Együtt is már mindig maguk,
az összeköt? lángok h?l?ben,
a szárnyak aléltan, a mennybe
és pokolba röptet? er? sebeivel.
Kezükben a végs?kre tartogatott
er? a búcsúintegetésre. Mindegy
már, melyikük megy át el?bb
az úttesten, hiszen ha jól
belegondolunk, annyi halál-ok
lehet?ségét kivédte ?rangyaluk
a ki-tudja-honnan-hová úton
a gépesített végzet hordozóit
kerülgetve, gázolást félve, kivárva,
hogy végül az Id? Ezüst Bulldózere
könyörtelenül bevégezze.
Együtt is már mindig maguk,
mintha mondanák: ennyi volt,
mintha mondanák: jó utat,
a simogatásra kinyújtott kéz
félúton megáll a leveg?ben,
nem beszélve arról, amit a szemek
üzennek lélek-morzejelekkel .
Együtt is már mindig maguk,
a bizonyosság döbbent révületében:
nemlétre vagyunk ítélve valahányan,
ahogy ?sök, el?dök, s odább az utódok,
kik még a teremtés közepében
érezhetik hatalmukat.
Együtt is már mindig maguk,
ha szólnak is csak hallgatással,
hallgatásukkal beszélgetve, –
immár csend öleli a szavakat.
Az elme világosságában
száll a por és hull a hó,
ellepi a kérdést: mire volt jó,
és semmibe fakul az emberpár képe,
beáll a csöndid?.
Újszilvás-Tápióbicske, 2009. jul. 9-13.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.14. @ 08:20 :: dudás sándor