Június volt – ha jól emlékszem – és kánikula. Korán köszöntött be a nyár. Már csak napok választottak el a vakációig. Mindenütt egyre több gyerek mászkált, ami fokozott óvatosságot igényelt a felnőtt társadalomtól. A nyár persze mindig sokkal több feladatott rak a szülök nyakába, hisz az iskolák bezárják kapuikat és nincs, aki a szülök helyett foglalkozzon a gyermekekkel. És persze hiába, a nyári szabadság a szülőknek, az nem több két hétnél. Na és persze az anyagiaktól is függ.
Lányom az általános harmadik osztályát fejezte be éppen. Jófejű gyerek lévén a tanulás nem okozott neki gondot. Annál inkább a tanárainak, mert be nem állt a szája és állandó kérdésekkel ostromolta őket. Ennek egy határig örültek a tanárok, de aztán nem, mert néha képtelenség volt folytatni az órát a rendes kerékvágásban, a minduntalan félbeszakító, örökös kérdezősködéseivel. Nem akarta tudomásul venni, hogy rajta kívül van egy csomó gyerek az osztályban, akiknek az anyag zavartalan előadására van szükségük. A tanárok ilyenkor külön feladatokkal kötötték le a felesleges energiáját. Otthon nem voltak ilyen gondok vele, mert egy halom könyvvel árasztottuk el. Már a kerületi könyvtárat is látogatta, mindig el tudta magát foglalni. Mint szülő, nyugodt lélekkel kijelenthetem, hogy nem volt nehéz gyerek. Igaz nagyon oda kellett rá figyelni, a rettenetes önfejűsége és önállósága miatt, ami megmaradt benne mind a mai napig. Nem felejtem el, amikor egyszer lenyírta a saját haját. Tataroztuk a lakást és bizony nem igen tudtunk rá elég figyelmet szentelni. Az elektronikus „bébicsőszre” bíztuk, a televízióra. Persze csak a gyerekműsort nézhette. Abban az időben kezdték játszani a Pipi Langstrum sorozatot. És persze egy apróság óhatatlan utánozni próbálja a látottakat. Mi éppen a gyerekszobát festettük.
– Nézd már meg azt a gyereket – noszogatott a feleségem. A létra tetején álltam.
– Mit kell rajta megnézni? Itt van! Ül a fotelban és nézi a tévét.
– De nagyon csöndben van. Tudod, hogy minden jelenetet kommentál.
– Biztosan olyan jelenet van, ami izgalmas és azért nem kommentál, de ha ideges vagy, akkor menj és nézd meg te. Lent állsz, én meg itt a lajtorja tetején.
Feleségem belesett a nyitott ajtón és megnyugodva jött vissza a létrát tartani.
– Igazad van. Feszülten lesi a tévét.
Eltelt egy félóra is talán, amikor egyszerre bedugta a fejét a szobájába.
– Egész szépen haladtok – kaptuk a dicséretet. – Segíthetek én is talán valamit?
– Vége a filmednek, amit néztél?
– Igen, sajnos várni kell a következő folytatásra.
– Akkor vegyél valami könyvet és olvassál. Nem tudsz sajnos segíteni semmiben – mondta a nejem oda fordulva.
– Nézz csak rám ide fel? Mi van a hajaddal? Valahogy olyan furán nézel ki. Voltál a mamával fodrásznál?
Erre már a feleségem is felfigyelt, és mint a majom mamák tüzetes ellenőrzésnek vetette alá a kislányt.
– Mit csináltál, te gyerek? Hiszen te lenyírtad a hajadat? Mivel csináltad?
– A papírvágó ollómmal. Úgy, ahogy az Annika csinálta most a filmben.
Láttam, nejemet kezdi hatalmába keríteni a harcos természete, ezért lekászálódtam a létráról.
– Hol, az olló?
– Ott van a fotelban, ahol ültem.
– Akkor most szépen tedd el a helyére, és ne hajvágásra használd. Nem kell mindent leutánozni, amit a filmekben látsz. Tudod, az nem a valóság. Mese, mint a meséskönyvekben a Kancsal Flóris vagy a kismajom, aki beszélni tud. Láttál már igazi kismajmot beszélni?
– Nem!
– Na ugye. Pedig a filmekben nem egyszer van olyan is.
Fogta az ollót és visszatette a fiókba. Nejem olyan felnyársaló szemekkel nézett, hogy nem tudtam szó nélkül hagyni.
– Most minek szidtam volna le? Azzal nem megyünk semmire.
– Nézd csak meg, mennyit nyesett le a hajából. Te nem veszed komolyan a gyereknevelést. Meg is vághatta volna magát.
– Baj történt? Illetve nem volt baj, max. nekünk egy figyelmeztetés, hogy hyperaktív a gyermek és több figyelmet igényel.
– Te túl liberálisan neveled. Sokkal erélyesebben kellet volna rászólni. Mondtam, hogy túlzottan csendben van, szinte éreztem, hogy valami rossz fát tesz a tűzre.
– Megtörtént és kész. Ne keríts neki ekkora feneket. Többre mentünk azzal, hogy megmagyaráztuk neki, hogy ezt miért nem kellett volna, és biztos lehetsz benne, hogy megértette.
Az ominózus eset után tényleg soha nem kezdett ilyen önálló dolgokba, csak akkor, ha arra engedélyt kapott.
De térjünk vissza most arra a nyári vakáció előtti napra. Feleségem vasárnap lévén is dolgozott, mert annak ellenére, hogy gyereke volt, beosztották kórházban. Így rám hárult az egész „vasárnapi műszak”.
– Papa! Nem megyünk ki a Práterbe? A Szuzi meg a Misi is kimennek. Valami „buli” lesz ma ott.
– Kimehetünk éppenséggel. Kezdjél átöltözni gyorsan.
Nem kellet kétszer mondani. Már szaladt is a szobájába, aztán türelmetlenül megállt előttem várakozás teli szemekkel.
– Akkor indulhatunk is talán.
Ellentétben feleségemmel én sohasem fogtam meg a kezét az utcán. Nem kellett, hiszen figyelmes gyerek volt, és az iskolában is megtanították neki, hogy az utca nem játszótér. Ott ugyanúgy kell figyelni, mint az órák alatt, sőt jobban, mert vannak szabályok, amiket be kell tartani. Nem lehet, csak úgy átrohanni az úttest másik felére az autók közt, hanem meg kell várni, amíg elmennek az autók, és a lámpa zöldre vált. Mivel párszor megfigyeltem titokban, hogy hogyan közlekedik, amikor egyedül megy az iskolába, bíztam benne, nyugodt lélekkel hagytam mellettem, anélkül, hogy fogtam volna a kezét.
Lementünk a mozgólépcsőn a metróba. Éppen akkor állt be a szerelvény és az utasok kezdtek beszállni. Én soha nem szerettem sietni, se villamos, se busz után, így most is elég komótosan lépkedtem. Lányom, mit sem törődve velem, előre szaladt a mozgólépcsőn és beugrott a szerelvénybe. Éppen zárták az ajtókat mire odaértem. Ő bent, én meg kint.
Na, ezt most jól megcsináltad, te nagyokos reformista gyakorló apa! Itt a nagy liberalizmusod eredménye. Egyedül bent a metrószerelvényben, a tömegben. Mit fog csinálni? Bepánikol? Rájön a bőgőgörcs vagy mi? Ismerte az összes metróvonalat, csak felügyelet nélkül még nem utazott rajtuk, mivel az iskolába gyalog járt.
Kicsit rémült arccal bámult rám az ablakon át. Mutogattam neki, hogy a következő állomáson szálljon le, és ott várjon meg. Nem tudom, hogy megértette–e a kézmozdulataimat, nem jelzett vissza. A szerelvény kigördült az állomásról és én ott álltam teljesen magamba roskadva. Kivert persze a víz is. Bármi történhet vele. Az egész út nem több mint másfél, két perc a következő állomásig. Leszáll vajon ott? Meg fog várni? Megannyi kérdés özöne tört rám, és átkoztam a saját könnyelműségemet. Mégsem jó a saját egyéni nevelési módszerem. Nem lehet kiszámítani egy gyerek cselekedeteit, mert még az ösztönei irányítják. Pár utas, akik lemaradtak velem együtt és látták az esetet, tanácsokkal próbáltak ostromolni.
– Szóljon a forgalmi ügyeletesnek. Menjen, keresse meg, hogy szállítsák le a gyereket és vigyázzanak rá, amíg maga is odaérkezik.
Én csak álltam és nem reagáltam semmire. Az egyikük még oldalba is lökött.
– Magához beszélek hallja?
– Nem kell bepánikolni – nyugtattam szinte magamat. – Tudja, hol kell leszállnia, de köszönöm a figyelmeztetést.
Közben megérkezett a másik szerelvény. Úgy helyezkedtem, hogy én lehessek az első, aki kiszáll majd a következő állomáson. Az a két perc, amíg átértünk a következő állomásra, szinte végtelenségnek tűnt számomra. Végre befutottunk. Az ajtóból nem láttam semmit. Lehet, hogy nem szállt le itt, ahogy mutattam neki? Most mi lesz, ha mégsincs itt?
Kiugrottam a szerelvényből, ahogy az ajtó nyílt. Lánykám ott ült egy padon és éppen egy idősebb bácsinak magyarázott élénken valamit.
– Szia papa! Bocs, nagyon megijesztettelek? Nem akartam! Én is megijedtem azért. Többet nem fog előfordulni. De a mamának ugye nem mondjuk el?
Persze, azért elmondtuk, de csak évekkel később, amikor már gimnazista volt.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.09. @ 16:55 :: Avi Ben Giora.
