Janáky Marianna : Árulkodó pillanatok

A bindhit, a piros pöttyet valamikor a v?legény a saját vérével festette az asszony homlokára, jelezve, hogy egybekelnek, és hogy a családja véd?szárnyai alá vette az új jövevényt.
Vallási jelkép vagy divatékszer, ördög?z? vagy energiatároló?

 

 

Emlékszem, gyakran játszottunk orvososdit. A mézes fülpálcikát is te találtad ki! Szégyelltem, mint a borotválást.

 

    Ma egy sávban úsztunk. Húsz éve nem láttam ezt a macskaszemet!

    Vízcseppjeid hozzám értek. Elpirultam.

    Nem volt rajtad bikini fels?. Bokádra volt kötve. Akár egy uszony.

    Csak te lehetsz!

    Elsüllyedek!

 

    Az arcom ráfektettem a vízre, s úsztam, amilyen gyorsan csak tudtam.

    Már a parton állva hallottam:

    – Gyönyör? vagy most is, mint a kórházban!

    Hirtelen meztelen lettem én is. A törülköz?t gyorsan magam köré tekertem. Futottam, csak a lábaim tudták, hova.

    Az autómnál álltál, egyik lábad, és hátad nekitámasztva.

    De jól néz ki ez a ruha is rajtad! – gondoltam.

 

    Leejtettem a kulcsot. Fejembe szökött a vér.

    – Tudtam, hogy sárga bogarad csak neked lehet. Megiszunk egy kávét?

    Istenem, dehogy akarok!

    Mindent kitaláltam, hogy csak pár percig kelljen téged látnom.

    Szégyellem.

    – Akkor holnap, ugyanekkor, itt! – vágtak ollóként belém szavaid.

 

    A rádióban Michael Jackson Bad száma szólt.

    Azt hiszem, a felajánlott ösztöndíjat mégis elfogadom. Talán még nem kés?. India mindig is vonzott, és a piros pötty mindig ott lesz a homlokomon!

 

    A rohadt életbe! Átmentem a piroson!?

 

    Oxigén-maszk az arcomon. Hol vagyok?

    Nincs mit szégyellnem, nincs mit szégyellnem! Gyerek voltam!

    Még nem lehet itt a holnap!

Legutóbb szerkesztette - Janáky Marianna
Szerző Janáky Marianna 201 Írás
Hullámvonal vagyok tengerkék szemedben, csillaggá válunk, ha elernyedtem À“ mondhatta édesanyám édesapámnak, mikor megfogantam Hódmezővásárhelyen. S ma már a második kamaszkorom élem. Férjem és fiam elengedtem, mert ideje volt, hogy megtalálják önmagukat a világban. Ahogy nekem is. A hatvanas évek titkaiban nyugodt gyermekkor ölelésének emléke kísért a kamaszkor mindenttudniakarok világába, annak ellenére hogy édesapámat 8 éves koromban eltemették. Csak most értem meg, hogyan vonult át hiánya az életemen. A társban apát kerestem, s a virágokat soha nem szerettem, hiszen sírgödrébe egy rózsát dobattak 1963-ban velem. Egy családi festő barát, Füstös Zoltán és szüleim társaságának tagjai, színházi előadások, kiállítások feledtették a bennem meggyökerező hiányát. Gimnáziumi tanáraim mutattak utat a kamaszlánynak, merre milyen elvárásokkal induljon el a felnőtté válás útján. nszerelmes, az irodalmat és művészeteket szerető, tanáraimat tisztelő éveim meghatározták pályaválasztásom. Tanár lettem. ÀžIdegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mivelni kötelesség.À Diploma munkám Kölcsey Parainesis-ének elemzése volt, és elképzelt unokahúgomnak magam is írtam egy intést, buzdítást ÀžmellékletkéntÀ. Csak ma vagyok képes arra, hogy felfogjam, mit adott nekem mindaz, amit kisfelnőtt koromig átéltem. Felelősségteljes felnőttkor következett annak minden örömével, fájdalmával. Szerelem, munka, munka, munka. A legnagyobb csoda a szülés, a fiammal való egységtudat érzése. Majd munkahelyek sora. (Miért? Hogy minél többet tapasztaljak?) S ismét tanulás. Német nyelvtanári és könyvtári asszisztensi végzettséget szereztem. ÀžŐstől örökölt szenvedélyÀ-em, érzékenységem meghatározta nevelői pályám. Szerettem és viszontszerettek. Három éve megírt első versem óta a célom az, hogy írásaimmal is tanítsak, és nőként a szeretet, a szerelem, az erotika csodáját megmutassam. 2010. májusában felvettek a Szegedi ÃÂrók Társaságának tagjai közé. A Szegedtől Szegedig antológiában 2011-ben három kisprózám jelentették meg, és az Irodalmi Jelen Nyitott ajtók antológiájában "egypercesem" lett a címadó írás. Legyen tiéd örökre legalább egy írásom!