Sonkoly Éva : Hol lehetnek…

Szélfútta két fűszálak
mint imára hajló kezek
némán, összefonva kérnek.*

Egyszer, régen volt egy ország. Lakói?  Mint a mesében, éltek békében.

Különböztek egymástól. Más volt a hajuk, bőrük színe, nem egyformán gondolkodtak, beszéltek.

Volt, aki messziről hozott, keveréknyelvet beszélt. Azt mondták magukról, ők cigányok.

Közülük némelyik szépen szóló hegedűvel kötött örök barátságot. Mások járták a házakat, lyukas edényeket foltoztak, igyekeztek hasznossá tenni magukat, mert élni akartak.

Az ország lakói tisztelettel köszöntötték egymást az utakon. Akkor még az is előfordult, hogy néhol megosztották ételüket a szűkölködőkkel.

Ha jól emlékszem a zenészek a városok lakói közt éltek, jó szomszédok voltak.

A szegényebb cigányok fehérre meszelt kis házaikban, füstös kémények alatt, kicsit távolabb a többiektől. 

Múltak az évek, az idő múlása változással jár.

Ám, akkor, valamikor régebben az idő kereke rossz irányba fordult. Forró nyarak jöttek, rossz gondolatok születtek. Azok a gondolatok beköltöztek az emberek lelkébe. A rossz nagyon megnézi hova. Ahol helyet talál, ott tanyát üt. Így jutott abból sok lakosnak az országban, ahol cseppnyi üres hely volt, a fejekben.

Aki ezzel a rossz gondolattal élt, adta tovább, s megszületett a gyűlölet. Beszédben, tettekben.

Azt hitték némelyek, ha nekik nem jó, másnak se legyen kényelmes az élete. Először sértések röpködtek a levegőben. Akit megsértettek panaszkodott, majd felháborodott.

Fogyott a munkalehetőség, több idő maradt gondolkodni. Okos fejben az idő jó gondolatokat szül. A másikban rosszat, vagy semmit. Az utóbbi eset sem hasznos, de a rossz súg valamit, s eszközt ad a kézbe. Nem munkaeszközt, pedig azt is adhatna. Fegyvert. Mond is mellé valamit: használd!

Lövések dördültek, itt-ott.

Halál, visszafordíthatatlan esemény. Értelmetlen, mert olyasmit vesz el bőrszíntől, életformától függetlenül, amit visszaadni nem lehet.

 

Békesség, türelem, szeretet olyan szép szavak.

Vajon hol laknak ilyen időkben?

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.08.10. @ 09:49 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 577 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"