddal a
kard ellen! hogy a magyar ölyv galambként
üljön a szentek vállán, s hordja tőlük az
Isten póstáját! Hol az Isten? S hol a harc,
mely még békét igér? Ma minden harc eretnek
sárkány gyanánt kölykezne… Hol a pápa,
koronát adni? Templom kellene,
magasság, mint e Dóm, mélyen a közös égbe
emelni vak fejét a bolond, vert magyarnak!
Hol vagy, István király? Bölcs vessződ kellene!
Balgán mentünk el és csonkán jövünk meg,
gyászmagyarok! Mit álmodoztok a
Botond bárdjáról? – »Nincs idő ma falakat
rakni, se nézni«?!… »Agg papok játéka«?!… Jobb
játék volt az, nem ártott senkinek! S talán
nem árt e vers sem! Bárcsak játszanánk
örökké, mint e gyermekek, kik ostort
kötöznek odalenn magukból, kéz a kézbe
fogózva, és egymást lendítve diadallal!

Kristó Gyula
SZENT ISTVÁN KIRÁLY

Budapest : Neumann Kht., 2002

A koronázás

A koronázást megelőző diplomáciai tárgyalásokról nem maradtak ránk feljegyzések, hasonlóan nem áll rendelkezésünkre semmiféle kortársi tudósítás magáról a koronázás aktusáról sem. Ez lehetetlenné teszi, hogy a koronázással kapcsolatban biztos tényekről szólhassunk. Utóbb azonban ez az esemény oly mértékben vált István egész országlása központi mozzanatává, és oly mértékben irányult rá nemzetközi figyelem, hogy a 11. század második felében vagy azt követően számos írás foglalkozott vele. Ezeket azonban csak a legnagyobb óvatosság mellett lehet – ha egyáltalán szabad – felhasználni. Nem tudunk tehát a források szintjén még arra az alapvető kérdésre sem válaszolni, hogy miért volt Istvánnak egyáltalán szüksége koronára. Ha erre azt válaszolnánk: azért, hogy fejedelemből királlyá váljék, nem biztos, hogy helyesen felelnénk. Tudnivaló, hogy nyugati szerzők, sőt államférfiak a magyar fejedelmeket és nagy hatalmú törzsfőket már a 10. század közepe óta királyoknak nevezték. Megkapta a rex minősítést Bulcsú és Lél éppen úgy, mint Géza. Ráadásul Gézát nem kisebb személy nevezte így, mint I. (Nagy) Ottó császár. De a valószínűleg Géza nevében szóló veszprémvölgyi görög nyelvű adománylevél is királynak nevezte az oklevél kibocsátóját, azaz Géza annak tartotta magát. Csak ilyen szemlélet alapján írhatott István király a fiához, Imre herceghez szóló erkölcstanító könyvecskében, az Intelmekben arról, hogy „a legnagyobb királyi dísz követni az ősi királyokat”, jóllehet a később meggyökeresedett felfogás szerint Istvánnak egyetlen királyelődje sem volt. De még a 11. század végén keletkezett kisebbik István-legenda is megadta a király minősítést Gézának: „király volt ugyan, de eleinte pogány”. Magyarországon éppen ekkortól kezdve tettek éles különbséget a fejedelmi és a királyi méltóság között, mindenkit fejedelemnek tekintve, aki Szent István koronázása előtt uralkodott (nemcsak Gézát és elődeit, hanem néhány esztendeig még magát Istvánt is). Ebben főleg Hartvik püspök – az időrendben harmadik István-legenda írója – jeleskedett, s ő juttatta markánsan kifejezésre azt a felfogást, amely a legszorosabb összefüggést tételezte fel a királyi cím viselése és a (királyi) korona birtoklása között. Úgy tűnik tehát, István nem királyi címet akart szerezni a koronakérés révén, legfeljebb arra gondolhatott – ha egyáltalán eszébe jutott –, hogy azt a nemzetközi színtéren elismerteti.

Istvánnak, aki 997-ben Géza akaratából jutott a főhatalom birtokába, uralmi legitimációt éppen ez jelentett, Gézának és valamennyi elődjének pedig az, hogy ősük a turulmadár és Emese nászából született, és „égi látomás” jövendölte meg Emesének: „ágyékából dicsőséges királyok származnak majd”. Ez a jogcím immár elfogadhatatlannak bizonyult a szilárdan keresztény István számára. Új jogcímre és a turul helyett új szimbólumra volt szüksége. A korábban ismertetett felfogás szerint Istvánnak 996 óta már volt egy újfajta hatalmi jelvénye, a lándzsa, amelynek szakrális jellege a német birodalmi szent lándzsából, a Szent Móric-lándzsából eredt, minthogy onnan származó ereklyéket tartalmazott. Hogy ez a lándzsa (azaz István lándzsája) ténylegesen létezett, azt két tárgyi emlék is bizonyítja. Egyrészt István egyik, korai verésű pénzén a király lándzsájára utaló felirat és lándzsaábrázolás van, másrészt pedig az 1031-ben eredetileg miseruhának készült, utóbb koronázási palásttá átalakított textílián István király kezében lándzsát látunk. Ugyanakkor írott forrásban is számos esetben találkozunk a magyar lándzsával. Így például III. Henrik német király 1044-ben, Aba Sámuel magyar király legyőzése után koronát és lándzsát küldött Rómába, Szent Péter sírjához, Péter magyar király pedig 1045-ben Székesfehérvárott „aranyozott lándzsával” adta hűbérbe az országot III. Henriknek. Ha Istvánnak – immár 996 óta – a lándzsa volt a hatalmi jelvénye, miért nem elégedett meg azzal? Erre a kérdésre sem találjuk meg a választ a forrásokban, legfeljebb csak nagyon áttételesen. Az vezethet nyomra, hogy csak olyan alkalmakkor kerül elő a magyar lándzsa, amikor valamilyen német kapcsolatról, német vonatkozásról van szó. István lándzsás pénze – mellesleg a többi is – német hatást mutat, a miseruhát a bajor Gizella és udvarhölgyei hímezték, a lándzsa említése később is a Magyarországra vonatkozó német uralmi igényekkel van összefüggésben. Ezzel szemben a szuverén módon István gondolatait kifejező írásműben, az Intelmekben a lándzsa egyetlen egyszer sem fordul elő, a korona viszont annál gyakrabban. Ebből arra a következtetésre lehet jutni: István – nem alap nélkül – azt gyanította, hogy veszélyes számára az az uralmi jelkép, amely a német birodalmi lándzsához kötődik. Ez bármikor jogcímet jelenthet egy német uralkodónak ahhoz, hogy Magyarországot hűbéresének tekintse. Ezért fogalmazódhatott meg Istvánban az elhatározás, hogy a császártól eredő lándzsa mellőzésével új hatalmi jelvényt szerez, és ezt összekapcsolja egy új, keresztény elvű uralmi legitimáció elnyerésével. Ezt az új szimbólumot vélte fellelni a koronában, és ezt az új, keresztény uralkodói felhatalmazást, az „Isten kegyelméből országló király” jogcímet kereste a pápánál.

Célja eléréséhez 999 és 1001 között (mindössze három esztendőre) különlegesen kedvező helyzet állt elő. Bár III. Ottó már 996 májusa óta császár volt, de nagyra törő tervét, a Római Birodalom keresztény alapon történő megújítását, egy egyetemes keresztény monarchia megalkotását – éppen a pápákkal való gondok miatt – egyelőre nem tűzhette napirendre. Feltétlen hívét, az őt császárrá koronázó német pápát hónapok alatt előzték Rómából, a helyére állított görög pápa (XVI. János) pedig élesen németellenes politikát folytatott. 999 áprilisában a császárnak sikerült elérnie, hogy tanára és öreg barátja, Aurillaci Gerbert ravennai érsek foglalja el a pápai trónt II. Szilveszter néven. Immáron nem volt akadálya annak, hogy a rendkívül művelt, aszketikus hajlamú, 19 éves császár és a legalább 50 esztendős, bölcs, sokat tapasztalt pápa elkezdhesse együttes munkáját egy új világrend kiépítése érdekében. Ebben a nyers erőszaknak, a hűbéri hódoltatásnak nem jutott szerep. István tehát éppen akkor kezdett puhatolóznia korona elnyeréséről, amikor a lándzsa birtoklásának káros következményeitől éppen nem kellett tartania. Ez az időszak (voltaképpen egy sajátos kegyelmi állapot) még három esztendeig sem tartott, hiszen 1002 januárjában III. Ottó meghalt, majd a következő évben Szilveszter is követte őt a sírba. Mint a későbbi fejlemények megmutatták, István mégis jól tette, hogy akkor lépett, amikor talán éppen nem kellett volna lépnie. III. Ottó, bár a Nagy Károly-i székvárost, Aachent is fejlesztette, de figyelmét egyre inkább Róma kötötte le. Ebben látta a keresztény világ központját, s innen szándékozott a pápával együtt kormányozni az egyetemes birodalmat. Rómában császári palotát kezdett építeni, és monostort emelt a frissen vértanúhalált halt és szentté avatott Adalbert, az általa rajongva szeretett vértanú-püspök tiszteletére. Szimbolikus jelentőségű, hogy a két épület az Aventinus dombon egymás szomszédságában feküdt.

1000 elején a császár – itáliai zarándoklat után – keleti zarándokútra indult: Adalbert sírját kereste fel a lengyelországi Gnieznóban. A pápa már 999-ben döntött a gnieznói érsekség felállításáról, 1000-ben pedig a helyszínen, a császár személyes és a pápa képviselőinek a jelenlétében került sor a német birodalmi egyháztól független lengyel érsekség megalapítására, amelynek Szent Adalbert lett a védőszentje. Ez a pápával közösen megtett lépés világosan tanúsította, hogy a császár és a pápa nem függőségi viszonyok alapján és nem országokban, hanem egységes keresztény birodalomban gondolkodott. Jól mutatja ezt az a megtiszteltetés is, amiben Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem részesült. őt Ottó „a római nép barátja és szövetségese” címmel tüntette ki, testvérének és munkatársának nevezte, megajándékozta egy szöggel az Úr (a Szent Kereszt) szögeiből és a Szent Móric-lándzsa másolatával. A kegy, amelyben Boleszláv részesült, erősen hasonló ahhoz, amit Géza, illetve István 996-ban elnyert. A III. Ottó-féle politikával szemben álló Merseburgi Thietmar nem is mulasztotta el ekként megfeddni az írása idején már halott császárt: „Istenem, bocsásd meg a császárnak, hogy adófizetőjét úrra tette, s ezáltal oly hatalomhoz juttatta.” Boleszláv azonban 1000-ben nem kapott pápai felszentelést.

Csak gyanítható, hogy Istvánnak pontos tudomása lehetett a gnieznói zarándokútról, hiszen Adalbert tanítványai közül többen éltek lengyel földön, akikkel kapcsolatban állt. István még ha akarta volna, akkor sem tudta volna Magyarországra csábítania császárt, hiszen itt nem nyugodott olyan karizmatikus egyénisége az eljövendő univerzalisztikus birodalomnak, mint Szent Adalbert. De talán nem is vágyott azok nagy részére, amit Boleszláv elért, hiszen részint rendelkezett velük, részint pedig tartott az elfogadásukkal járó esetleges következményektől. Amit elirigyelhetett Boleszlávtól, az a gnieznói érsekség felállítása volt, hiszen tudta, hogy amelyik fejedelem önálló érsekséget mondhat magáénak, világi értelemben is függetlenségre igényt tarthat (ami persze nem örök időkre szól). Ennek megadását a pápától remélhette. Mivel az „Isten kegyelméből országló király” új hatalmi legitimációját is tőle várta, ezért dönthetett arról, hogy követet indít Rómába II. Szilveszter pápához.

A Hartvik-legenda így számol be e követség céljáról: István Aseriket (más névformák szerint Asztrikot vagy Aszkrikot), „akit más néven Anasztáznak is mondtak, elküldötte a szent apostolok küszöbéhez [Rómába], hogy eszközölje ki Szent Péternek, az apostolok fejedelmének utódától [a pápától] bőséges áldását a kereszténység Pannónia vidékein sarjadt új hajtására, s hogy az esztergomi egyházat aláírásának tekintélyével metropolitai [érseki] székké szentelje, a többi püspökséget pedig áldásával megszilárdítsa. Ezenfelül méltóztassék őt magát királyi fejékkel megerősíteni, hogy ettől a megbecsüléstől támogatva még rendíthetetlenebbé szilárdíthassa, amit Isten kegyelméből megkezdett.”

A Hartviknak forrásul szolgáló nagyobbik István-legenda szövegében két különböző helyen szerepel István és a pápaság kapcsolatára utaló tudósítás. Az első szerint István „a megyéket tíz püspökségre osztotta be, és a római szék apostoli urának [a pápának] egyetértése és aláírása közbejöttével az esztergomi egyházat tette a többiek metropolitai [érseki] székévé és tanítójává”. Utóbb arról szólt, hogy „az isteni kegyelem rendelése szerint megérkezett az apostoli áldást tartalmazó levél, a főpapok és a papság, az ispánok és a nép hangos dicsőítésének kíséretében Istvánt, az Isten kedveltjét királynak kiáltották ki, és felkenték a krizma [szentelt olaj] kenetével, majd a királyi méltóság koronájával szerencsésen megkoronázták”. A nagyobbik legenda megkettőzött híre – egyrészt a pápai aláírásról Esztergom ügyében, másrészt a pápai levélről és István megkoronázásáról – gyanút kelt, ráadásul időrendje is kérdéses, hiszen a tíz püspökség aligha lehetett korábbi, mint a koronázás. Természetesen nem zárható ki, hogy ez kétszeri aktusban is történhetett, hihetőbbnek tűnik az egyszeri követküldés, amiről Hamuik püspök szól, aki emlékezhetett arra, hogy István küldötte Aserik-Anasztáz volt.

Ránk maradt egy okmány az 1001. április 4-én Ravennában tartott zsinat iratai közül, ahol a megjelentek sorában Anasztáz mint a szláv egyháztartomány Szűz Mária-monostorának – amit a meseritzi apátsággal azonosíthatunk – apátja szerepel. III. Ottót és II. Szilvesztert a néhány hónappal korábban ellenük kitört felkelés ekkorra már kivetette Rómából, és Ravenna környékére, egy monostorba szorultak vissza. A zsinaton a császár és a pápa elnökölt. Anasztáz minden valószínűség szerint Szent Adalbert tanítványával azonos, aki a lengyelországi Meseritz apáti tisztségét töltötte be, majd röviddel ezt követően Magyarországon pannonhalmi apát lett. A pannonhalmi kiváltságlevélből tudjuk, hogy Anasztáz már a 10. század vége óta szoros kapcsolatban állt Istvánnal, így teljesen természetesnek vehető, hogy a magyar fejedelem őt bízta meg ügye képviseletével Rómában (illetve, mivel oda a közbejött események miatt már nem tudott eljutni, Ravennában).

Mindenesetre a továbbiakban Hartvik egy erősen mesés színezetű történet keretében adja elő, hogy István miként jutott koronához. Eszerint a pápa elkészített a szintén keresztény hitre tért lengyelek kérésére egy koronát, és már a nap is ki volt tűzve, amikor elküldik azt a lengyel fejedelemnek. „Csakhogy tudja az Úr, hogy kik az övéi”, az elküldés előtti éjszakán a pápa látomást látott: az Úr küldötte elmondta neki, hogy ne a lengyeleknek, hanem a másnap hozzá érkező ismeretlen nép követeinek adja a koronát, mert az az ő vezérüket illeti meg „életének érdemeiért”. A következő nap valóban megjelent a pápa előtt Aszkrik, aki dicsérően szólt Istvánról. A római főpap olyannyira méltányolta István tetteit, hogy ilyen mondatra ragadtatta magát: „Én magam apostoli vagyok, ő viszont méltán apostola Krisztusnak, hiszen általa Krisztus magának ily nagy népet térített meg.” Így hát – zárja tudósítását Hartvik – „Aszkrik főpap mindent elért, amit csak kért”.

E tudósítás számos ponton a 11. század vége egyházpolitikai küzdelmeinek nyomát viseli, alapvetésében sem lehet hiteles a 10–11. század fordulójára. De nem teszi azzá azon szándék nyilvánvaló kifejtése sem, miszerint a korona isteni sugallatra került Istvánhoz, tehát égi eredető. A lengyelek pedig azért kerülhettek be a történetbe, és váltak annak mesebeli kárvallottjaivá, mivel a hagyomány megőrizhette annak emlékét, hogy Aszkrik „lengyelként” jelent meg a pápa előtt, s utóbb ez a valós mag torzulhatott el. István apostol minősítése a Hartviknál korábbi nagyobbik István-legendában is felbukkan, de itt még nem a pápával való összevetésben, hanem a korra jellemző azon értékítélet alapján, amely az egyházalapító királyoknak megadta ezt a címet.

A koronázás legtöbbet vitatott kérdése, hogy kitől kapta István a fejéket. A magyar hagyomány közvetett („az apostoli áldást tartalmazó levél”) vagy közvetlen formában (a pápa mennyei intés hatására bekövetkezett döntése) az adományozó személyét a római főpapban kereste. Ebben a vitában segítségünkre van az egyetlen kortárs tudósítás, Merseburgi Thietmar egy mondata. Ezt legkésőbb 1018-ban vetették pergamenre, tehát akkor, amikor későbbi torzító szemléletek még nem festették át egyik irányban sem a valóságot. A rövid, de magvas hír szerint „az említett császár kegyéből és biztatására pedig a bajorok hercegének, Henriknek a sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk, koronát és áldást nyert”. A császár természetesen III. Ottó, a bajor herceg IV. Henrik, aki 995-ben váltotta fel Civakodó Henriket e tisztségben, Vajk pedig István. Ha csak az állna a szövegben, hogy István a koronát a császár kegyéből kapta, bizton arra lehetne következtetni, hogy a diadém küldője Ottó volt. De ott a „biztatására” szó is, ami kétségtelenné teszi, hogy a császár nem lehetett, hiszen önmagát nem buzdíthatta. Mivel az „áldás” szó szintén szerepel a szövegben, ez csak a pápára utalhat. Aligha véletlen, hogy a három István-legenda közül a legkorábbi, a nagyobbik is említette „az apostoli áldást tartalmazó levelet”. A mondatot tehát akként lehet értelmeznünk, hogy az áldást és a koronát a pápa, tehát II. Szilveszter küldte, de hozzájárult ehhez, és szinte kezdeményezte azt III. Ottó.

A magyar korona elnyerésével kapcsolatos két további mozzanatra is fény derül a merseburgi püspök szövege alapján. Nem véletlenül hangoztatja a szerző, hogy István a bajor herceg sógora. Könnyen meglehet, hogy IV. Henrik már 1000 elején, amikor Ottó Regensburgon keresztül utazott Gnieznóba, felhívta a császár figyelmét sógorára, Istvánra, vagyis közbenjárt rokonánál a magyar fejedelem érdekében. Ezzel függhet össze Ottó kezdeményező szerepe. Fontos mozzanat továbbá, hogy Thietmar a korona és az áldás elnyerését szoros kapcsolatba hozta István egyházszervező munkájával, vagyis hogy püspöki székeket létesített. Ez egyaránt fontos lehetett a pápának és a császárnak is, így hát feltehető, hogy a krónikás megjegyzése megfelel a valóságnak. A korona és az áldás küldésével tehát István egyházépítő tevékenységét ismerték el. Amennyiben pedig még a többes szám is igaz (a püspöki „székek”), arra gondolhatunk, hogy Veszprém mellett talán már a győri püspökség alapjait is megvetették a koronakérés idejére. Annak van tehát a legnagyobb valószínűsége, hogy a korona a pápától származott, de aligha adhatta volna a császár mellőzésével. Vagyis azt mondhatjuk: együttesen küldték azt Istvánnak. A pápától kapott koronához azonban 1000 táján még semmiféle pápai hűbérúri jogigény nem kapcsolódott. E korona egyébként a maga fizikai valóságában nem maradt ránk, az idők folyamán elveszett, elkallódott. Mindenesetre az 1031-ből való miseruhán (a későbbi koronázási paláston) István ékkövekkel és három liliommal díszített abroncskoronát visel.

Ha a ravennai zsinat idézett irata valóban Aserik-Anasztáz követjárásának emlékét őrzi, és egyetlen, Magyarországról indított itáliai követséggel számolunk, az esztergomi érsekség létesítéséről szóló pápai engedélyt és a koronát 1001 áprilisa után hozhatta el a meseritzi apát Istvánhoz. A koronázásra eszerint ezt követően, de mindenképpen 1001. augusztus 23-át megelőzően került sor, mivel 1009. augusztus 23-án, a pécsi püspökség alapító oklevelében István uralkodásának 9. esztendejéről szólt, ami csak akkor nyer értelmet, ha azt koronázásától számítjuk (hiszen egyébként a főhatalmat már Géza halála, 997 óta gyakorolta). Mivel gyanítható, hogy a koronázás egy jelentős egyházi ünnephez kapcsolódott, ami a jelenlevőkben tudatosította ezen esemény összefüggését a keresztény legitimációval, két dátum jöhet szóba: pünkösd (ez 1001-ben június 1-jére esett), vagy még inkább 1001. augusztus 15-e, a magyarok számára utóbb is mindig fontos ünnepnek számító Nagyboldogasszony napja. április 4-ét követően június 1-jére el lehetett érni Ravennából Esztergomba, de kérdés, mennyit időzött Anasztáz a zsinaton. Van ugyanakkor egy magyar kútfőnk (a Zágrábi Krónika) – amely ugyan a kritikus helyen dátumhibás –, ennek alapján István koronázásának időpontjául 1001. január 1-je adódik. Nincs bizonyíték a kezünkben, amelynek alapján teljes bizonyossággal választani lehetne a két lehetséges (forrás alapján adódó) koronázási dátum között. Talán az Anasztáz személyéről elmondottak miatt az 1001. nyári időpont tűnhet némileg valószínűbbnek.

Magáról a koronázásról semmi konkrét ismeretünk nincs, még azt sem tudjuk biztosan, hogy német (mainzi) vagy angol szertartásrend szerint ment-e végbe. Csak a kor ismeretében és a későbbi ceremóniák alapján mondhatjuk azt is, hogy a koronázáson két aktus fonódott egybe: a király felkenése és pappá felszentelése, hiszen ebben a korban a keresztény uralkodó király és pap (rex et sacerdos) volt egy személyben.

István koronázása mérföldkő mind személyes sorsa, mind az ország jövője alakulásában. Egyfelől nyílt szakítást eredményezett hatalma korábbi jogcímeivel, új legitimációt biztosított számára, amely az „Isten kegyelméből országló király” mennyei rendeltetésével cserélte fel a totemisztikus turulmonda „égi látomását”. Másfelől a korona elnyerése nagyban hozzájárult István tekintélyének növeléséhez, nemzetközi elismertetéséhez. Ez lényegében belépő volt a nyugat-európai keresztény népek és országok közösségébe. Igaz, ebbe az irányba – a nyugati értékrend befogadására – a magyar fejedelem már 996-ban, bajor házasságával megtette a döntő lépést, de ennek szimbolikus elismerése a koronázással történt meg. Ezzel az aktussal immár minden ismérv alapján biztosította magának az addig a szokásjog alapján viselt királyi címet. A másik két közép-európai ország (Lengyel- és Csehország) fejedelmével szemben István lépéselőnyre tett szert, hiszen koronát kapott. Csehországban ugyanis ekkor még fel sem merült a koronaszerzés gondolata. A lengyel Vitéz Boleszláv sem jutott el eddig, hiszen amikor 1004 táján arra a lépésre szánta el magát, hogy koronát kérjen Rómától, ezt – a közben a német királyi trónra emelkedett – II. Henrik (aki azonos István sógorával, IV. Henrik bajor herceggel) megakadályozta. Ezért lehet azt mondani, hogy István koronája és az ország függetlenségét szimbolizáló önálló magyar egyháztartomány, az esztergomi érsekség létrejötte egy történelmileg nagyon rövid időszak „terméke”: ebben a formában és ilyen eredménnyel sem 999 előtt, sem 1002 után nem születhetett volna meg egyik sem. A koronázás végső eredménye tehát a nemzetközileg elismert keresztény magyar monarchia létrejötte volt.

http://mek.oszk.hu/05000/05000/html