H.Pulai Éva : Meghalt a F?ítész

Nyomtatás

Attól tartok nincs sok esélye egy kritikai szövegnek (pláne egy arról szóló recenziónak), hiszen lassan nemhogy hivatásos bírálatra, de a hivatkozott irodalomra sem lesz igény. A fanyalgó értelmiség elitista h?zöngése ugyan bizonyos szempontból marha szórakoztató, egyre könnyebb magunkat szabadnak, de ostobának láttatnunk, ám a leszarás gesztusában rejl? fels?bbség, hogy az én véleményem a legértékesebb, szem el?l téveszt mindenfajta szöveget. Pedig néha érdemes lenne egy kicsit mást is észrevenni, f?leg, ha a másik nem csak felkészült kritikus, de szórakoztató szépíró is. Bán Zoltán Andrást legújabb kötete alapján (is) ilyen alkotónak tekintem.

…

„Most elengedlek. Szabad vagy.”– zárja bevezet? tanulmányának sorait Bán Zoltán András, és ekkor az olvasó még nem is sejti, hogy egy ordas nagy átverés áldozata lett. Ezen a ponton már hiába szabadulnánk, hiszen minden tagunk a szöveghez láncolva. A keser?

el?szóra következ? megdöbbent?en modoros (err?l kés?bb) írás (Meghalt a F?ítész, elmúlt a rút világ!) nem ad menekülési lehet?séget, nem kérdez és nem engedélyez, csak követel. Méghozzá figyelmet és fegyelmezett (olvasói) magatartást. Zavarbaejt?en arrogáns és tolakodóan laza az irányjelz?ként funkcionáló nyitány, különösen, ha összevetjük a kötet további szövegeivel. Nehezen függetlenítheti magát az olvasó a személyes sérelmek és ideológiai csaták mentén kialakuló kritikatörténet er?lköd? beszédmódjától. El?ször nem tudtam mire vélni a verejtékes jópofizást, az odamondó, teljességre tör? elbeszél?i pozíciót, helyenként mintha egy mindentudó hatalom hangját visszhangozták volna a sorok. Mintha a F?ítész a saját halálának rémhírét terjesztve próbálná felmérni a közönség reakcióját, önmaga paródiájába rejtve az ítéletet. Innen nézve már közel sem olyan érthetetlen a felszabadult, plurális kritika ellentmondást nem t?r?, totális ünneplése. A szabadság hangjainak központosított világgá kürtölése ebb?l a szempontból nem más, mint az elnyomás (és függetlenség) paródiája.

A második nagyobb esszét?l kezdve a hangnem megváltozik, a teljességre tör? narrátor szerepét átveszi a részletekre koncentráló m?ért?, aki alapos, de sosem tökéletes képet rajzol bírálata tárgyáról, mintha tudná, hogy az olvasó immár az övé, hatalmában áll feladatokat adni neki, így helyet biztosít maga mellett, hogy a kritika valóban célhoz érjen. Nem zavartatja magát, ha egy forrás rejtve marad, a hangsúly nem a tudományos elbizakodottságon van, aminek eszerint kegyetlen paródiáját olvashattuk (ars poeticaként) a bevezet? esszében, a lényeg, hogy a szöveg m?ködjön, hogy az olvasóval közösen játékba hozzon egy m?alkotást, egy intézményt, egy jelenséget. Ez a napi kritikák esetében igazán látványos. Kroó György és mai (akkori…) zenekritika áldatlan állapotától kezdve a Javított kiadáson át a felt?n?en éles hangú Kertész-kritikáig minden a megértést szolgálja, ezek az írások nem öncélú, mentális aktusok, hanem az olvasó, bíráló, szöveg közt létrejöv? különös kapcsolat dokumentumai. Véleménykülönbségt?l, szakmai szempontoktól függetlenül.

…

anslemoo

RÉSZLET:

A közeled? t?zoltókocsi

Tandori Dezs?: Az éj felé

A legnagyobb él? magyar költ? új verseskötete a halál jegyében áll; már a címe is vészjósló. Noha kissé (ön)ironikus, hiszen köztudott, hogy a félmondat idézet, mégpedig Kosztolányi Csáth Gézához cím? nagy siratójából. És nem kell Tandori-filológusnak lenni, hogy az olvasó tudja, egyszer már dönt? szerepet játszott ez a szöveg a pályán. Az A mennyezet és a padló (1976) cím?, harmadik kötetében a költ? pimasz, morbid kollázsban használta fel a versnekrológot: Kosztolányi kissé keresett, olykor túlzottan szenvelg? szövegét egy els?segély-nyújtási kézikönyvb?l vett bornírt idézetekkel elegyítette. Hát szabad ezt? – tette fel a kérdést egykor Vas István a versr?l írt nagyszer? kisesszéjében: A ragasztás diadala. És válasza igenl? volt („szabad – már akinek…”), hiszen világosan látta ? is, hogy Tandori mintegy fityiszt mutatott ezzel a halálnak; a bohóctréfa elsült és védelmet hozott: amíg van merszünk és kurázsink tréfálni vele, a halál (talán!) elkerüli asztalunkat.

Azóta eltelt három évtized, a rendszer összeomlott, alapjaiban változtak meg az irodalom lehet?ségei és teljes közege, a literatúra mint kultúrateremt? tényez? immár a múlté, a sziporkázó avantgardistából Kossuth-díjas, mindenki által a legnagyobb magyar mesterek közt tisztelt él? klasszikus lett, aki természetesen a legkevésbé sem érzi jól magát ebben a ruhában.

Tandori örök kívülálló, a klasszikusok közt clochard, aki soha nem hajlandó feladni m?vészete végletes és végzetes személyességét. Ekként ? a legeminensebben alanyi költ?nk a szó régi értelmében, olyan alanya m?vészetének, aki azonnal hangot ad érzéseinek – érje bármi aprócska mozdulat a világból; a „szív örvényei” alkotják tárgyát egész m?ködésének. Tandorinál minden azonnal irodalom lesz, életét annak leggy?sz?nyibb tényeivel együtt oly mértékben publikussá tette, hogy ez az élet nyitott könyv(tár): Tandori köteteinek a végtelenbe tartó sora. A sokat emlegetett termékenység alapvet?en esztétikai mozzanat ekkor, a szószátyárság végigvitt formaelv; a költ? nem is lehetne terméketlen vagy sz?kszavú, mert azzal feladná létezését; ? maga a felegyenesedett, két lábon járó irodalom, akinél nem tudni, mi születik el?bb: a tény vagy az erre reflektáló mondat. Etika és esztétika egy – mondta a számtalanszor idézett Ludwig Wittgenstein, vagyis „Witti” Tandori magánlegendáriumában. Ezért oly végzetes számára, ha a valóság nem az ? kénye-kedve szerint viselkedik. A kötetben ennek legpregnánsabb példája a t?zoltókocsi paradigmája. Tandori számtalan versben és utalásban emlékezik meg a 2003-as nyár egyik, számára sorsdönt? eseményér?l: a Clark Ádám téren állva egy t?zoltókocsi közeledett felé, a költ? úgy döntött, az autó bemegy a körforgalomba, ezért lelépett a járdáról, de a kocsi nem ment be, hanem az Alagútba, vagyis egyenesen Tandori felé tartott. Pár centi plusz, és fasírtot csinál bel?le a sokmázsás járógép. A költ? kommentárja sajátos, a köznapi agy számára nyakatekert, de az ? m?vészetében az egyetlen lehetséges mégis. Ugyanis nem az rendíti meg, hogy netán tolókocsiban kellene eltöltenie hátralev? napjait, vagy aprócsontként szétken?dve végzi kedves lakása közelében. A döbbenet megint esztétikai természet?. „Amib?l eszméletem, nyelvem… amib?l világlátásom, / állítólagos m?vész-mivoltom, minden jóm s rosszam ekképp / és mindenképp, az, hogy nehezebben élem az életet kezdett?l / fogva, az, hogy… érthet?? mindez abból a képességemb?l, / áldásomból és átkomból, közömbösen, néha lelkesen viselt / tulajdonomból származik, hogy // a világot, jelenségeivel, / bennük a magam helyzetét, mindazt, miért is érdemes vagy re- / ménytelen tenni, de mégis! / a magam önkénye (szervesség, elrendelés, látásmód) / szerint ítélem meg. / Én mondom meg, hogyan kell élnem (Legföljebb nem megy.)” A m?vész formálja a valóságot, és ha az nem paríroz, akkor tragédia történhet. Tandorinak most ellenállt a t?zoltókocsi, és ez tölti el nemcsak döbbenettel, de felháborodással ugyancsak. Hiszen akkor létezik valóság! Olyannyira, hogy léte halálos is lehet! Nem lehet csak úgy lelépni a járdáról a m?vészi önkény nevében, hisz felénk robog az irodalom, és eltipor vadul-gazul.

A két verseskönyv közt eltelt három évtized, és persze ez Tandorit se hagyta nyomtalanul, közben belépett az imaginárius 65. mez?be a sakktáblán; magyarán betöltötte 65. életévét. De mivel ebbe a mez?be, lévén nem létez?, nem lehet belépni, csak lelépni lehet

ekként a tábláról, a vicc most zord egy kissé, és a lelépés fatális lehet. A fent idézett alapszöveg éppen A 65. mez?r?l cím? vers egy részlete. A Clark Ádám téri lelépés majdnem a valóságos 65. kocka lett, a vég mez?je.

Végjáték hát e kötet, hogy a költ?knek oly kedves Samuel Beckett híres drámájának címét ezúttal helyesen fordítsuk. Fin de partie, Endgame. „Szervesség”, írta a költ? a maga m?vészetér?l, és világosan látszik, mir?l is van szó: a Talált tárgy… kötett?l e pillanatig feszül az ív. Tandori minden m?vészi képességével azon van, hogy az új kötetében is sokat idézett Rilke szellemében megadassék neki a saját halál. És ez a nagyszer? játék végül is lelkesít?, és lefolyásában-lefolytatásában van valami der?: Tandori bámulatosan tiszta gyalogvégjátékot játszik a saját halálával. Noha 64 mez?nél több nem adatott neki sem.

Magyar Narancs, 2004

Forrás: Index – KönyvesBlog – anslemoo